Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek!
„Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre.”
„Persze, a »boldog Vendelinek« fajtájához tartozott, meglehetősen kövér ember volt, de mégsem azok közül való, akik istencsapásként boldogtalanul viselnék testi terjedelmüket. Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre. Keze akkora volt, mint egy fürj aratás után. A mellényét kigombolta, hogy a konyhán gondolkodóba eshettek a fácánok, tyúkok és egyéb madarak: vajon nem volna jobb elrepülni? Az arca piros volt, mintha éppen most jött volna valamely körvadászatról, ahol bundás nyulakat puffantott le, amelyeket ajándékba küldött ismerőseinek, mellékelve mindjárt a receptet is, amely szerint a nyulat készíteni kell. A nyakának a tartásából, valamint rozsdavörös színéből könnyen megállapítható, hogy az új vendég életében a marhagerinceket sem vetette meg, mert bizonyára megfordult olyan vendéglőkben, ahol jó marhahúst mérnek. Most még a szemét vette szemügyre Privát úr a »kedvére« érkezett vendégnek. Kerek, bizalmas, gyanakodás nélküli szem volt az, mely korántsem ismeri a rosszindulatokat, mielőtt a kocsmában leülne ebédelni, bizalommal néz a közelgő esemény felé, még a halszálka sem jut eszébe.”
József Attila: Kedves Jocó!
„De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni”
1. strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
2. strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
Kosztolányi Dezső: Omelette à Woburn
„A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral…”
„Körülbelül egy negyedóra múlva a tálalóasztalka körül titokzatos sürgés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővel borított óriási tálat hozott ki, néhány pillanatig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegített tányért rakott asztalára, s a többi pincér segédletével, a majordómusz személyes felügyelete alatt megkezdődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, Kornél nem mindjárt mert belenézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral, s így csalódottan állapította meg, hogy az omelette à Woburn szakasztott olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végtelen térben, hal alakúra sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette volna, talán a vendéglő hagyományaitól, talán attól a hasonlatosságtól vezettetve, hogy az omelette à Woburn külsejében valóban a halra emlékeztetett, villámgyorsan lenyisszantotta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát, s ezeket a sárga, fölöttébb kívánatos darabkákat, melyekkel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálba vetette, melyet a segédpincér tartott magasra. Kornél ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintettel.”
Jókai Mór: A szultáni ebéd
„Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának.”
„A polgármesternének különösen egy felfutó ugorka tetszett meg nagyon, melyről nagy bibircsos zöld ugorkák függtek alá; a főbíróné pedig egy szép nagy úritökbe szeretett, mely guggon ülve termett egy nagy porcelán vederben, s miután ezek a gyümölcsök karácsony utáni időkben nagy ritkaságnak látszottak, megkérte a két asszonyság Hatvanit, képét körülcirógatva, hogy engedje meg nekik, hadd szakíthassák le azt az uborkát és dinnyét.
Méltóztassék! – szólt Hatvani. – Örülök, ha szolgálhatok vele. Amint azonban a polgármesterné megfogta a nagy bibircsos uborkát, hogy majd leszakítja, férje, a polgármester, felordít: jaj az orrom! s jajgatva kap az orrához, azt állítva, hogy valaki le akarja szakítani.
Így valahányszor egy-egy asszonyság valamit le akart szakítani a fákról, egy fügét vagy egy virágot, az illető férj mindannyiszor jajgatva kapott illető részeihez, füléhez vagy bajuszához, annak rángattatását érezve, s könyörögve, hogy ne bántsák. Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel a helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának.
Két hét múlva egy konstantinápolyi újságban azt lehetett olvasni, hogy ezen s ezen a napon (melyen éppen Hatvani vendégsége esett) a szultán valamennyi szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, amiért azt akarták vele elhitetni, hogy a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szeráj közepéből.”
Karinthy Frigyes: Skarlát
„…s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban.”
„Délután furcsa jó hangulatban voltam, nem tudtam, miért, mintha egy kicsit részeg lennék. Groteszk előadást tartottam nővéreimnek, amelyben tanáraim szerepeltek egy süllyedő mentőcsónakon, mindegyik a maga hangján és rögeszméjével. Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska. Még Lujzával is igyekeztem kedves lenni, de ő nem ment bele a játékba, sőt egyre kellemetlenebb és élesebb lett. Nyersen kikergetett a konyhából, s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban. Ezen nagyon elcsodálkoztam már akkor, de csak sokkal később, hónapok múlva támadt fel bennem a kínos gondolat, amitől most se tudok szabadulni, hogy szándékosan csinálta aznap kedvenc ételemet, fokozni bűnhődésemet, tehát előre kitervelte az összetűzést, ő provokálta ki.”
