Adynál olvasom, hogy a legigazabb, legszebb magyar szavak úgy alusznak, mint a legendák alvó daliái, és hogy a legpompásabb, gazdag, buja, különös és szép magyar nyelv a paraszt és a jobbágy nyelvén élt, nem a kivénhedt, leromlott, zseniáliskodó nemesi osztályban, melytől nem sokat várhat „az a bizonyos magyar géniusz”.
Több mint száz évvel ezelőtt dohogott így a költő, és én szeretem a morgolódását, kölyökkoromban is szerettem, mert (nem az árulást, hanem) az aggódás és tenni akarás elkeseredett dühét érzem és éreztem benne. De most nem a haragja miatt citálom Adyt, hanem az elszólása miatt. Mintha a nyelvünkért aggódó költő sorai azt is sugallnák, hogy a magyar géniusz a magyar nyelvben lakozik, és ha elveszítjük (elrontjuk) a nyelvünket, vele együtt elveszítjük (elrontjuk) a teremtő gondolkodásunkat is.
Érdekes ez nagyon. A géniusz. Különösen a magyar. Ha van olyan. És ha lenne, tényleg a nyelvben volna? Nem vagyok nyelvész, sem agykutató, vegyék úgy, hogy majdnem egészen avatatlanként próbálok meg távolról körüljárni egy fantáziadús elképzelést.
Mi a gondolkodás?
A valóság tükröződése a tudatunkban. A nyelv pedig a gondolkodás eszköze. Különös lenne, ha nem létezne összefüggés a nyelv felépítése és szerkezete, valamint a valóság felépítése és szerkezete között. A nyelv és gondolkodás összefüggéseit évszázadok óta feszegetjük: hogy hol „vannak” térben és időben egymáshoz képest, melyik volt (van) előbb. Ha a gondolkodás megelőzi, akkor meg is határozza a nyelvet. (Eszerint a nyelv a gondolkodáshoz nem, csak a kommunikációhoz nélkülözhetetlen.) Ha a gondolkodás és nyelv egyidejű, akkor a nyelv talán a gondolat agyunkon kívüli megnyilvánulása. Megint más teóriák szerint a nyelv határozza meg a gondolkodásunkat.
Az ókor és a középkor emberét is érdekelte a nyelv. Természettudósok, filozófusok, írók és teológusok próbálták megfejteni a beszélt és írott nyelv meg a gondolkodás rejtelmes összefüggéseit. Descartes, Leibniz, a königsbergi Johann Georg Hamann, Kant, Wittgenstein és sokan mások értekeztek a gondolkodás képi természetéről, jelhasználatról és fogalmakról, velünk született ideákról. A tudósok többsége arra a következtetésre jutott, hogy nyelv és gondolkodás elválaszthatatlan egymástól. Herder szerint a gondolkodás néma beszéd, belső nyelv. Humboldt szerint a gondolat tisztább és kerekebb, mint a pontatlan nyelv, és arra gyanakszik, hogy az egyes nyelvek különbözőképpen hatnak vissza a gondolkodásra. Még azt is kimondja, hogy a nyelv pontos leképeződése (lehet) a nemzeti karakternek. Az idős Heidegger mindezeken túllép: szerinte a nyelv az igazság megnyilatkozásának közege.
Sok mindenről kellene beszélnünk, Noam Chomskyról, posztmodern filozófiákról, generatív grammatikáról és biolingvisztikáról, de most közelítsünk másfelől. A paleoantropológus (és híres lemúrkutató) Ian Tattersall szerint az emberi nyelv „feltalálása” lehetett az a „nagy ugrás”, az a robbanásszerű esemény, ami az evolúció során emberi létünkhöz vezetett. Felegyenesedés, szembefordult hüvelykujj, eszköz- és szerszámhasználat, munkavégzés, tűz… Sorolhatjuk a fontos elemeket, a legfontosabb mégis a nyelv. Azzal, hogy a viszonylag régóta, akár már több százezer éve meglévő agyat „újrahuzalozta”. François Jacob és mások szerint még az sem egyértelmű, hogy a nyelv kommunikációs szerepe a legfontosabb. Ez csak másodlagos haszon, mert az emberi nyelvet az állati kommunikációtól sokkal inkább az választja el, hogy alkalmassá tesz minket a szimbolikus gondolkodásra (fogalomalkotásra, tervezésre, kreatív gondolkodásra, absztrahálásra). Nyelvi eszközökkel a konkrét valóságból (tárgyakból, jelenségekből, tulajdonságokból) elvonatkoztatással létrehozzuk az általános érvényűt.
Chomskynál olvasom, hogy Alfred Russel Wallace – aki 1858-ban Darwintól függetlenül fogalmazta meg az evolúcióelméletet – sokat töprengett azon, hogy az ember matematikai képességének nem is nagyon hihető ugrásszerű fejlődése kizárólag az evolúcióval nem magyarázható meg. Valami más oknak is lennie kell, hiszen a matematikát évszázezredeken át egyáltalán nem használtuk. Wallace úgy véli, hogy a matematikát is a nyelvi képesség „berobbanásának”, az elvonatkoztatás képességének köszönhetjük.
Petőfi és Weöres, Szilárd és Teller
Eddig a nyelvről általánosságban beszéltünk. Szűkítsünk most a magyarra, és kanyarodjunk vissza Adyhoz. Teller Ede, a világhírű fizikus, az atombomba egyik atyja rajongott Ady Endre költészetéért, nem egyszer kifejtette, hogy úgy érzi, Ady lírája megtermékenyítően hatott a kutatómunkájára, egyenesen segítette őt bizonyos tudományos felfedezések vagy elméletek megalkotásában. Hámori József neurobiológus szerint az Amerikában élő Balázs Nándor Lászlót egyszer felkérték – kormánykörökből, valaki a Fehér Ház tanácsadói közül –, hogy derítené ki, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a világban oly feltűnően sok a kitűnő magyar tudós. Balázs 1949-ben hagyta el Magyarországot, Einstein, Schrödinger meg Paul Dirac mellett is dolgozott, és több nagy amerikai egyetemnek volt a professzora. Tudós, tehát bizonyára sok tényezőt számításba vett – zsidóságot, kulturális környezetet, iskolarendszert stb. –, a végén mégis arra a következtetésre jutott, hogy a kérdésre a válasz a nyelv lehet. A magyar nyelv. Hogy ezek a tudósok – még ha amúgy soknyelvűek is – mind magyar anyanyelvűek. A magyar nyelv pedig erősen képi szerkezetű, működésű, felépítésű. Így a magyar vagy magyar anyanyelvű tudósok nagyon sokszor képi módon gondolkodnak, vagy képi módon is gondolkodnak, ami azért érdekes, mert bizonyított, de legalábbis a tapasztalat azt mutatja, hogy a tudomány kérdéseinek megoldásában a képi gondolkodás rendkívül eredményes.
Balázsnak hajdanán, még az elemi iskolában padtársa volt az a Kemény János György (John George Kemeny) matematikus, aki dolgozott a Manhattan-terven, ismerte Teller Edét, Szilárd Leót, Wigner Jenőt, Neumann Jánost, később Einstein tanársegédje volt. Ő a BASIC programnyelv egyik kidolgozója, akit halálakor a The Guardian, a The Herald Tribune, a The Washington Post, a The New York Times búcsúztatott. Az egymillió példányban megjelenő Yankee magazin 1980. márciusi számában a különös magyar tehetség kapcsán Kemény azt nyilatkozza, hogy a magyar nyelv annyira logikus, hogy a magyar gyerekek sokkal könnyebben olvasnak és írnak, ezért sok idejük marad a matematikával foglalkozni. Nyilván tréfál, ráadásul nem is a magyar nyelv képiségére, hanem logikájára utal, ami az agyféltekék működését tekintve ellentmondana a Balázs által megállapítottaknak.
