Miért számít, hogy melyik mű az eredeti?

A világ legdrágább képe Leonardo da Vinci Salvator Mundi (A világ megváltója) című festménye, amely 450 312 500 dollárért (119,462 milliárd forint) kelt el 2017. november 15-én New Yorkban, a Christie’s aukcióján. Ez két és félszerese annak az összegnek, mint amennyit valaha egy műtárgyért árverésen  fizettek – mutat rá Martos Gábor A műkereskedelem legjei – Árverési csúcsok 1701-től napjainkig című könyvében, melyben a különleges festmény történetét is ismerteti. Ő idézi Kenny Schachter műkereskedőt, aki szerint ez egy kortárs festmény, hiszen a kilencven százalékát az elmúlt tíz évben festették. Ugyanis a képet az évszázadok során többször átfestették, legutóbb egy sztárrestaurátor, Dianne Dwyer Modestini három évig dolgozott rajta, hogy helyreállítsa, és a korábbi kontár megoldásokat eltüntesse róla. Az eredetiség kérdése ennek fényében nagyon izgalmas.

A kutatók megállapították, hogy a tábla, amelyre a Megváltó portréját festették, ugyanabból a diófából való, amelyet Leonardo más munkáihoz is használt, itt is porított üveget kevertek a festékbe, akár más művei esetében, és a táblán olyan előrajzok vannak, amelyek megegyeznek a mester ismert vázlataival, tehát a festmény egyértelműen Leonardo műhelyében született, de az nem kimutatható, hogy valójában Leonardo maga mit és mennyit dolgozott ezen a képen.

Az eredetiség problémájával már ókori görög filozófusok is foglalkoztak: Thészeusz hajójának paradoxona évezredek óta kísérti az emberiséget. Plutarkhosz példája szerint Thészeusz hajóját megőrizték, ám ahogy az évszázadok alatt elöregedtek a hajó darabjai, azokat kicserélték újakra, és egy idő után felvetődik a kérdés, hogy ez még mindig Thészeusz hajója, vagy már egy másik hajó. A gondolatkísérlet egyik későbbi változata szerint maga Thészeusz viszi el egy javítóműhelybe a gályát, hogy felújítsák, és a hajóács úgy dönt, hogy a kivett darabokat megőrzi: Thészeusz hajóját fokozatosan szétszedi, ezer darabját újracseréli, a régi alapanyagokat felhasználva pedig épít egy ugyanolyan hajót, mint amilyen az eredeti volt. A kérdés ez esetben az, hogy melyik hajó tekinthető eredetinek: amelybe új elemeket építettek be, vagy az, amelyet a kicserélt darabokból épített a hajóács? Illetve ha van az eredetiségnek mértéke vagy aránya, akkor mely pillanatban vált egyik vagy másik az eredeti hajóvá?

Az emberek többsége számára érthetetlen, miért fizet ki valaki irracionálisan magas árat egy képért. Miért fizet bárki milliókat egy olyan vers kéziratáért, amelyet bármikor ingyen elolvashat a világhálón? Ilyenkor az a leggyakoribb érv, hogy a tárgynak különleges értéket ad az, hogy egy korszakos zseni kézjegye van rajta, vagy pusztán maga a tény is, hogy a kivételes alkotó ugyanúgy megérintette azt a papírt, mint ahogy a gyűjtő is megteheti. De valószínűleg ennél jóval összetettebb a birtoklás motivációja, hiszen ez az érvelés nem érvényes a digitális műalkotások esetében, holott pár éve már az aukciók kínálatában is megjelentek a digitális fájlok, melyeket elképesztő összegekért vásároltak meg. A rekord a Beeple néven ismert művész, Mike Winkelmann műve, amely 69 millió dollárért, azaz több mint 20 milliárd forintért kelt el a Christie’s aukcióján 2021-ben. Az Everydays: the First 5000 Days című kollázst NFT-ként (non-fungible token, nem helyettesíthető token) értékesítették. Ugyanebben az évben már Magyarországon is lehetett NFT-re licitálni, 2021 júniusában a Kieselbach Galéria aukcióján 750 ezer forintért kelt el Weiler Péter Kádár János segít apámnak beprogramozni az új színes tévénket című munkája. Weiler Péter alkotta meg az első magyar képzőművészeti NFT-t, a Bitcoin bánya az Alföldön című képet is, de Kiss Miklós digitális művész a hazai alkotók közül szintén az elsők között rendelt NFT-ket a műveihez, online piacteret is fejlesztettek ezekhez, ugyanakkor az Emograms című sorozata installációként bejárta a világot.

