A Noir Désir egykori énekeséért, Bertrand Cantat-ért a mai napig milliók rajonganak, noha a szintén imádott Marie Trintignant-t 2003-ban 19 ütéssel úgy megverte, hogy kómába esett, majd meghalt. Az első kihallgatáson azt mondta, hogy csak egyet ütött, de a törvényszéki vizsgálat kimutatta, hogy hazudott, és hogy Marie általa okozott zúzódásai, törései olyan súlyosak voltak, mintha 130 km/órával karambolozott volna.
Aki úgy gondolja, hogy ebben a történetben nincs három részre elegendő muníció, téved. A törvényszéki jelentésből gyorsan kiderül, hogy Cantat szó szerint agyonverte áldozatát, és azt is megtudjuk, hogy nyolc és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaphat. Kétségtelen, hogy ezek a tények a magyar sajtóból is ismertek, így a „felképezésük” valóban nem tartogatna meglepetést, de a film nem a peranyag játékfilmes eszközökkel feldolgozott, dramatizált változata.
A legizgalmasabb a film médiaszociológiai háttere. Az, hogy miért áll a sajtó nagy része Cantat pártján azok után is, hogy kiderült: hazudott az első kihallgatásán, és nem szerencsétlen balesetről volt szó, hanem 19 brutális ütésről. Sőt a Cantat mögött álló jogi csapat már akkor becsmérelni kezdte az elhunyt színésznőt, amikor még el sem száradtak a sírjára tett koszorúk virágai. Azt állították, hogy léha volt, és különben is négy gyereket szült négy férfinak. Csak éppen azt nem mondták ki, hogy megérdemelte a halálát.
A Rocksztárból gyilkos jól dokumentált bűnregény. Az elején úgy tűnhet, hogy leginkább azoknak készült, akik 2003 nyarán, azon a bizonyos végzetes estén még gyerekek voltak, és számukra ez a Franciaországot megrázó eset már történelem. Azok a részek szinte már zavaróak, amelyekben Cantat első vallomását és sírását látjuk-halljuk. Ezeknek a közeli felvételeknek a bemutatása legalábbis problematikus. Mondhatjuk, hogy megérdemli, de ezáltal már csak néhány kézfogásra lennénk azoktól, akik szeretik a nyilvános kivégzéseket. A sorozat azonban így is autodafé. Nem akarjuk védeni Cantat-t (nagyon nem), de az mégis fura, hogy egyetlen megszólaló: sem újságírók, sem barátok, sem volt hozzátartozók nem osztják az ő narratíváját. Kimondottan rossz jellemnek tűnik, ráadásul gyilkos is – még ha bedrogozva, részegen követte is el a tettét.
Ráadásul más bűnei is vannak, és eleve nem nyolc évet érdemelt volna, hanem a maximálisan kiszabhatót. Mégis neki is kijárt volna a filmesek részéről legalább minimális védelem. A megszólalók narcisztikus, manipulatív, mérgező, birtokló, féltékeny, hirtelen haragú egoistának festik le, és ez az elmondottak alapján áll is – de az, hogy ő nem szólal meg a filmben (csak tette másnapján, a bírósági kihallgatáson, valamint egy-egy home video jellegű felvételen halljuk), az mégis problematikus.
A film első részét a vilniusi bíróság épületének posztszovjet légköre lengi be (Marie Trintignant ott forgatott filmet, és Cantat elkísérte), látjuk a repteret, amikor megérkezik a francia sajtó, amely pontosan úgy viselkedik, mint az amerikai sztárokat fotózó paparazzók. A Noir Désir tízezrek előtt lépett fel, a média rajongott értük, ahogy a közönségük is, így részben érthető a média felhajtása. Ilyenkor merülhet fel az a kérdés, hogy a kiadó és a szórakoztatóipar miképp próbálta előbb a sajtót, majd azon keresztül a kiszabandó büntetést is befolyásolni.
Cantat cseppet sem szimpatikus, hiszen nem elég, hogy megfosztotta az életétől Trintignant-t, ő és a jogászai azt bizonygatják: nincs mit csodálkozni azon, hogy felhúzta magát, hiszen a színésznő újra kapcsolatba lépett volt élettársával. Egy nyíltan elfogult filmnek ugyan nem dolga egyensúlyozni – nem választási műsor, hogy mindenkinek ugyanannyi idő jusson benne –, de szimpatikusabb lett volna, ha Cantat védelmezőjeként nem csak a francia Universal igazgatóját szerepeltetik, akinek érvei mögött nyilvánvalóan kereskedelmi megfontolások húzódtak meg. Legalább annyit megtehetett volna a stáb, hogy mesél valamit a Noir Désir zenekar karrierjéről, Cantat költészetéről, dalairól.
Rády Krisztina (1968–2010) műfordító, kulturális szervező, 1996 és 1999 között a Párizsi Magyar Intézet művészeti vezetője, a kilencvenes évek elején a Tilos az Á egyik programszervezője volt. Az egyik első referenciamunkája az 1993-as Zene Ünnepe rendezvénysorozat volt, és egy időben ő szervezte a Sziget Fesztivál francia programját. Franciára fordította József Attila számos versét és Molnár Ferenc Liliomát is. A Sziget Fesztiválon ismerkedett meg Bertrand Cantat-val, 1997-ben házasodtak össze. Amikor 2002-ben a második gyermeküket várták, Cantat váratlanul bejelentette neki, hogy elhagyja, mert beleszeretett Marie Trintignant-ba.
Krisztina 2010 januárjában Bordeaux-ban vetett véget életének, és ebben annak is szerepe volt, hogy a börtönből négy év után szabadult Cantat elűzte az új barátját, és megpróbálta egyesíteni a családot. Terrorizálni kezdte Krisztinát, aki egy idő után föladta. Nyilvánosságot kapott egy hangfelvétel, amelyen arról beszélt, hogy pokollá tette az életét és meg is ütötte. A férfit kihallgatta ugyan a rendőrség, de eljárás nem indult ellene. Rajongói pedig továbbra is úgy veszik a szólólemezeit, mintha mi sem történt volna.
Nehéz itt nem megállni egy pillanatra. 2017-ben hatalmas botrány tört ki a The New Yorker és a The New York Times Weinsteinről szóló cikkei miatt. Ezekkel indult el a metoo-mozgalom. Cantat a Le vent nous portera című 2001-es Noir Désir-dalban arról énekel, hogy minden eltűnik, a szél elvisz minket, elviszi a halott éveink illatát. A szél valóban mindent elvisz: magával sodorja a törékeny karriereket és a törékenyebb életeket is.