Hámori József maga is megtapasztalta, amit Teller és Balázs, hogy a magyar nyelv képi látásmódja – az a képi gondolkodásmód, ami a magyar költők egy nagy részére, például Adyra vagy Petőfire, Csokonai Vitéz Mihályra és Weöres Sándorra is jellemző – segíti őt, a biológus agykutatót. Meggyőződése, hogy nyelvünk képi világa, a magyar anyanyelvűek képekben való gondolkodása kifejezetten segíti a jobb agyfélteke működését. Hogy miért alakult ez így, az persze fontos és érdekes, megvan a történeti háttere, de most nem a kialakulás útja-módja, hanem az eredménye a lényeges. Neki, akit kutatóként a két agyfélteke működésének összehangolása nagyon is foglalkoztatta, inspiráló felfedezés volt ez. Tudjuk, hogy a nyelvi központ, a beszédközpont az agyunk bal féltekéjében található. Írás, olvasás, beszéd, ez mind bal féltekés. Ahogy a számolás és a logika is. A jobb félteke a vizualitás, térlátás, térérzékelés, érzelmek, emlékezet, zene „otthona”. Az elvonatkoztatott beszéd féltekéje is a jobb félteke, mely nem tud beszélni, néma. (Azt szokták mondani, hogy a jobb félteke hangja a muzsika.) Ezek után nem csodálkozunk, hogy a művészetek, a képi látásmód féltekéje is a jobb félteke. És egy másik fontos emberi képesség is erősebben kötődik a jobb féltekéhez, mint a balhoz: a kreativitás. Az alkotóképesség. A teremtő erő. Természetesen a két félteke között munkamegosztás van, és ez minden területen, így a nyelvben is megjelenik. A bal félteke a logikus gondolkodás féltekéje, ez a befejezett, kitaposott, megismert, kiszámítható dolgokat szereti. Az ismeretlent, a váratlant nem annyira kedveli. A kísérletezést, ha lehet, inkább a jobb féltekére bízza. A két féltekét összeköti két-háromszázmillió idegrost, ezeken keresztül zajlik a munkamegosztás. Akinek (vagy akiknek) jó a jobb féltekéje (mondjuk inkább fejlettnek, kellően trenírozottnak), az kreatívabb lesz. A gyakorlatoztatás nagyon sokféle lehet, és nagyon gyakran nyelvvel kapcsolatos. Mesehallgatás. Mesélés. Olvasás. Szavalás. Társasjáték. Beszélgetés. Viccelődés. Mind a nyelvhez kötődik. A humor is jobb féltekés.
Különös magyar nyelv
Nyelvünk szerkezete és logikája eltér a köröttünk élő indoeurópai népek nyelveitől, és ez a különbözőség el is szigetelt minket, ugyanakkor segített is abban, hogy a magyar kultúra a kedvezőtlen környezeti hatások ellenére évezredeken át fennmaradhasson. Balázs Endre, Teller Ede és Hámori a magyarok képi gondolkodásáról, Ady a magyar nyelvi géniuszról beszél. Valami hasonlóra rátapintott a magyar nyelvről dicshimnuszokat zengő számos korábbi szerző is. Némi büszkeséggel szoktuk idézni Sir John Bowring szavait, aki 1830 körül összeállította az első angolra fordított magyar versgyűjteményt, és kötete bevezetőjében egyebek közt azt írja, hogy a magyar távoli és magányos nyelv, mely a „saját öntőformájából került elő”, és akkor alakult ki, amikor a mai európai nyelvek többsége még nem is létezett. Giuseppe Caspar Mezzofanti, a hiperpoliglott főpap véleménye is hízelgő. Gyakran idézik hibásan, én magam Kosztolányi 1919-es, rosszkedvű tárcájából ismerem. A bolognai bíboros 1836-ban Rómában egy cseh költőnek fejtette ki, hogy a latin és a görög után a világ minden más nyelve előtt a magyart tartja a legdallamosabbnak, verselés szempontjából a legígéretesebbnek. Az ómagyar szövegek elemzésétől sem visszariadó francia nyelvész, Aurélien Sauvageot véleménye szerint a magyarban nincsenek „semleges” mondatok és nincsenek klisék, vagy ha igen, jóval kevesebb, mint a franciában vagy az angolban. George Bernard Shaw az amerikai CBC rádiónak adott egyik interjújában azt találta mondani (kurtítva idézem a lényeget), hogy a magyar nyelvet vizsgálva arra jutott, hogy ha magyarul írt volna, a mi erőtől duzzadó, különös nyelvünkön, akkor értékesebb lenne az életműve, mert magyarul árnyaltabban lehet írni az emberi érzelmek titkos rezdüléseiről. Sir Patrick Michael Leigh Fermor (brit utazó, később katona és kém) 1934-ben Budán tartózkodva írja: „Ennek a nyelvnek minden aspektusa más, nemcsak a szavak maguk, hanem képzésük, a szintaxis és a grammatika is, különösen pedig az észjárás, amely létrehozta.” Őt hagytam ennek a kurta kis mustrának a végére, mert az akkoriban szinte még kölyökkorú angolnak jó füle, vagy inkább jó érzéke van, amikor észjárásról beszél. Magyar észjárásról, ami talán nem más, mint a képi gondolkodás. Kérdés, hogy mi az.
Képi gondolkodás
A képekben gondolkodó ember természetesen erősen vizuális, képes rá, hogy villámgyorsan átlásson bonyolult összefüggéseket. Agyában a képek gyorsan sorjáznak, egyik kép hívja a következőt, olyan váratlan és gyors asszociációs láncban, amivel gyakran jut el oda, ahová az analitikusan gondolkodó nem (vagy lassabban). Először Maria Johanna Krabbe holland logopédus foglalkozott behatóan a képi gondolkodással, még az 1930-as években, a kifejezést is ő honosította meg a tudományban. Őt Nel Ojemann követte (aki az ötvenes évektől szinte napjainkig kutatta a témát). Az Ojemann-világteszt egy olyan nonverbális vizsgálati módszer, mellyel már óvodás korban felismerhető a képi gondolkodó gyermek. (Lényege, hogy a gyerekek építőkockákból és játékokból olyan falut építenek, amiben maguk is szívesen laknának. A felhasznált elemek milyensége, gyakorisága, alkalmazásuk módjai félreismerhetetlenül árulkodnak arról, hogy a gyerek elemzően, logikusan közelíti-e meg a feladatot, vagy képi, holisztikus módon, az egészből a részletek felé haladva építkezik.)
