A gazdasági növekedés hagyományos receptje jól ismert: több erőforrás, több termelés, több fogyasztás, mind nagyobb profit. A 21. század globális kihívásai, mint a klímaváltozás és a biológiai sokféleség drámai csökkenése azonban arra kényszerítenek bennünket, hogy újraértelmezzük ezt a képletet. Lehetséges-e, hogy a gazdaság tovább növekedjen anélkül, hogy közben a bolygó végképp belerokkanna?
A zöld gazdasági növekedés hívei szerint technológiai újításokkal, körkörös gazdasági modellekkel és okos szabályozással elérhető, hogy a gazdaság bővülése ne járjon együtt a környezet további kizsákmányolásával. Az elektromos autók, a megújuló energiaforrások vagy az energiahatékony épületek mind azt sugallják: lehetünk gazdagabbak és zöldebbek egyszerre.
A kritikusok azonban kételkednek. Szerintük a történelem során a GDP növekedése szinte mindig együtt járt a nyersanyag-felhasználás és az ökológiai lábnyom növekedésével. A technológiai fejlődés nem feltétlenül csökkenti a teljes környezeti terhelést, sokszor csak áthelyezi azt más szektorokba vagy régiókba. A szén-dioxid-kibocsátás például csökkenhet egy országban, de nőhet másutt, ha oda szervezzük ki a gyártást. Ráadásul még a zöld(nek tartott) technológiák is igényelnek erőforrásokat: ritkaföldfémeket, energiát, vizet.
Ezt a témát boncolgatták a Magyar Természetvédők Szövetsége által rendezett kerekasztal-beszélgetésen, ahol ökológus, levegőkémikus, közgazdász és természetvédő próbált rendet vágni a fenntartható fejlődés jelszavaival kitapétázott zöldkáoszban. A fő kérdés így hangzott: tényleg lehet-e úgy növekedni, hogy közben nem fogy el a talaj, a tiszta levegő vagy minden, a méltóságos emberi élethez szükséges természeti erőforrás?
A hatékonyság mítosza
Gyulai Iván ökológus személyesen nem tudott részt venni a beszélgetésen, viszont egy rövid videójával gyakorlatilag megágyazott az estének. Ebben kifejtette, hogy az egész zöldnövekedés gondolata Simon Kuznets amerikai közgazdász elméletén alapszik: ha elég gazdagok vagyunk, majd lesz pénzünk a problémák megoldására, így szétválik a növekedés és a környezeti terhelés. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb és sötétebb: az elektromos autók például nem oldják meg a belső égésű járművek okozta problémát, és nem is helyettesítik őket, sokkal inkább pluszproblémákat – energia- és alapanyag-fogyasztást – generálnak, amelyek hozzáadódnak a már meglévőkhöz.
A zöldátmenet kapcsán három nagy akadályt azonosított. Egyrészt a tudás önmagában nem elég, bölcsességre is szükség lenne. Gyakran a tudás társadalmát emlegetjük, de ez legfeljebb annyit jelent, hogy imádunk számolni, mérni, modellezni. Csakhogy a világ működése bonyolultabb, mint amit képletekben le lehet írni, és a rendszerelméleti paradoxonokkal nem tud mit kezdeni a puszta adat. A „becsületes” tudomány szerint ezért a tudást bölcsességgel kellene kiegészíteni, de inkább az ellenkezője történik: azonnal alkalmazni akarjuk azt is, amit még meg sem értettünk teljesen.
A mai közgazdaságtani és üzleti szemlélet szerint minél hatékonyabban használjuk fel az erőforrásokat, annál jobb. Csakhogy minden hatékonyságjavulás növekedést is gerjeszt, ezt nevezik Jevons-paradoxonnak: vagyis hiába spórolunk az energiával egy-egy technológiai újítással, összességében mégis több lesz a felhasználás, mert közben új piacokat, új fogyasztási formákat nyitunk.
Gyulai szerint a legnagyobb akadályt a jelenlegi pénzügyi rendszer jelenti. A pénz ugyanis nem egy semleges eszköz, hanem hatalmi struktúra. A kamatos kamat, a hitel, a pénzteremtés mechanizmusa – különösen a magánbankok által teremtett pénz – mind a növekedés irányába hajtja a világot. Rámutatott, hogy a legfejlettebb országok egyben a legeladósodottabbak is. És ha nem nő a gazdaság, nem lehet visszafizetni a kamatokat: így az egész rendszer növekedésre van kényszerítve, vagy egyszerűen összeomlik.
A rendszer – jelenlegi formájában – nem fenntartható, ezért az első lépés annak felismerése lenne, hogy nem technológiai varázslatokra, hanem rendszerszintű változásokra lenne szükség. Ehhez pedig a mérnökök nem elegendőek, filozófusokra is szükség van.
Az emberi hülyeség végtelen, és most már mesterséges intelligencia is segíti
Gelencsér András levegőkémikus, egyetemi tanár és akadémikus az egész beszélgetés alatt hozta a tőle megszokott szkeptikus és borúlátó szemléletét. Szerinte a zöldnövekedéssel kapcsolatos ellentmondások felismeréséhez nem is kell valódi tudományos felkészültség, elég lenne hozzá a hetedik-nyolcadik osztályos tudás is.
A politika és a közvélemény azonban továbbra is kollektív álomvilágban él, ahol a zéró emisszió, a fenntartható fejlődés és a „zöldátállás 2050-ig” típusú jelszavak afféle mágikus formulák, amelyeket, ha elégszer ismételgetünk, majd valóra válnak. Pedig a környezeti és gazdasági válságok, az energiakrízis, az infláció már nem klímacsúcson tárgyalandó, elvont PowerPoint-diagramok, hiszen egyre többször érezzük őket a saját bőrünkön.
Gelencsér szerint a rendszer, amelyben élünk, nem tud másként működni, csak úgy, ahogy most.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy már visszalépni sem tudunk. Sokszor kérdezik ugyanis tőle, hogy milyen korszakba kellene visszamenni ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát. Ilyenkor mindig kiábrándító válasszal szolgál: sajnos azokat az erőforrásokat már feléltük. Magyarországon például már se bányák, se cukorgyárak nincsenek, és az élelmiszer-önellátás mítoszát is el kell engednünk, hiszen már kukoricából is behozatalra szorulunk. A Trabant-korszakhoz tehát nem lehet visszamenni, csak előre lehet rohanni az egyre szűkebb aknamezőkön.
Gelencsér szerint a GDP-pörgető zöldátállás is csak egy illúzió. Ha 2050-ig tényleg megpróbálnánk végrehajtani, akkor akkora energiafelhasználásra volna szükség, amivel háromévente megduplázódna a világgazdaság. Nyilván ennek semmilyen reális alapja nincsen, a Disney-mesék világban járunk. Ráadásul Kína – miközben a világ egy része zöldstratégiákat rajzolgat – már rég rátenyerelt az összes fontos nyersanyagra, és lényegében bekerítette a globális Északot.
A mesterséges intelligenciát sem tartja a megváltás kulcsának, inkább gyorsítósávnak tekinti az összeomlás felé. Szerinte már most iszonyatos erőforrásigénye van, amellyel, ha felskálázunk globális méretűre, még inkább felgyorsítjuk az összeomlást. A legnagyobb baj szerinte mégsem a klímaválság vagy az energiahiány, hanem a tudás amortizációja:
Aki nem dolgozik, az éppen Földet ment
Köves Alexandra, a Corvinus Egyetem docense sok mindenben egyetértett Gelencsérrel, de azért több helyen árnyaltabban és optimistábban fogalmazott. Szerinte eleve azt a kérdést kellene feltennünk, hogy miért kell mindenáron növekedni. Miért hisszük azt, hogy ha nem nő valami, akkor haldoklik? Hiszen a természeti rendszerekben is azt látjuk, hogy minden bővülésnek van határa, mi mégis a végtelen növekedés varázslatában hiszünk.
A gazdaságunk pedig valóban kényszerpályán van: termelni kell, mert különben nincs munka, munka kell, mert különben nincs bér, és bér kell, mert különben nem tudunk fogyasztani. Ha viszont fogyasztunk, akkor szennyezünk, és ha szennyezünk, akkor ott tartunk, hogy felfal minket a saját rendszerünk. Mégis, megveszekedve keressük azt, hogyan tudnánk a termelékenységünket – és így a termelést – tovább növelni, még olyan lassú termelékenységű területeken is, mint az oktatás vagy az egészségügy.
Könnyű belátni, hogy ez a rendszer hibás, mi mégis bálványozzuk a munkát, jól ismert szólam, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Csakhogy ez szembemegy minden zöldtörekvéssel.
Ne csak kevesebbet dolgozzunk, hanem máshogyan. Ne gépesíteni akarjunk, hanem felszabadítani más területekre – például emberi kapcsolatokra, közösségekre – fordítható időt és figyelmet.
A pénzügyi rendszer is újratervezést kíván: például el lehetne engedni az adósságokat, vagy bevezetni progresszív vagyonadókat. Esetleg belátni, hogy a mindenki versenyez, és a piac majd megoldja dogmája nem működik egy összeomló bolygón. Az új gazdaságnak arról kellene szólnia, hogy az ökológiai határokon belül élhető életet teremtsen, mindenkinek.
De hogy lehet eljutni ide? Köves szerint úgy, hogy el merjük képzelni. Hogy nem várjuk meg, míg a „nagy központi vezérkar” majd kitalálja a tutit, hanem ott kezdjük, ahol vagyunk. A hálózatos szemlélet szerint ugyanis nincs alul meg felül, csak csomópontok vannak. És ha ezek közül egy-egy elkezd másként működni, abból kiszámíthatatlan, de akár rendszerszintű változások is kiindulhatnak.
