Nyelvújítás: helyzetek, amikor nem Kazinczyé volt az utolsó szó

Johann Gottfried Herder német filozófus jóslata, miszerint a magyar nyelv száz év múlva el fog tűnni, gondolkodásra késztette a 18. század végének értelmiségét, ezért a nyelv úgynevezett újmagyar korában ezért elkezdődött a nyelv teljes revíziója. A szépírók és a költők mellett egyéb tudósemberek: nyelvészek, matematikusok, filozófusok, orvosok, valamint hadi, állattani és botanikai szakemberek csatlakoztak a nyelvújítási mozgalomhoz. Megszülettek az első hírlapok, folyóiratok – 1788-tól a Magyar Museum, 1817-től a Tudományos Gyűjtemény –, és 1830-tól a Magyar Tudós Társaság is megkezdte működését.

Illetve megszülettek a korszak legismertebb művei, amelyek a nyelvújítás körüli vitát is megörökítették, a Mondolat (1813) és a Felelet a Mondolatra (1815). A Mondolat a nyelvújítók – és különösen Kazinczy – túlzásait gúnyolta ki; szerzői Szentgyörgyi József, Kazinczy orvos barátja, valamint Somogyi Gedeon voltak. A Felelet a Mondolatra című írás ezzel szemben a hagyományőrzők álláspontját tette nevetségessé, ezt Kölcsey Ferenc és Szemere Pál jegyezte. A magyar nyelvújítási mozgalom idővel tehát két táborra szakadt, az ortológusokra és a neológusokra – vagyis a hagyományőrzőkre és az újításpártiakra. Az utóbbi csoporthoz tartozott Kazinczy Ferenc is, a nyelvújítás vezéralakja, aki a legtöbbször rendkívül szabadon és kreatívan viszonyult a nyelvhez. Később azonban maga is belátta, hogy a nyelv megújítása csak akkor lehet egységes és tartós, ha a hagyományok megőrzésével együtt történik.

Megosztó személyisége ellenére Kazinczy Ferenc a magyar nyelv egyik legtermékenyebb újítója volt. Számos ma is használt szavunk az ő alkotása vagy közvetlen hatásának eredménye. Neki köszönhetjük többek között a füzet, egyesület, kedvenc, szellem, keringő, alkalom, szorgalom, hálás, gyönyör, felvonás, korszellem, részvét, évszak, enyhe, könnyelmű, féltékeny, szerény, magány, tökély és édeskés szavainkat.

Ezek a kifejezések ma már teljesen természetesnek hatnak, ám a maguk idejében sok vitát váltottak ki. A Mondolat például károsnak tartotta az alak és engedékeny szavakat, a hálás szó használatát pedig kifejezetten botrányosnak ítélte. Bár Kazinczy nyelvújítói munkássága az esetek többségében sikeresnek bizonyult, vele is előfordult néha, hogy a próbálkozásai félresikerültek. A kortársai nem minden esetben értettek egyet vele, nem értették mit miért tesz, és ezekből az esetekből nem egyszer szellemes vagy épp feszültséggel teli helyzetek kerekedtek.

Derengeni (1815)

Kazinczy derűre-borúra alkotta őket

A magyar nyelvújítási szótárban olvashatjuk, hogy Kazinczy különösen szépnek találta az -ng képzős igéket, ezért meglehetősen sokszor – „derűre-borúra” – alkotta őket. Ilyen volt az ébreng, folyong, gyúlong, mereng, nyúlong, omlong, piheng, retteng.

Erény (1792)

A tojásrántotta és a vérér körüli dilemma

Bár az „erény” szót nem Kazinczy Ferenc, hanem Baróti Szabó Dávid költő és nyelvújító használta először 1792-ben, a szó története és alakulása mégis szorosan összefonódik a nyelvújítás vezéralakjával. Maga az újítás egy téves etimológiából indult ki, a nyelvújítók a latin virtus szót kívánták magyarítani, mivel úgy vélték, az a vis („erő”) többes számú alakjából, a viresből ered. Valójában azonban a virtus a vir („férfi”) szóból származik, és eredetileg a „férfiasság” jelentést hordozza.