2022-ben Budapesten, a 19. FINA Világbajnokságon egyéni világcsúcsot felállító versenyzők az ötvenezer dolláros pénzdíj mellé egy-egy képzőművészeti NFT-t is kaptak, mely a célfotó alapján készült. A különleges relikviák elkészítésére a Nemzetközi Úszószövetség döntéshozói Krizbai Gergely Krizbo képzőművészt kérték fel, aki a világrekordok születése után azonnal nekilátott, hogy megrajzolja Milák Kristóf és Thomas Ceccon célba érését, a közönség pedig kivetítőn követhette a művek létrejöttének folyamatát.

Krizbót most arról kérdeztük, hogy mit gondol az NFT-k jelentőségéről.

A szüleinknek hogyan magyaráznád el, mi az a nem helyettesíthető token?

Azzal kezdeném, hogy mit jelent az, hogy nem helyettesíthető. Például 100 forint kicserélhető egy másik 100 forintossal, mert ugyanaz az értéke mindkettőnek, tehát a két érme helyettesíthető. De a Mona Lisa nem cserélhető el semmivel, hiszen csak egyetlen egy létezik belőle a világon. Ugyanígy az NFT is egyedi, nem helyettesíthető semmi mással, ezért használható azonosításra. Mintha egy festmény hátoldalán lenne egy igazolás arról, hogy ki az alkotó, mikor készült a kép, mennyiért adta el a művész, mikor és kinek, és ugyanígy feljegyzésekként folyton megjelenne, ha a kép gazdát cserél. Az NFT hasonlóan tárolja az adott digitális műhöz kapcsolható információkat. Tehát egy digitális fájl eredetét, történetét, tulajdonjogát rögzíti, és nem lehet hamisítani, sem utólag átírni.

Fontos megjegyezni, hogy az NFT nemcsak digitális képzőművészeti alkotás lehet, hanem bármilyen fájl, fotó, zene, gif, videó vagy akár egy okosszerződés valamely adásvételről. És egy NFT-t birtokolni nem jelenti azt, hogy az adott fájl csak és kizárólag a mi birtokunkban létezik, hanem igazolni tudjuk, hogy az eredeti nálunk van. Például a Twitter-alapító Jack Dorsey 2,9 millió dollárért eladta a legelső Twitter-üzenetet, de az a tweet ugyanúgy elérhető továbbra is az interneten. Vagy én is lementettem a telefonomra több olyan GIF-et – például a Nyan Cat-et – , amelyért valaki több tízezer dollárt is hajlandó volt kifizetni.

2021-ben úgy tűnhetett, hogy az NFT jelentős változásokat hoz a műkereskedelemben és szemléletváltást a digitális művek megbecsültsége terén, vitákat generál az eredetiségről és a szerzői jogok érvényesítéséről. Egy ideje mégis csend van körülötte.

Akik 2021 táján kereskedtek NFT-vel, nagy pénzeket kaszálhattak, de aztán csillapodott ez a láz. A technológia maga továbbra is hordozza azokat a lehetőségeket, amelyek indokolták a korábbi lelkesedést, de a műkereskedelemben talán azért sem hozott nagyobb áttörést, mert jelenleg nincs olyan platform, ahol érdemben meg lehet mutatni egy NFT-gyűjteményt. Befogadói élmény tekintetében semmilyen előnyben nem részesül az, aki milliókért vásárolta meg azokat a képeket, amelyeket én ugyanúgy tudok lapozgatni a telefonomra lementve. Neki csupán igazolása van arról, hogy övé az eredeti fájl. Ha majd lesznek olyan egyezményes virtuális terek, ahol egy ilyen kivételes gyűjteményhez különleges reprezentáció is társulhat, valószínűleg újabb inspirációt ad a gyűjtőknek.

A másik magyarázat, amely miatt talán óvatosabbak az emberek a művészeti NFT-vel szemben, az az, hogy az utóbbi egy-két évben jelentősen megváltozott az, hogy mit értünk digitális mű alatt. A mesterséges intelligencia segítségével ma szinte bárki képes digitális műveket létrehozni, és ennek a szerzői jogairól ma még nincs konszenzus. Azé a kép, aki a promptot, azaz az utasítást és a szempontokat adta a képgeneráláshoz? Az MI-modell létrehozói szerzőnek tekinthetők? Vagy érvényesíthetők azon művészek szerzői jogai is, akiknek a műveit felhasználták a modell betanításához?

Melyik az a terület, ahol az NFT tényleges érdemi változást hozott, illetve jelentős gazdasági vonzata is van?