Ezért is lenne fontos társadalmi párbeszédeket kezdeményezni arról, hogy milyen jövőt szeretnénk, és nem csak arról beszélni, hogy mitől félünk. Mert miközben a jelenlegi politikai rendszer képtelen lemenedzselni egy ekkora átállást, a változások nem is fentről fognak jönni.
A technológiákkal kapcsolatban sem annyira pesszimista, mint Gelencsér, hiszen szerinte azok mindig valamilyen társadalmi víziót szolgálnak. A mesterséges intelligencia vagy a blokklánc így nem önmagukban jók vagy rosszak, az lesz belőlük, amire a képzeletünk használja őket. Ha csak a profit maximalizálása a cél, akkor felgyorsítják a végjátékot. De ha közösségi érdekek szolgálatába állítjuk őket, akkor akár segíthetnek is.
A jó életet nem GDP-vel mérik
Miért foglalkozik egy természetvédő a GDP-vel? – teszi fel a kérdést Éger Ákos, a Magyar Természetvédők Szövetségének ügyvezető elnöke. A válasz az előzőek fényében talán már nem meglepő: ezzel a közgazdasági monolittal ugyanis nem csupán a jólétet próbálják mérni – amire nem alkalmas –, hanem mert kíméletlenül tolja a bolygót a klímaválság felé.
Mert mi is a baj a GDP növekedésével és az úgynevezett zöldfejlődéssel? Először is az, hogy túl jól hangzik. Példaként hozza az energiahatékonysági megoldásokat, amelyek valójában energiaéhséget generálnak. De ott vannak a szolgáltatások is, amelyekre úgy tekintünk, mint amik szinte zéró kibocsátással járnak, holott óriási a környezeti lábnyomuk. Elég csak a turizmusra gondolni: a repülőket meg kell építeni, fenntartani, a szállodákat, éttermeket úgyszintén. De még az újrahasznosítás sem csodaszer: miközben a statisztikák javulnak, az anyag- és energiafelhasználás nő. Az a GDP ugyanis nem válogat, neki mindegy, hogy mennyi szennyezőanyag és káros kibocsátás keletkezik, csak számolni lehessen vele.
Éger szerint a rendszer ügyes, már-már túlságosan is: megteremti önnön igazolásait. Ha baj van, még több növekedés kell, hogy megoldjuk a problémákat – ezzel vissza is utalt a Gyulai Iván által is említett Kuznets-re. Ráadásul az elosztással is baj van: a növekedés java nem egyenlően oszlik el, hanem mind szélesebbre tárja a társadalmi ollót.
Éger is úgy gondolja, hogy az alapokat kellene újragondolni, például a pénzrendszert. A jelenlegi ugyanis olyan, mint egy végtelen étvágyú sárkány, amelyet csak növekedéssel lehet etetni. Mi lenne, ha a pénzrendszer nemcsak a kamat és a profit logikájára épülne, hanem valódi társadalmi és környezeti célokra? Vagy mi lenne, ha a környezetpolitika nem szektoriális lenne, hanem keresztül-kasul átszőné az egész gazdaságot? Jelenleg minden minisztérium a saját pecsenyéjét sütögeti, de a klímaváltozás nem tud róla, hogy melyik tárcához tartozik. A megoldás szerinte a cap and share rendszer lehetne: vagyis egy plafont húznánk az erőforrás-felhasználásra, és a keletkező bevételeket igazságosan osztanánk vissza, például zöldcélokra.
Úgy véli, hogy ahogy a GDP-t is az ember találta ki, úgy kereshetünk más mutatót, amellyel mérhetjük, mennyire vagyunk rendben. A változásnak sem kell egyből világméretűnek lennie: lehet kicsiben is kezdeni, például kosárközösségekkel, helyi fogyasztás előnyben részesítésével. A változás szerinte (is) fejben dől el, és nem kell forradalmat csinálni minden reggel, de lehet máshogy gondolkodni, és ezzel új irányba állítani a hajót.
A zöld gazdasági növekedés hívei szerint a technológia és a szabályozás megoldhatja a környezeti válságot, ám a szakértők szerint ez csak illúzió. A jelenlegi rendszer nemcsak energiaéhes, de strukturálisan is növekedésfüggő, ami hosszú távon összeomláshoz vezethet. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői szerint nem technológiai csodákra, hanem szemléletváltásra, társadalmi párbeszédre és valódi képzelőerőre lenne szükség. A változás pedig nem felülről várható, hanem éppen onnan, ahol vagyunk.
A beszélgetést Farkas István, a Magyar Természetvédők Szövetsége társelnöke moderálta.
