Egy anekdota szerint 1851-ben Párizsban az Olasz szalmakalap ősbemutatójára maga a színház igazgatója sem ment el, mert akkora hülyeségnek tartotta a darabot, amely óriási siker lett. Vajon mi verte ki a biztosítékot?
Ki tudja?! Egy nagy angol műkritikus például Monet egyik remekművéről azt mondta, hogy ez egy nagy butaság, egy hiba. Néha még a hozzáértő emberek is tévednek. Labiche egyébként rengeteg darabot írt, és nagyon nehéz megmondani, hogy miért éppen az Olasz szalmakalap és még néhány lett végül időtálló mestermű.
Hihetetlenül pergő, szellemes, szórakoztató a darab – a násznép kerget egy fiatalembert, aki tűvé teszi a várost, hogy találjon egy olasz szalmakalapot, mert megette egy ló... De vajon hogyan tud az előadás az egyszerű szórakoztatástól, a banális történettől elemelkedni? Általánosabb érvényű tanulságot, üzenetet megfogalmazni? Egyáltalán célja ez a rendezésének?
Sohasem törekszem arra, hogy bármit is üzenjek. Nem is gondolkodom ilyesmin. Azt viszont elmondhatom, hogy Labiche szövegén nagyon sokat dolgoztunk. A végeredmény tulajdonképpen egy adaptáció, mert az eredeti darabból például nagyon sok olyan kisebb-nagyobb részt kivettünk, amelyek nekem nem mondtak semmit. Ezek leginkább olyan idejétmúlt dolgok. A szöveg, amit játszani fogunk, nem az eredeti mű klasszikus fordításainak egyike, hanem a mi változatunk.
Amúgy sohasem akarok valami különlegeset, egyedit létrehozni. Engem általában lenyűgöz egy színpadi szöveg, akár vígjáték, akár tragédia, akár próza. A lényeg, hogy arra sarkalljon a mű, hogy legyen kedvem színházat csinálni. Ez a legfontosabb: olyan anyagot találni, ami meghozza a kedvemet. Az Olasz szalmakalap színtiszta színház. Mindig nagy kedvet csinál a munkához – ezért rendeztem meg már korábban is –, mert örömből fakad.
Egy magyar kritikus így fogalmazott az Olasz szalmakalapról: kaján látlelet az emberekről. De azt is mondhatjuk: görbe tükör, amelybe belenézve önmagunkon nevethetünk. Egyetért?
Ez minden komédiára igaz. Ez a lényege. A komédia az emberi vonások tanulmányozásának egyik módja. Az a bizonyos tükör pedig talán nem is görbe, amiben torznak látjuk magunkat, hanem olyan, ami kiemeli, felnagyítja az emberi furcsaságokat. De hát ez a komédia…
Beutazta, mondhatni „bedolgozta” a világot. Sok helyre hívják, mindenhol örömmel fogadják. Ráadásul maga választhatja meg, mit akar rendezni. Élvezi ezt az életformát, ezt a szinte korlátlan szabadságot?
Végül is igen. Majdnem mindig így éltem: vándorló üzemmódban. Persze az emberben néha felébred a nosztalgia, hogy legyen egy állandó helye, egy társulat, egy színház, ahol letáborozhat. De amikor meg letáborozik, az iránt lesz nosztalgiája, hogy milyen jó volt vándorolni. Szóval, nem is nagyon tudom, hogy erre mit válaszoljak. Kötődöm társulatokhoz, magam is vezettem színházat, és valóban volt lehetőségem többnyire jó helyeken dolgozni. És az nagyon jó dolog, ha az embernek van választási lehetősége.
Kutszegi Csaba teljes interjúja a Nemzeti Magazinban olvasható.