Egyértelműen a videójátékok világa. Már 2017-ben is voltak olyan játékok, ahol NFT-vel lehetett kereskedni, de számos olyan is van, ahol sok játékóra alatt teljesíthető küldetésekkel, ügyességgel lehet megszerezni bizonyos eszközöket, képességeket – és nagyon korán megjelentek azok a lehetőségek is, hogy időt spórolva ezeket akár meg is vásárolhatja a játékos. Később elterjedtek a play-to-earn („játssz, hogy pénzt keress”) típusú játékok is, ahol a játékosok olyan virtuális eszközöket vagy egyéb tulajdonjogokat szerezhetnek, amelyeket a kriptopiacon keresztül valós pénzértékké tehetnek. Ezek közül bármi lehet NFT – fegyverek, képek, zene, ruhák, de akár egy képesség is. Ezek óriási összegekért cserélnek gazdát.

Hollandiában már 2007-ben volt arra precedens, hogy egy tizenéves feljelentést tett a rendőrségen, mert egy online játékban két játékos arra kényszerítette, hogy adja át a karaktere maszkját és amulettjét, valamint a játékban használható virtuális pénzét az elkövetők avatárjainak. Az ügy évekig húzódott, végül 2012-ben a holland legfelsőbb bíróság kimondta, hogy ez bűncselekménynek minősül. Az NFT azáltal, hogy nyomon követhető, biztonságosabbá teszi a virtuális világban történő adásvételeket?

A piactereken történő tranzakciók nyomon követhetők. Ettől függetlenül lopások és visszaélések is megeshetnek a játékokban, számtalan történet kering ezekről. De nem tartom valószínűnek, hogy egyszerű dolgom lenne, ha elmennék a rendőrségre azzal, hogy elloptak tőlem egy 570 ezer forintot érő kést a Counter-Strike-ban – ez egy népszerű lövöldözős játék, amelyben nagyon hamar megjelentek a pénzzé tehető fegyverdesingok. A jogalkotás még nem tart ott, hogy egyszerű legyen érvényt szerezni a jogainknak a virtuális térben ért atrocitások miatt is. Mert ez még nem az egyezményes valóság része, a Counter Stikre csak egy virtuális valóság a sok közül.

Mint ahogy a képzőművészeti NFT is azért tűnik sokak szemében kevésbé relevánsnak, mint egy valós műtárgy, mert még nincs egy egyezményes digitális közös világunk, amelyben mindenki egyszerre osztozna. Az NFT ilyen szempontból egy korát megelőző technológiai dolog, de szerintem van jövője, és fontossá válik, amint adottak lesznek a feltételek, hogy társadalmi jelenséggé váljon. Mert az NFT az eredetiséget igazolja – a művészetnek pedig ez releváns kérdése évezredek óta. És az NFT által ez a szempont bekerült a digitális térbe is, ahol mindent lehetett sokszorosítani, de az NFT előtt nem volt lehetőségünk arra, hogy egy digitális állomány mögé eredetiséget rendeljünk. Az NFT által pedig immár a birtoklás élményét is hozzá lehet adni egy digitális állományhoz, ez pedig jelentős újítás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy egész generációk mennyi időt töltenek virtuális térben, és milyen elképesztő összegeket költenek digitális javakra.

Amúgy nem tartom félelmetesnek sem a virtuális valóság, sem a mesterséges intelligencia térnyerését. Ez mind ugyanúgy az emberi képzelet kiterjesztése, mint egy jó könyv. Amikor a regényolvasás volt az elterjedt szabadidős tevékenység, az ugyanúgy virtuális valóság volt, egy fikció, amelybe átlépett az ember a hétköznapokból. Ami most van, inkább csak technológiai szempontból más.

Úgy tudom, a metaverzum kifejezés először 1992-ben, a Snow Crash című regényben jelent meg, és számos informatikai újítást is inspirált. Van olyan kedvenc sci-fid, amelyet a mai gazdaság megértése kapcsán ajánlanál az olvasóknak?

Persze: William Gibson Sprawl-trilógiája és Philip K. Dicktől Az álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal. Bár Philip K. Dicktől, aki a hatvanas-hetvenes évek fontos írója volt, szinte bármit olvashatunk: tűpontosan látta az ember és a technológia között feszülő kérdéseket. Látnok volt.

Ezek a könyvek már évtizedekkel ezelőtt leírták az összes olyan problémát, amivel ma találkozunk – akár a műtárgypiaccal, akár a mesterséges intelligenciával, a hálózatisággal, a virtuális javakkal és társadalmi szakadékokkal kapcsolatban. Egészen különleges érzés, hogy korábbi olvasmányélményeim most körülöttem történnek. William Gibson könyveinél olyan érzésed van, mintha újságot olvasnál a jelenből. Pont a napokban mondtam a cimborámnak, hogy most sokkal inkább otthon érzem magam a világban, mint tíz évvel ezelőtt.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu