IMG_0914

Géczy Dávid első nagyjátékfilmjében, a Game Over Clubban egy felügyelőt formálsz meg, aki egy szállodában nyomoz hat öngyilkosjelölt után. Hogyan képzeljük el a karaktered?

Semmi különös nincs benne, és épp emiatt izgalmas kihívás színészileg. Nagyon keveset tudunk róla, a magánéletéről szinte semmit, mindössze egy érdekes momentum derül ki róla egy beszélgetés alkalmával: az, hogy volt az életében olyan időszak, amikor mélypontra került és komolyan fontolgatta, hogy véget vet az életének. Illetve az egyik jelenetben a rendőrök azt mondják, hogy csak ne ő kapja az ügyet ? ebből egyértelmű, hogy a beosztottak valamilyen oknál fogva nem igazán kultiválják őt. Egyébként nagyon ambiciózus, célratörő, határozott férfi, aki mániákusan a végére akar járni a szállodában történt eseménysorozatnak. Továbbá maximalista, nagyon magasra teszi a lécet önmagának, szakmai értelemben. Néha ellentmondást nem tűrően viselkedik a kollégákkal, és emiatt talán nem a legkedveltebb főnök a rendőrségen.

 

A filmben van egy társad is, Zsolt nyomozó, akit Kálloy Molnár Péter formál meg. Milyen a két figura kapcsolata?

Péter karaktere emocionális szempontból sokkal gazdagabb személyiség, mint az enyém, jobban megmutatja, felvállalja az érzéseit. Az én figurám nagyon szeretné, ha Zsolt felnézne rá, de fura kapcsolat van közöttünk, mert néha elengedem a fülem mellett, amit mond, hiszen mégiscsak én vagyok a főnök! Ő viszont meg akar felelni nekem, mivel nemrég nevezték ki. A film során Zsolt nyomozóról valami olyan szakmai dolog is kiderül, amely miatt a rendőrségnek kellemetlenségei adódnak, ezt ő nehezen dolgozza fel, és általam csak picit sejtve szép lassan átúszik a másik oldalra. Arra az oldalra, amelyet fel akarok deríteni. Persze, ennek ellenére egy csónakban evezünk, mindketten egy ügyért vagyunk a szállodában. Habár az én karakterem ? ahogy mondani szoktam ? a kínai nagy falon is átmegy, azért van benne empátia, Zsolt lelki problémáiról is tud, hiszen korábban már beszéltek ezekről.

 

Az egyik forgatási napra én is ellátogattam, és beszélgettem a színésztársaiddal: megkérdeztem tőlük, szerintük helye van-e a humornak egy ilyen komoly témát, vagyis az öngyilkosságot a fókuszba állító alkotásban. Te mit gondolsz erről?

Azt, hogy kötelező humorral megközelíteni a témát. Mondok egy történetet. Kilencéves voltam, amikor a kedvenc amerikai filmemet, A hét mesterlövészt először vetítették a magyar mozikban. Legalább tizenötször megnéztem, és azóta is a fülemben cseng Steve McQueen egyik mondata, mely így hangzik: ?Egyszer egy ember leugrott a tízedikről, és miközben zuhant, folyamatosan azt mondogatta magában, hogy eddig rendben, eddig rendben?? Ezt azért meséltem el, mert itt is arról van szó, hogy valaki a halál felé tart, tudja, hogy nincs visszaút, mégis azt hajtogatja, hogy nincs baj. Azt gondolom, Dávid, amikor írta a forgatókönyvet, nagyon jól megérezte, hogy ezt a témát nem lehet kizárólag drámai módon kezelni, hanem kötelező beleszőni a humort, hogy fogyasztható legyen, hogy a néző ne mondja azt a film felénél: na, most volt elég. Még a mi kettősünkben Kálloy Molnár Péterrel is kerestük azokat az apró humorforrásokat, amelyek megfűszerezik a két karakter egymáshoz fűződő viszonyát.

IMG_0886-2

 

Az önéletrajzodból tudható, hogy nem készültél mindig színésznek: az eredeti szakmád erdésztechnikus. Hogyan vezetett az utad a természettől a világot jelentő deszkákig? Egyáltalán: volt művész a felmenőid között?

A dédapám a háború előtt kupléénekes volt Nagyváradon, ő volt az egyetlen a családban, aki a szó klasszikus értelmében művészettel foglalkozott. Ha tágabb értelemben nézzük, a szabóságot is tekinthetjük egyfajta művészetnek: édesapám ugyanis férfi-női szabó volt.