Hogy a beszéd, a nyelv miért alakult ki, nem tudjuk. Monogenezis? Poligenezis? Isteni adomány? A hórukkelmélet, la-la-elmélet, vau-vau-elmélet, jaj-jaj-elmélet is igaz lehet (nem magyarázom, egy kis képzelőerővel rájöhetünk, mit takarnak az elnevezések), én leginkább a bim-bam-elméletet szeretem, nem mintha ezt érezném a legvalószínűbbnek, hanem mert ezt találom a legszebbnek. (Lényege, hogy a külvilág ingereire szinte maguktól keletkeztek a korai Homo sapiens torkában, szájüregében és ajkán olyan hangok, melyek hangi tükörképei voltak a külvilág képeinek és történéseinek.) Azt sem tudjuk, hogy a nyelv mikortól létezik. A neandervölgyiek feltehetően még nem beszéltek, a durván harmincezer évvel ezelőtt élt crô-magnoni ember viszont talán már beszélő „állat” (így találom számos szakszövegben), Homo loquens volt. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy az első írott nyelvi szövegek nem fonologikus írások voltak, vagyis nincs kapcsolat a jeleik, szimbólumaik és a beszéd kiejtett hangjai között. Ezeknek az írásoknak a többsége Mezopotámiában, a Hettita birodalomban, az ókori Egyiptomban, Kínában vagy Krétán piktografikus írás volt, melynek piktogramjai (viszonylag) könnyen felismerhető képek. Ez tehát képi nyelv, képekben őrzi a mondandóját. És mert vizuálisan (inkább) a jobb féltekét használjuk, ám a beszélt nyelv központja a bal féltekében van, ezért, ha a képírást hanggá formáljuk, akkor a két agyféltekénk munkája szépen összefonódik. (A sumer ékírás is piktografikus szimbólumokból fejlődött ki.) A képiség idővel kiszorult az írott nyelvből, s az egyre absztraktabb formát öltött. A ma ismert legrégebbi betűírást i. e. 1700 körül Szíriában és Palesztinában használták. Ebből az észak-sémi írásból fejlődött ki a föníciai, héber, arab ábécéírás, majd i. e. 1000 körül a már magánhangzókat is használó görög alfabetum. Ezek már absztrakt írott nyelvek, eltűnt belőlük a képiség. A kiejtett hang jelei, vagyis az alfabetum egyes darabjai rég elvesztették esetleges hajdani képi eredetükre utaló jegyeiket, így az ezekből a képtelen, vagyis jelentéstelen jelekből összerakott tartalommal már nem a képekkel dolgozó jobb féltekében, hanem a bal féltekénkben dolgozunk.
Mindez ránk, magyarokra is érvényes, de talán kevésbé. Miért? Számos tudós, akad köztük még nyelvész is, aki azt válaszolja erre, hogy mert a magyar nyelv máig őriz valamennyit a jobbféltekés, képi gondolkodásból. Ezt legszebben népdalainkban és költészetünkben lehet tetten érni. Makkai Ádám mondta egy interjúban: „Mennyire más az, hogy »köti az ebet a karóhoz«, mint az, hogy »inszisztál«”. Gondoljuk csak tovább. Ragaszkodik az álláspontjához. Rendíthetetlen. Hajthatatlan. Nyilván a föld legtöbb nyelvében, így az angolban is jelen van a képi gondolkodás (Makkai példájánál is megtalálhatjuk a képi megfelelőket), de nem ennyire nyilvánvalóan. Dedinszky Erika, aki maga is költő, ráadásul remek műfordító, és tizenöt éves kora óta él Hollandiában, úgy mondja, hogy nálunk, magyaroknál nagyon vékony a választóvonal az éntudat és az álomtudat között, mi még jóban vagyunk az álmainkkal, vagyis a tudatalattinkkal, ami képes világ. „Nem véletlen, hogy a népköltészet Magyarországon ilyen sértetlenül fönnmaradt. A hollandoknál már a 12. századtól ipari társadalom fejlődött ki, megindult a polgárosodás, szétrobbantak a közösségek, kihalt a népművészet, amely eleve sokban különbözött a magyar folklórtól. A magyar népdalban a sorok nem logikai, hanem érzelmi szinten függenek össze egymással.” A hollandok nem értik a magyar költészetet, el kell nekik magyarázni. „A magyarok számára pedig az érthetetlen, hogy miként lehet elvont fogalmat elvont fogalomhoz hasonlítani, például egy metaforában. A filozofikus holland verseket tehát valamivel plasztikusabbá teszem magyarul, megpróbálok a magyar képi gondolkodásnak elébe menni.”
Herman József így foglalja össze: nyelvünk sajátos vonása a képekre építő kifejezésmód, anyanyelvünk olyan tudatformáló erő, ami sajátosan magyar stílusúvá alakítja a gondolkodásunkat.
Az írás a Magyar Kultúra magazin 2022/6. számában jelent meg.
Fotó: Onda Róbert
