A Tragédia jóval bonyolultabb feladvány, mint a Bánk bán. Katona József drámájának ugyan megvannak a maga dramaturgiai döccenői, következetlenségei, talányai, de ezeket egy koncepciózus rendezés feloldhatja. Ha sikerül megtisztítani a művet a rá rakódott pátosztól, sallangoktól, jó eséllyel születhet a mának és a máról érvényesen szóló előadás ? miként a Nemzeti Színházban, Alföldi Róbert rendezésében meg is született. Madách Imre alkotása viszont költői ereje és szinte tökéletes intellektuális konstrukciója ellenére is erősen kérdéses színpadképességű mű. Én magam legalábbis még nem láttam olyan előadást, mely az alapdilemmát (leegyszerűsítve: a drámai szituáció voltaképpen a keretben fogalmazódik meg, a történelmi színek sorozata pedig nem a drámai konfliktust viszi tovább, hanem a szembenállás elvi hátteréből következő gondolatfolyamatot illusztrálja) sikeresen megoldotta volna. Még azok a bemutatók - mint Vidnyánszky Attila beregszászi vagy Schlanger András miskolci rendezése -, melyek személyessé, izgalmassá tették az alapkonfliktust, s annak a történelmi képekre vonatkoztatásához is találtak formát, sem tudták fenntartani a játék egyenletes intenzitását, a konfliktus feszültségét. Alföldi Róberték vállalkozását pedig tovább nehezíti az a tény is, hogy a mű kérdésfelvetése alapvetően ontologikus, időtől, tértől nagyjából független, így mára vonatkoztatása aligha hozhat revelatív felismeréseket. (Úgy is mondhatnám: voltaképpen mindegy, mely generáció szemével látjuk.)
Alföldi Róbert és a társulat tisztes komolysággal, felkészültséggel, igyekezettel feszül neki a feladatnak, ám különösebb eredményre nemigen jut. Pedig éppúgy látszik a struktúra átgondoltsága, mint a részletekben megnyilvánuló alkotói invenció. Alföldi természetes egyszerűséggel kapcsolja össze, építi egymásra a képeket. Menczel Róbert tere kezdetben szinte üres, meghatározó téreleme - melynek pragmatikus funkciója (ti. vetítővászonként is használható) sokáig erősebb, mint metaforikus jelentése - a magasban látható. Aztán fokozatosan telítődik tárgyakkal, bútorokkal, mivel az aktuális díszletelemek egy része a színpadon marad ? sőt, végül még a Falanszter-jelenet szereplőinek egy része is ott marad a színen heverve. Ezzel kétségtelenül épül egy ív, s a feszültség fenntartását segíti az is, hogy magát az Urat a történelmi színekben is viszontlátjuk (s nemcsak a Föld szellemeként, hanem Péter apostolként is).