Gyerekkoromban nagy moziba járó voltam, de más nem kötött a művészethez. Soproni szakközépiskolában végeztem erdésztechnikusként ? ezzel gyerekkori álmom valósult meg, melyet egy film alapján találtam ki: Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig című dokumentumfilmje volt rám óriási hatással, melyet szintén nagyon sokszor láttam. Azt gondoltam, hogy a természetben, az erdőben kell élnem, miközben városi gyerek voltam, Újpesten nőttem fel ? tehát ezt inkább a természet iránti plátói rajongásnak nevezném. Mikor 1978-ban leérettségiztem, rögtön erdészként kezdtem el dolgozni: először a Börzsönyben, majd a Székesfehérvár mellett fekvő Mór közelében, egy erdészetnél. Édesapámat 12 éves koromban elvesztettem, édesanyám Budapesten élt, akihez minden hétvégén feljöttem, esténként pedig eljártam színházba. Szép lassan megfertőzött ez a világ, mágikus erőként magával ragadott, olyannyira, hogy egy Mór melletti kis faluban elmentem a könyvtárba és verses-, illetve novellásköteteket vettem ki és autodidakta módon tanulgattam, majd teljes titokban beadtam a jelentkezésemet a színművészetire. Nagy meglepetésemre első alkalommal a második rostáig eljutottam, ami hatalmas önbizalmat adott. Arra gondoltam: ha nem estem ki az első rostán, akkor van a pályán keresnivalóm ? végül negyedik próbálkozásra vettek fel. Közben, mikor másodszorra eljutottam a második rostáig, édesanyám nagyon beteg lett, így végleg szakítottam az erdészettel, hogy közelebb legyek hozzá. Ez a gyakorlatot jelenti, lélekben továbbra is a természet szerelmese vagyok.

 

Említetted, hogy titokban készültél a színművészetis felvételidre. Édesanyát tudott az elhatározásodról, arról, hogy pályát szeretnél módosítani?

Tudott, de nem nagyon örült neki. Nem tehetős családban nőttem fel: édesapám a futószalag mellett dolgozott, édesanyám pedig bérelszámoló volt. Amikor az apám meghalt, anyám egyedül nevelt tovább, és nagyon meg kellett néznünk minden forintot. Mikor megtudta, hogy mire készülök, nagyon elkeseredett, hiszen ? ahogy ő mondta ? adott a kezembe egy szakmát, úgy tűnt, hogy a saját lábamra állok, és egyszer csak összedőlt minden, amikor úgy döntöttem: engem inkább a színház érdekel. Sajnos anyám korán meghalt, így nem tudtam ezt megbeszélni vele. A dilemmát a sírba vitte és már nem élte meg, amikor diplomás színészként felállhattam a Nemzeti Színház színpadára?

IMG_0860

 

Ahol társulati tag voltál tíz éven keresztül, majd 16 évig szabadúszóként dolgoztál, 2014-ben pedig úgy döntöttél, hogy csatlakozol a tatabányai Jászai Mari Színház akkor alakuló színészgárdájához. Miért hagytad ott tíz év után a Nemzetit?

A régi, Hevesi Sándor téren álló Nemzeti Színháznak ? ma ugye a Pesti Magyar Színház ? 1998-ig voltam közalkalmazotti tagja, amikor is úgy láttam, hogy kicsit beszűkült számomra a tér szakmailag, azt éreztem, hogy levegőváltozásra van szükségem, és önszántamból eljöttem a színházból. Ám elhamarkodott volt a lépés, mert ? és ezt már a nagy öregek is megmondták ? egy színész csak akkor jön el egy színháztól, ha van hová mennie. Nekem nem volt, de fiatalként bíztam abban, hogy minden jól alakul. Csakhogy semmi különös nem történt, így maradtam szabadúszó. Egyébként nagyon jól éreztem magam ebben a szerepkörben, még akkor is, ha anyagilag sokszor bizonytalan volt a helyzet, cserébe viszont mérhetetlen lelki szabadságot adott: azzal dolgoztam, akivel szerettem volna, olyan darabban, amely nekem tetszett, és azt vállaltam el, amiről úgy gondoltam, hogy érdemes ? nekem ez nagyon fontos volt. Persze, a sors kegyes volt hozzám, mindig megsegített munkával: hol színpadival, hol pedig szinkronnal ? filmmel nem annyira.

 

Ha ilyen jól érezted magad szabadúszóként, miért csatlakoztál 2014-ben a Jászaihoz?

Az igazgatónak, Crespo Rodrigónak volt köszönhető ez, aki azt mondta: ?Péter, sok évek után van lehetőségem létrehozni egy kisebb társulatot, és téged az egyik alaptagnak gondollak, nagyon szeretném, ha ennek a társulatnak az alapvető embere lennél?. Ez nekem nagyon jólesett, mert azt kell mondanom, hogy Vámos Lászlót, a régi Nemzeti Színház igazgatóját ? aki engem fiatal diplomásként leszerződtetett ? leszámítva soha, de soha nem mondta senki, hogy konkrétan bennem gondolkodik. Crespo Rodrigo igen. Annak pedig, hogy egy év múlva miért léptem ki ebből a közalkalmazotti kötelékből, kizárólag anyagi okai voltak. Persze, most is tagja vagyok a társulatnak, csak nem ilyen státuszban.

IMG_0911

 

Habár temérdek színpadi szerep van a hátad mögött, sokan mégis a Dallas Cliff Barnesának magyarhangjaként ismernek. A ?90-es évek népszerű sorozata volt ez; most is leszólítanak, ha meghallanak valahol?

Már nem annyira, de volt egy időszak, amikor nagyon sűrűn. A sorozatot 1991 decemberében kezdtük el szinkronizálni és ?97 nyarán fejeztük be. A Dallas a ?89-es rendszerváltás után az első olyan amerikai sorozat volt a televízióban, amelyet tíz családból nyolc hétről hétre nyomon követett. Akkoriban nagyon gyakran előfordult, hogy felismerték a hangom, majd kis idő múlva rá is jöttek, hol hallották. A 2000-es évek elejére ez abbamaradt, bár még most is van, hogy megszólítanak a hangom miatt.

 

Amikor lépten-nyomon megállítottak ezzel, zavart téged?

Egyáltalán nem, egy színésznek mindig jólesik, ha felismerik ? akár így, akár úgy. Akkoriban ez nagyon nézett és szeretett sorozat volt, ezért mindig érdeklődéssel fordultak felém, kérdezték, mi van Bobbyval, Samanthával, kérték, hogy meséljek valamit előre. Pozitívan álltak a sorozathoz, a karakteremhez, sőt: volt, aki kifejezetten nekem drukkolt, hiszen Jockey elég sötét figura volt? (nevet)

 

Ha filmet nézel, a feliratosat vagy a szinkronosat részesíted előnyben?

Most már inkább a feliratosat, talán éppen azért, mert ? és most kicsit magam ellen is beszélek ? úgy vagyok vele, hogy szeretném deformáció nélkül, tisztán hallani, a színészek miként interpretálják a szerepet. Persze, az tény, hogy egy jó szinkron feljavíthat egy kevésbé színvonalas filmet, de ez fordítva is igaz: a rossz szinkron tönkre is tehet egy egyébként remek alkotást. Sajnos mostanában erre sok példa van.

 

Te is úgy látod, hogy hígul a szakma, vagyis már bárki szinkronizálhat?

Az, hogy valaki nem színész, nincs ilyen irányú végzettsége, még nem azt jelenti, hogy nem tud jól szinkronizálni, hiszen lehet tehetsége, jó orgánuma és így tovább. Ugyanakkor rengeteg olyan ember szinkronizál, akit ? elnézést ? az utcába sem volna szabad beengedni, nemhogy a stúdióba. És ezt a felvételeken is hallani.

IMG_0876

 

A színházra visszatérve: a számtalan szereped közül melyikre emlékszel vissza legalább olyan szeretettel, mint mondjuk Cliff karakterének szinkronizálására?

