A Győri Kékfestő Műhelyben több mint száz éve ugyanaz a család dolgozik, hozzájuk érkezem. Tóth Ildikó és férje, Gerencsér Zsolt a népművészet mesterei, Enikő lányuk a kékfestés Junior Prima díjas nagykövete. Elmerengek azon, hogy a festők címerállata az oroszlán. A csengőt hiába keresem a kapun, a telefon sem cseng ki. A címerben egy nagy kékfestőüst, festőbot és indigótörő, középen és oldalt két oroszlán. Vajon mi fogad az időutazáson?
A műhelyben hatalmas, földbe süllyesztett festőmedencét pillantok meg az ajtó mellett. Hogy nem feneketlen, azt Gerencsér Zsolt mutatja meg a festőbottal, melyet leereszt a mélyére. A vásznat ebbe az indigófestékbe merítik, amitől a kék színt kapja. Máris tanulom a technológiát: „Kékfestésnek azt az eljárást nevezzük, amikor a sima fehér vászonra szigetelőmasszát nyomunk mintafák segítségével, majd ebben a hideg indigócsávában kékre festjük a kelmét. Szárítás után ecetsavas fürdőben eltávolítjuk a szigetelőanyagot, és előtűnik a mintafákénak megfelelő rajzolat.”
De kezdjük a legelején.
A tiltás ellenére a kék-fehér mintázatú kelmék, amelyek a Kínából importált porcelánokat idézték, városon és falun egyaránt meghódították az asszonyokat. Magyarországon először 1608-ban, Lőcse, Eperjes, Igló és Késmárk társulásával kezdte meg működését kékfestő céh.
A 18. századra kézművesiparággá fejlődött a kékfestés. Győrbe is megérkeztek a mesterek, 1831-ben a városi tanács utcát nevezett el róluk. A Kisalföldön évszázadokon át általános volt a kékfestés, a kékfestő viselet. Az asszonyok hétköznapokra, a férfiak munkaruhának hordták. A Festő utcában éltek és dolgoztak a híres posztó- és kelmefestők, a 20-as szám alatt, a Győri Kékfestő Műhelyben ma is a hagyományos eszközökkel és technológiákkal készítik a textíliákat.
„Dédapám, Éhling Péter (1879–1955) tizenhét évesen, vándorlegényként érkezett Győrbe a Szegedtől tíz kilométerre fekvő Perjámosról (ma Románia) – kezdi a családi történetet Tóth Ildikó.
Hárman voltak fiúk, az idősebb örökölte az apja kelmefestő műhelyét, a másik kettő nem kapott semmit. Gyakran mesélem a gyerekeknek, hogy olyan volt ez, mint a Csizmás kandúr-mesében, ahol a legidősebb fiú örökölte a malmot, a középső a szamarat kapta, a legkisebbnek meg csak a macska jutott. Dédpapa és testvére vándorlegényként bejárták
Európát, megfordultak Szófiában és Berlinben is, ahol híres kékfestőktől tanulták ki a mesterséget.”
Romantikus fordulat és szerelmi szál is kellett ahhoz, hogy az Aschhendorf festőnél dolgozó Éhling Péter Győrben maradjon:
„A kékfestők sok más vízigényes szakma képviselőivel együtt a Rábcához közeli Újvárosban és Szigetben működtek. A folyóra járt ki dédapám is, ahol találkozott dédmamával, aki akkor még fiatal lány volt, és a Sütő utcában lakott. 1906 karácsonyán összeházasodtak, és megalapították cégüket. Ennek évfordulóját mindig karácsonykor ünnepelték, bár az iparengedélyt hivatalosan január 3-án kapták meg.”
Több mester elköltözött az utcából, vagy felhagyott tevékenységével. Éhling Péter a fejlődés mellett döntött, bevezette a vizet az utcába, és folyamatosan bővítette műhelyét. Megvásárolta a Pottfay-műhely eszközeit, majd pár évre rá a Romanek-műhelyt. A telephelyén oldotta meg a nagy mennyiségű mosást, a hatalmas kádak fölé helyezett szerkezettel mozgatta át a letekert végvásznakat.
A műhelyalapító viselethez szükséges kelmék beszerzésével és házi vásznak festésével foglalkozott, majd profilt bővített, és az új igényekhez igazodva a vegytisztítás irányába fejlesztette műhelyét. Egy korabeli újságcikk szerint ez nem volt veszélytelen, a Festő utcai műhely megnyitását követő harmadik évben a ruhatisztításhoz használt benzin gőze munka közben berobbant. Szerencsére a tüzet hamar eloltották, és személyi sérülés sem történt.
1945 után az alapanyaghiány és a textilipar fejlődése a szakma hanyatlásával járt, de a műhely a vegytisztító és kelmefestő munkáknak köszönhetően folyamatosan működött. Az államosítás nem érintette a családi üzletet, de a német kitelepítést csak nehezen sikerült elkerülniük. Fiú utódok nélkül az idősödő mester reménytelennek látta a folytatást, de női ágon sikerült tovább működtetni a céget.
A többgenerációs népművészcsaládban anyáról lányára szállt a mesterség, ám nagy szerencsére 2024-ben új fejezet kezdődött a családi legendáriumban. „Száz éve nem történt olyan csoda, mint az idei évben – meséli az örömhírt Tóth Ildikó. – Megszületett Brigitta lányunk Dénes kisfia, aki a hagyományok szerint már megtette első »hivatalos« látogatását a műhelyben.”