A színek pedig többnyire egy-egy markáns ötletre épülnek, melyeket esetenként további játékötletek egészítenek ki. Ezek az első pillanatban többnyire igen hatásosak; szíven üt, amikor látjuk, kiket dolgoztat a fáraó; megdöbbenünk, amikor Kepler-Ádámról Stephen Hawkingra kell asszociálnunk; rácsodálkozunk a londoni szín szereplőit legóra emlékeztető figurákból formázó terepasztalra; ámulva nézzük az Űr-jelenetben a színház leereszkedő csillárját; meglepődve ismerjük fel Eszkimóként a kizárólag ebben a jelenetben színre lépő Stohl Andrást. Ám ezeknek az ötleteknek az időbeli hatása korlátozott; a hatásos felütéssel jórészt ki is merülnek. Mivel forma nem épül belőlük, maguk a jelenetek sem épülhetnek rájuk. Így a forma tulajdonképpen teljesen konvencionális marad, az egyes jelenetek centrális elemei csak látványként, de nem jelentésükben térnek el a szokott kliséktől: hogy szárnyas angyalkák hozsannáznak az Úrnak vagy revüboy-ok csápolnak neki, alighanem mindegy, hogy Rómában a szereplők fürdőruhában merítkeznek a vízben, sokat nem változtat a jelenet pozicionálásán, miként az sem változtat semmit az athéni színen, hogy ?jó politikusként? mindenki mikrofonba mondja szavait (amikor pedig a mikrofonállvány Párizsban is előkerül, úgy tűnik, ide már nem jutott újabb ötlet). Hasonlóképpen konvencionális marad az alapkonfliktus felépítése és kibontása is, vagy legalábbis a közismert értelmezések egyikét valósítja meg: a Blaskó Péter által kezdetben fáradt öregúrnak láttatott, a későbbiekben a transzcendens bölcsesség, de az evilági hiúság és agresszió színeit is felmutató, ám teremtényei lépéseit jó szándékú kíváncsisággal követő Úrral szemben a kétkedő, gyötrődő, saját gondolataival is vívódó Lucifer áll (László Zsolt erős színpadi jelenléttel, markáns humorral, bár többnyire ismert színészi eszközeit alkalmazva formálja szerethetően nonkonformista értelmiségivé), aki demonstrációjának eszközeit, de legalábbis Ádámot nem eszközként, hanem gondolkodó, a luciferi világlátást idővel talán elfogadni képes lényként kezeli. A fiatal emberpár, Ádám és Éva pedig hangsúlyozottan esendő, szenvedélyeik által is elragadtatott emberként viselkednek az egyes jelenetekben (Szatory Dávid játéka akkor válik erőteljessé, amikor a teljes kétségbeesés, kiábrándulás folyamatát érzékeltetheti, míg Tenki Réka az élesebben elrajzolt, komikus tónusú jelenetekből tűnik ki határozottabban). Ám igazán személyes, eredeti, a játék egészét meghatározó, annak forrpontjait valóban felizzítani képes jelentést Alföldi nem talál az előadásnak. (Az egyetlen nem konvencionális elem Ádám tudatos öngyilkossági kísérlete az űrben ? ez viszont nemigen következik a korábbiakból, s tompítja a későbbi végzetes elszánás hitelét.)
Így idővel már inkább a bemutató szakmai erényei és problémái kötnek le. Alapvetően szerencsés, hogy a rendező nem akarja feltétlenül elmondatni a szöveg valamennyi emblematikus részét. A határozott húzások hozzájárulnak a játék gördülékenységéhez - ám helyenként némi szakmai hiányérzettel töltenek el (nem gondolom, hogy a londoni szín nem létezhet haláltánc nélkül, de kíváncsi lettem volna Alföldi megoldására). Jó látni, hogy a társulat színészei milyen figyelemmel és precizitással töltik be a kar funkciót, de sajnálom, hogy ebből a funkcióból markánsan kilépni keveseknek és kevésszer van lehetőségük. Egyik- másik szituációt kicsit elmaszatoltnak érzem, másutt viszont az értelmezés tisztaságát észlelem: a színészi játék nem egyszer tesz hangsúlyossá olyan mondatokat, melyeknek jelentése más előadásokban elsikkad, vagy éppen világossá, pontosan érthetővé olyanokat, melyek máskor homályosnak tűnnek. Hasonló hatással bírnak a hosszabban kitartott reakciók is. Mint a záró kép, amikor az Úr utolsó mondatait hallván Ádám és Éva tanácstalanul néznek egymásra, Lucifer keresztbe vetett lábbal, fölényes tekintettel néz feléjük, majd mindannyian a nézők felé fordulnak. Ám ezek is csak másodpercek, percek maradnak, nem határozzák meg az előadást. Elképzelhető persze, hogy a játék így is közelebb hozza Madách művét egy nézői réteghez vagy akár egy generációhoz, de a ráismerésnek az a revelációja, melyet a Bánk bán bemutatója keltett, ezúttal elmaradt.