Vannak igazi szerelem-szerepek, de sok mindenen múlik, hogy melyik lesz ilyen. Függ a darabtól, attól, hogy mennyire találkozik a színész személyisége és a szerep, hogy ki a rendező, milyenek a kollégák, milyen az atmoszféra és így tovább. Még fiatal pályakezdő színészként dolgoztam együtt egy végtelenül tehetséges román rendezővel, Victor Ioan Frunzăval, aki a mai napig a román színház egyik meghatározó rendezője. A régi Nemzeti Színházban rendezte Csehov Cseresznyéskertjét, melyben Petya Trofimovot játszottam. Meghatározó munka volt az életemben, mert egyrészt olyan gigantikus színészekkel dolgoztam együtt, mint Béres Ilona, Fülöp Zsigmond vagy Sinkovits Imre, másrészt sokat tanultam a rendezőtől, aki egészen eltérő színházi miliőből jött, és mérhetetlen önbizalmat adott a személyisége. Ilyen csodamunka volt még Schiller Don Carlosa, melyet Dieter Löbach német rendező vitt színre, én pedig a címszerepet játszhattam el és Bessenyei Ferencnek lehettem a partnere.

 

A filmek között is van ilyen szerelem-munka?

Akad, igen, de azt fontos elmondanom, hogy én egészen 1999-ig egyetlen nagy mozifilmben sem játszottam, kivéve egy kis szerepet az Európa Expresszben, amely magánvállalkozás volt és nagyon megosztotta a szakmát. Majd 2010-ben egy osztrák rendező, Elisabeth Scharang Talán egy másik életben című osztrák-magyar-német koprodukciójának magyarországi főszereplője lettem, és németül kellett beszélnem úgy, hogy soha nem tanultam, ezért ez hatalmas kihívás volt. Szintén ez év nyarán dolgoztam először együtt Géczy Dáviddal, akit azóta is a keblemre ölelek, mert ő volt az első filmes, aki azt mondta nekem: ?veled valamit csinálnom kell?. Írt hát egy 36 perces kisfilmet Stricik címmel, melyet három nap alatt forgattunk le az etyeki filmstúdióban. Álommunka volt, szintén szerelem.

 

Film vagy színház?

Nagy példaképem, Őze Lajos azt vallotta: ?azért szeretem a színházat ? ellentétben a filmmel ?, mert ott mindig újra lehet kezdeni?. Ha hétfőn megbuktál, szerdán tudsz javítani. A film nem ilyen: ha 2008-ban megbuktál, akkor 2048-ban is ugyanazt látják, nincs javítási lehetőség ? bár többször nekimennek egy jelenetnek, mégsem biztos, hogy benne lesz a legjobb változat. Noha az én életemben mindig is a színház játszotta a domináns szerepet, imádok forgatni, rákaptam az ízére. Nagy élmény volt például Sándor Pál Vándorszínészek című filmjében dolgozni, hiszen Magyarország egyik legnagyobb filmrendezőjével forgathattam.

IMG_0909

 

Ahogy soroltad a szerelemdarabokat és -filmeket, arra lettem figyelmes, hogy ezek a mérföldköveid valahogy mindig külföldi rendezőkhöz köthetőek.

Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem találkoztam tehetséges magyar rendezőkkel. Nagy szerelemmel dolgoztam például együtt Márton Andrással, aki a Gózon Gyula Kamaraszínházban rendezte William Blinn Hajnali mellúszás című darabját ? paradicsomi állapot volt vele dolgozni, nagyon sokat tanultam tőle, pedig már negyven is elmúltam akkor. De valóban érdekes, hogy az igazi nagy lehetőségeket az esetek 90 százalékában elsőként külföldi szakembertől kaptam.

 

Ha ez még mind nem volna elég, reklámfilmekben is szerepeltél, pontosan egy bizonyos reklámban éveken keresztül: ez a Media Markt. Sokan lenézik azt a színészt, aki elvállal egy reklámot?

Megint Őzét idézem: ?az is művészi feladat, ha valaki azt mondja, hogy centrumhétfő?. Az már más lapra tartozik, hogy ezt kell-e mondani vagy sem. Én azért szeretem ezt a reklámot, mert hosszú évek óta az első olyan a magyar reklámfilmpalettán, amelynek frappáns a sztorija, van humora, nem lehet nem odafigyelni rá, és az is fontos, hogy mind az öten, akik szerepeltünk benne, színészek vagyunk. És egyikünk sem mondta azt, hogy ez a reklám nem méltó hozzánk. Ehhez persze, az anyagi oldal is hozzátartozik: ha bármelyik színészt megkérdezzük itthon, mi a kifizetődő, azt mondják, hogy filmezni vagy bekerülni egy reklámba? A Media Markt tehát színészileg kihívás volt, és jól is fizettek érte. Ennél több nem kell.
Szíjjártó Anita
Fotó: Vörös Dóra Rebeka