Omlettek és úritökök: öt irodalmi mű, amiben megjelenik a gasztronómia

Szempont

Kritikus hangok ide vagy oda, úgy tűnik, íróink nem haboztak marhapörköltekről, lecsókról, omlettekről és úritökökről írni műveikben. Krúdy szemet gyönyörködtető leírást ad egy kövér emberről, József Attila a libasültről álmodozik, míg Kosztolányi Esti Kornélja kénytelen szembesülni az elegáns francia konyha különlegességeivel, melyekről rögvest kiderül, hogy valójában csak az áruk az, ami igen különleges. Egzotikus konyhát tár elénk Jókai is, majd végül Karinthy árulja el, hogy mi lett a kolbászos lecsóval.

Képszám: 82489
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei

Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek!

Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre.”

„Persze, a »boldog Vendelinek« fajtájához tartozott, meglehetősen kövér ember volt, de mégsem azok közül való, akik istencsapásként boldogtalanul viselnék testi terjedelmüket. Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre. Keze akkora volt, mint egy fürj aratás után. A mellényét kigombolta, hogy a konyhán gondolkodóba eshettek a fácánok, tyúkok és egyéb madarak: vajon nem volna jobb elrepülni? Az arca piros volt, mintha éppen most jött volna valamely körvadászatról, ahol bundás nyulakat puffantott le, amelyeket ajándékba küldött ismerőseinek, mellékelve mindjárt a receptet is, amely szerint a nyulat készíteni kell. A nyakának a tartásából, valamint rozsdavörös színéből könnyen megállapítható, hogy az új vendég életében a marhagerinceket sem vetette meg, mert bizonyára megfordult olyan vendéglőkben, ahol jó marhahúst mérnek. Most még a szemét vette szemügyre Privát úr a »kedvére« érkezett vendégnek. Kerek, bizalmas, gyanakodás nélküli szem volt az, mely korántsem ismeri a rosszindulatokat, mielőtt a kocsmában leülne ebédelni, bizalommal néz a közelgő esemény felé, még a halszálka sem jut eszébe.”

 

József Attila: Kedves Jocó!

„De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni”

1. strófa

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

 

Kosztolányi Dezső: Omelette à Woburn

„A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral…”

„Körülbelül egy negyedóra múlva a tálalóasztalka körül titokzatos sürgés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővel borított óriási tálat hozott ki, néhány pillanatig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegített tányért rakott asztalára, s a többi pincér segédletével, a majordómusz személyes felügyelete alatt megkezdődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, Kornél nem mindjárt mert belenézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral, s így csalódottan állapította meg, hogy az omelette à Woburn szakasztott olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végtelen térben, hal alakúra sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette volna, talán a vendéglő hagyományaitól, talán attól a hasonlatosságtól vezettetve, hogy az omelette à Woburn külsejében valóban a halra emlékeztetett, villámgyorsan lenyisszantotta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát, s ezeket a sárga, fölöttébb kívánatos darabkákat, melyekkel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálba vetette, melyet a segédpincér tartott magasra. Kornél ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintettel.”

 

Jókai Mór: A szultáni ebéd

„Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának.”

„A polgármesternének különösen egy felfutó ugorka tetszett meg nagyon, melyről nagy bibircsos zöld ugorkák függtek alá; a főbíróné pedig egy szép nagy úritökbe szeretett, mely guggon ülve termett egy nagy porcelán vederben, s miután ezek a gyümölcsök karácsony utáni időkben nagy ritkaságnak látszottak, megkérte a két asszonyság Hatvanit, képét körülcirógatva, hogy engedje meg nekik, hadd szakíthassák le azt az uborkát és dinnyét.

Méltóztassék! – szólt Hatvani. – Örülök, ha szolgálhatok vele. Amint azonban a polgármesterné megfogta a nagy bibircsos uborkát, hogy majd leszakítja, férje, a polgármester, felordít: jaj az orrom! s jajgatva kap az orrához, azt állítva, hogy valaki le akarja szakítani. 

Így valahányszor egy-egy asszonyság valamit le akart szakítani a fákról, egy fügét vagy egy virágot, az illető férj mindannyiszor jajgatva kapott illető részeihez, füléhez vagy bajuszához, annak rángattatását érezve, s könyörögve, hogy ne bántsák. Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel a helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának. 

Két hét múlva egy konstantinápolyi újságban azt lehetett olvasni, hogy ezen s ezen a napon (melyen éppen Hatvani vendégsége esett) a szultán valamennyi szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, amiért azt akarták vele elhitetni, hogy a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szeráj közepéből.”

 

Karinthy Frigyes: Skarlát

„…s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban.”

„Délután furcsa jó hangulatban voltam, nem tudtam, miért, mintha egy kicsit részeg lennék. Groteszk előadást tartottam nővéreimnek, amelyben tanáraim szerepeltek egy süllyedő mentőcsónakon, mindegyik a maga hangján és rögeszméjével. Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska. Még Lujzával is igyekeztem kedves lenni, de ő nem ment bele a játékba, sőt egyre kellemetlenebb és élesebb lett. Nyersen kikergetett a konyhából, s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban. Ezen nagyon elcsodálkoztam már akkor, de csak sokkal később, hónapok múlva támadt fel bennem a kínos gondolat, amitől most se tudok szabadulni, hogy szándékosan csinálta aznap kedvenc ételemet, fokozni bűnhődésemet, tehát előre kitervelte az összetűzést, ő provokálta ki.”