„A műhelyben minden generációnak megvan a feladata – veszi át a szót a családfő, Gerencsér Zsolt. Az idősebbek irányítanak, figyelik az árukészletet, és átadják a tudást a fiatalabbaknak. A középső generáció a fizikai munkákat végzi, a fiatalabbak pedig az innovációért és a modern technológiák bevezetéséért felelősek, az informatika és a marketing is az ő területük. A stabilitást a családi műhelyben a hagyományok és a régi technikák megőrzése biztosítja, de a fejlődéshez szükséges a megújulás és az új ötletek beépítése is.”
A házaspár nagyobbik lányának, Bajcsai Brigittának háromszor válogatták be a munkáit a népművészet ifjú mestereinek kiállítására, melyet a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum szervez. Húga, Enikő a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett idén újabb diplomát, kutatja a mintakincsek történelmi hátterét és a marketinglehetőségeket a népművészetben. Amikor a kékfestés 2019-ben felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségeket soroló listájára, nemcsak a technológia és a hagyományok szerepeltek az indoklásban, hanem azt is kiemelték, hogy a mai napig családok dolgoznak együtt. Enikő az ötödik generációt képviseli, s a családi műhelyben folytatja hivatását, 2021 óta mint a kékfestés Junior Prima díjas nagykövete:
Innováció szükséges a jövő szempontjából, de fontos, hogy a hagyományos minták és eredeti jelentésük ne vesszen el. A modern technológiák és a hagyományok ötvözése teszi lehetővé a kékfestés fennmaradását és fejlődését.
Tavasszal anyukámmal Bostonban és Washingtonban tartottunk workshopot magyaroknak, a washingtoni magyar házban a Kossuth-védegylet mozgalom kékfestőmintákra gyakorolt hatásáról tartottam előadást.”
A történelem tapintható a gyártóműhely muzeális helyiségében, ahol hétszázötven mintafa várja, hogy vászonra kerüljön. A falakat beborítják a polcokon katonás rendben álló minták, a gyűjteményben több száz éves darabok is találhatók. Enikő kedvenc területére érkeztünk:
„Kétféle mintafa létezik: a bordűrmintákat szoknyák alján, kötényeken és terítők szélén alkalmazzuk keretként; a kitöltő minták a köztes területeket díszítik. Ha egy mintafa menthetetlen, akkor az eredeti mintával megegyező új fát készítünk. A bordűr- és kitöltő minták mellett díszítőket is használunk, ezeket díszes terítőkön és abroszokon alkalmazzuk, például kötények felső részén.” A mintafákat kétféle módon készítik: a talpazatba fémszögeket ütnek, vagy a fába faragják a rajzolatot.
A régi családi darabok mellett folyamatosan bővül a gyűjtemény, régiségvásárokon tűnnek fel, vagy ajándékba érkeznek példányok. Sok esetben az emberek maguk viszik be az üzletbe őket, mert tudják, hogy jó helyre kerülnek. A híres csornai Fraszt családtól kapott mintafák is a gyűjteményt gazdagítják.
A minták nagyon változatosak, az egyszerű geometrikus formák (vonal, pötty, csík, kör), a népművészeti motívumok (galamb, tulipán, rózsa, madár, szegfű, rozmaring, szív) és a festményszerű kompozíciók a felhasználás végtelen számú lehetőségét adják. Tóth Ildikó két legkedvesebb mintája a magyar mondavilág csodaszarvasa és a Rábaköz egyik kedvelt motívuma, a páva. Gerencsér Enikő az egyszerű mintákat szereti, kedvence egy sűrűn vonalazott szúette darab, amelynek a bogár rágta lyukai megtörik a vonalazás egységét.
Az elém terített mintadarabok között egy meglepően modern mintázatú zakó kelti fel a figyelmemet. Lelkendezésem látva vendéglátóim egymásra néznek, és nevetnek. Maguk közt csornai Chanelnek hívják a mintát, a két egymás felé fordított C betű régi rábaközi gránátalma-mintázat.
A kékfestés mint több évszázados hagyomány tökéletesen illeszkedik ebbe a trendbe. Német cégtől is érkezett már megrendelés, jelenleg a Navona magyar divatszalonnal készülnek közös munkára a csodaszarvas-témájú kollekciójukkal kapcsolatban. „Amikor divattervezők keresnek meg minket, általában ellátogatnak a műhelybe, ahol a mintafák közül választhatnak, vagy küldünk nekik fotókat, hogy otthonról is kiválaszthassák a nekik tetszőt.”
A világjárvány idején keresték meg Tóth Ildikóékat a Sugarbird cégtől. A limitált Czukormadár Kékfestő Edition kollekciójukhoz készíttették Győrben az alapanyagot egy 1800-as években gyártott mintafával, amelyet kibővíttettek a márka ikonikus madárszimbólumával: „Magunk is meglepődtünk a sikeren. A kollekció egyik kiegészítő darabja a dióból készült baba kitűző volt, amit régen esküvői ajándékként adtak a fiatal párnak a gyermekáldás jelképeként.”
A magyar talizmánként is ismert dióbaba a család belvárosi üzletének egyik kedves darabja, de az örökzöld – kötény, kendő, terítő – hármas ledönthetetlen a népszerűség trónjáról. A pult mögött délelőtt a nagymama fogadja a betérőket, délután pedig a fiatalok állnak be abba az üzletbe, amelyet még Éhling Péter rendezett be, aki valaha szerencsét próbálni érkezett Győrbe történetünk kezdetén.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
