Pálfi György tyúkja elhatározta, hogy nem végzi panírban

Történet egy elszánt nőről, aki bármire képes, hogy végre anya lehessen. Ez a nő pedig nem a Mambo Maternica egyik szereplője, hanem történetesen egy tyúk: Pálfi György legújabb filmjének főhőse, aki fellázad a sorsa ellen. Először meglép a nagyüzemi állattartás horrorisztikus valóságából, majd kalandos úton próbálja meg beteljesíteni minden élőlény legfőbb célját, azaz, hogy utódokat hozzon a világra. Néhány kaland után egy lerobbant tengerparti halétteremben köt ki, ahol már sokkal jobb az élet, ám a nagy nehezen kitojt tojásait valaki minden reggel ellopja. Hősünk ezért elhatározza – vagyis ezt projektáljuk az emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel általunk felruházott tyúkba –, hogy elrejt egy tojást, hogy kikölthesse.

A Tyúk feszes, pörgős, virtuóz módon megrendezett film, amely az egyik percben megnevettet, aztán meghökkent, majd kissé elborzaszt, hogy a végén tényleg adjon egy szép tanulságot. Két legnagyobb erénye Lemhényi Réka vágó és Halász Árpád állatkoordinátor elképesztő munkája, nélkülük ugyanis ez a film nem is létezhetne.

Mindannyian emlékszünk a legnagyobb állatsztárokra: Bartra, a medvére, Keikóra, a gyilkos bálnára vagy Flipperre, a delfinre, valamint olyan karakterekre, mint Lassie, a skót juhász, Hachiko, a hűséges akita inu vagy Babe, a rettenthetetlen, beszélő kismalac. Van, akinek Homoki-Nagy Istvántól a Cimborák nyújtja azt az igazi, nosztalgikus bizsergést, másnak pedig az Úton hazafelé záró képsorai jelentik gyerekkora egyik legboldogabb pillanatát – amikor kiderül, hogy Árnyék, az öreg golden retriever is túlélte a két társával megtett a kalandos utat.

A Tyúk alternatív természetfilm is lehetne, no persze David Attenborough megnyugtató hangja nélkül, főszereplőjének viselkedéséből pedig a néző akarva-akaratlanul is összerak egy olyan narratívát, amely humanizált érzelmekkel és helyenként csavaros észjárással ruházza fel hősét. Pálfi képes meggyőzni szinte dialógusok nélkül arról, hogy egy lesajnált, ostobának elkönyvelt és leginkább aranybarna panírban elképzelt állatért a néző lerágja a körmét.

Megszeretjük, és még ha olykor kissé idegesít is, drukkolunk neki, hogy sikerüljön beteljesítenie a küldetését, miközben Pálfi kerek perec kimondja: az ember szinte csak pusztítani tud. Az állatvédelmi, valamint a nagyüzemi állattartást és az állatokat kizsákmányolható tárgyként kezelő attitűdöt elítélő hangsúly indirekt, mégis erőteljes. Eszünkbe juthat róla a Gunda című lírai, fekete-fehér dokumentumfilm, amely szintén egyfajta egzisztencialista drámaként működik. Ebben a filmben egy kocától veszik el a kismalacait, az állatnak pedig meg kell birkóznia a farm által diktált nehéz sorssal. Jerzy Skolimowski játékfilmje, az IÁ pedig egy szamárról szólt, és a Tyúkhoz hasonlóan már jóval szabadabban tudott játszani a történetmeséléssel.

Noha Pálfi társadalomkritikája kiszámítható és helyenként túlontúl evidens, ám a Tyúk képes végig a tyúkra fókuszálni. A földközeli beállítások és a kapkodó kézikamera arra késztetik a nézőt, hogy tényleg beleképzelje magát a baromfi apró agyába, ahol az ember pusztán veszélyt jelent. Még az őt hajkurászó emberek arcát sem látjuk legtöbbször, a rendező pedig ezáltal erőteljesen aláhúzza: kizárólag főhőse érdekli. Még akkor is, ha némileg betekintést enged a filmben szereplő emberek, főleg az étteremhez kötődő család életébe. 

Pálfi képes empátiát ébreszteni főhőse iránt, ahogy ösztönösen küzd a túlélésért, közben viszont a Taxidermia rendezője azért nem fél néha sokkoló vagy éppen groteszk elemeket keverni a humorral vagy éppen a drámaival, ezáltal pedig nem válik kiszámíthatóvá.

Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjének Ginkgo biloba főszereplője csendes, statikus erőként volt jelen az őt körülvevő emberek életében. Míg viszont Enyedinél az emberek kíváncsisággal fordultak a növények irányába, a növények pedig interakcióba léptek az emberrel, a Tyúk főhőse egy olyan világba próbál elmenekülni, ahol emberi beavatkozás no és kegyetlenség nélkül, békében élhet és szaporodhat. Egzisztencialista dráma, vígjáték vagy éppen akció, a filmjét Görögországban forgató Pálfi György hasonló állítást fogalmaz meg, mint görög kollégája, Jorgosz Lánthimosz tavalyi, remek Bugonia című filmjében: ugyanúgy menne tovább az élet a Földön, ha egyszerűen eltűnnénk. Sőt, talán sokak számára még boldogabb is lenne az az élet.