Mindez különösen érdekessé teszi, hogy Kazinczy kezdetben a virtus magyar megfelelőjének a „csány” szót javasolta – bár máig sem teljesen világos, miért éppen ezt. Mindenesetre az ötletet Horvát István, a kor elismert nyelvésze sem támogatta, így Kazinczynak nem maradt más választása, el kellett fogadnia Baróti szóalkotását. Vagy mégsem?

Természetesen Kazinczy nem fogadta el az erényt, helyette egy másik szóalakot javasolt:

„Szemere Pál említette, hogy Szabó Dávid, a Baróti, a virtust erénynek nevezte. Ezt én nem lelem jónak, mert az er hang benne azt gyaníttatja, hogy valami er-ből [érből] valót akarunk megjegyezni. Szemere kérdést teve, hogy nem lehetne-e rénynek nevezni, hogy a Szabóéhoz is hasonlítson, monosyllabon is legyen, melyet én óhajtottam. Ölelve fogadtam a rény szót s a csányról lemondottam.”

Kazinczy tehát attól tartott, hogy az erény szóban az er hang az ér (vérér) szóra emlékeztet, ami félrevezető lehet az olvasó számára. Maradt tehát az általa javasolt rény – legalábbis az esetek többségében ez minden bizonnyal így lett volna, de ebben a nyelvújítási kérdésben kivételesen nem az övé lett az utolsó szó.

A vita a már említett Horvát István nyelvész észrevételével folytatódott, aki felhívta Kazinczyék figyelmét, amennyiben attól tartanak, az erény majd a vérerek áramlására emlékezteti a kedves olvasót, vegyék figyelembe azt is, hogy a rény bizonyos nyelvterületeken – egész pontosan Fehérvár környékén – a vajrényét, azaz a rántottát fogja jelenteni. Kazinczy, mit sem törődve a vajrényével, továbbra is kiállt a rény mellett, így még sokáig ezt a változatot tartották elfogadottnak. Csak sokkal később, Kazinczy halála után került vissza a Baróti-féle alakjába. Ekkor már Kazinczy egyik leghűbb bizalmasa, Szemere Pál is ezt a formát javasolta:

„E szó nem rossz. Benne van a gondolat: fordtitudo, virtus. És így jó volna ez a szó is: erő. De már másra alkalmaztatták s azért változtatta Szabó erénynek, s erény is jó szó. Köt, kötő, kötény; lep, lepő, lepény; vág, vágó, vágány, tehát er, erő, erény!”

Jól néz ki (1813)

Mi néz-ki és honnan néz-ki?

A magyar nyelvújítási szótárból kiderül, hogy a ma is használatos „jól néz ki” kifejezést Kazinczy Ferenc ültette át németből magyarra. A Czuczor–Fogarasi etimológiai szótár szerint ez a fordítás valójában hibás, helyette a „jó színben van” alakot javasolták.

Kazinczy orvos barátja, Szentgyörgyi József is bírálta a szókapcsolatot, nem értette, miért kell egy már meglévő, jól működő magyar kifejezést egy idegen szerkezetűvel helyettesíteni vagy kiegészíteni. Kazinczy azzal indokolta magyarítását, hogy a „jól néz ki” nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki „jó színben van”, ennél árnyaltabb ez a kifejezés. Így hangzott a korabeli párbeszéd:

„De mégis, úgymond nem kellene minden Germanizmust általhozni (mely még senkinek nem juta eszébe) mert, úgymond, a jól néz ki-re elég jó a jó színben vagyon, és nem tudhatni mi néz-ki és honnan néz-ki.

– Mintha a jól-néz-ki – feleli Kazinczhy – csak azt tenné, jó színben van. Az a homály, a mely ezen phrásisban ül épen szükséges oda, mert azt teszi, hogy valami van a képben, a mely mutatja, hogy úgy kell lenni mint látjuk, de nem tudjuk tisztán, mi az a valami.”

Bármit is akart kifejezni Kazinczy ezzel az újítással, a „jól néz ki” kifejezés időtállónak bizonyult, ma is természetesen, magától értetődően használjuk a mindennapi nyelvben.

Fontoskodni (1829 – 1832)

Kazinczy, a fontoskodó

Mai értelemben, ha valaki fontoskodik, a fontosság látszatát kelti, azt jelenti – A magyar nyelv értelmező szótára szerint –, hogy „nagyobb jelentőségűnek tünteti fel a dolgot, mint amilyen az a valóságban, rendszeresen azért, hogy ezáltal ő is fontosabb személynek lássék; nagyképűsködik”.

A fontoskodik jelentése ma már tehát kétségtelenül negatív töltetű, ám ez nem volt mindig így. A fontoskodik, mint a fontos szó származéka, 1783-ban még sokkal inkább a pozitív tartalmú ’fontolgat’, ’mérlegel’ jelentéseket viselte, és csak 1829–1832 tájékán, Berzsenyi Dániel egyik feljegyzésében jelenik meg pejoratív formában – legalábbis az a csekély forrás, ami a szó etimológiájáról fennmaradt, erről árulkodik. Nézzük, mit ír Berzsenyi Dániel Kazinczyról:

„Az a Kazinczy, ki egyebütt a legcsekélyebb mikrologusi pepeccsel szokott bajlódni és fontoskodni.”

Noha nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy Berzsenyi e feljegyzésében pejoratív értelemben élt a „fontoskodni” szóval, a Kazinczyval való feszült kapcsolata és a nyelvújító vehemens kritizálása miatt a költő és társai stílushasználatát tekintve, ez a lehetőség mindenképpen valószínűnek tűnik.

Hölgy

Előbb menyét, utána asszony, később nő

A nőstény, előkelő nő, dáma valamikor nagyon régen a hermelin (menyét) metaforikus jelentésváltozataként alakult ki. Ebben – az Új magyar etimológiai szótár szerint – „talán szerepe lehetett annak az Európa-szerte elterjedt mesemotívumnak is, amely szerint a menyét bűvös hatalmú nővé, tündérré, nimfává változhat. A jelentésváltozás azonban a fiatal nő és a menyétféle állat egyező tulajdonságai (pl. karcsúság, kecses mozgás stb.) alapján is megtörténhetett.”

Legrégibb értelme – amely már a nőhöz kapcsolható – a menyasszony, asszony, feleség, szeretett mátka, mely a székelyeknél talán még ma is használatos. Sokáig tehát a hölgy szó valamiféle hovatartozást, valakihez tartozást jelentett a nők szempontjából. Kazinczy Ferenc volt az első, aki a hölgy szót általánosan a nőre alkalmazta. Szemere Pál, Kazinczy jó barátja, a szó új jelentését kritizáló ortológusokkal így csúfolódott: „ha a hölgy nem jó, talán »kellemetes fejérszemélyt« mondjunk.”

Császna

Vagyis a császár koronája

Kazinczy Ferencnek köszönhetően a magyar nyelv számtalan, ma is használatos szóval gazdagodott. Nyelvi kísérletei az esetek többségében valóban termékenynek bizonyultak, s maradandó hatást gyakoroltak a nyelv fejlődésére. Ám akadtak olyan próbálkozásai is, amelyek kevésbé mondhatóak sikeresnek.

Ezek közé tartozott például a „császna” szó (corona imperialis), amelyet a császár és korona szavak összevonásával alkotott meg. Az újítás azonban nem terjedt el, sőt, hamar feledésbe merült. A Magyar nyelvújítási szótár a következőképp fogalmaz róla:

„Bugát módjára a császár-koronából összerántva. Nem is hinné az ember, hogy Kazinczytól való, ha maga nem dicsekednék vele.”