Simon Marci néhány éve találkozott először Orr Máté festményeivel. Ők ugyanazon generáció képviselői, és bár különböző műfajban alkotnak, mégis sok közöttük a párhuzam. Ezért nem meglepő, hogy Simon Marci új kötetének borítójára Orr Máté egyik festménye, a Bruant Ortolan című mű került.

Orr Máté: Bruant Ortolan, 125×150 cm, olaj és akril, vászon, 2019.
Forrás: Várfok Galéria

„Először a velociraptoros (Az eltaposástól való félelem – a szerző) lett volna, de aztán felismertem, hogy ez passzol jobban e kötet verseihez.” Simon szerint e mű nagyszerűsége, hogy „habár pontosan tudom, hogy mit látok, minél tovább nézem a képet, annál inkább elbizonytalanodom ebben a tudásban”. „Én is szeretnék ilyen verseket írni” – teszi hozzá. Majd elmondja azt is, hogy számára ez a kompozíció egy kimerevített pillanat, amelyben a madarak folyamatos párbeszédet folytatnak egymással.

„Ha ránézek, hallom ezt a képet.” 

Kovács Krisztina rámutat: Simon és Orr remekül vegyíti a különböző stílusokat, valamint mindkettejük művészetében fontos szerepe van a narrációnak is. Orr Máté a kompozícióin mindig egy eseményláncolat egyetlen pillanatát ragadja ki, azt a momentumot, ami egy egész történetet sűrít magába. A művészettörténész úgy látja, hogy Orr Máté képeinek sűrítettségét, kompozícióinak sodró erejét a különféle minőségek vegyítése adja. A művész képein az aprólékosan, naturalisztikus pontossággal megfestett részletek keverednek a homogén színfoltokkal síkká redukált, absztrahált figurákkal. A megfestett beltéri, gyakran statikus, csendéletszerű jelenetek a barokk festmények dinamikáját vagy a kora reneszánsz térábrázolási szokásait idézik. 

Orr alkotási módszere a japán metszetek világát is visszaidézi. A japán művészethez való kapcsolódás Simon Márton verseiben is tetten érhető.

Orr Máténál a dekorativitásra törekvés, a síkszerűen megfogalmazott részletek, a háttér kiürítése parallel a japán művészettel. „A japán fametszők jól ki tudják választani, hogy egy történet ábrázolása szempontjából melyek a fontos részletek és melyek azok, amelyeket nyugodt szívvel el lehet hagyni.” Orr Máté képein – a japán fametszetekhez hasonlóan – a környezet jelzésértékű, és minden körítés el van hagyva, hogy a néző a lényegre koncentrálhasson. 

Simon Marcit pedig a haikuk világa nyűgözi le, amelyek tömören, lényegretörően ragadják meg a valóság egy adott momentumát. Ő maga is igyekszik olyan verseket formálni, amelyek egyszerre realisztikusak és absztraktok. A költő verseiben olyan roncsolt, sokszor haikuszerű képeket tár elénk általános, mégis egészen konkrét formában, amelyek először talán közérthetőnek tűnnek. Majd minél tovább olvassuk őket, annál inkább elbizonytalanítanak.

Mindkét alkotó remekül él az elbizonytalanítás eszközével.

Első ránézésre például teljesen bizonyosak vagyunk abban, hogy Orr Máté Harc, ami nem igazán egy harc festményén azt látjuk, amint egy férfi egy majmot igyekszik levadászni. Azonban a majom arca egyáltalán nem rémült, a férfit körülölelő fegyverek pedig síkszerűek, és növényi motívummá formálódnak a kompozíción, így a nézőt megzavarják a kép értelmezésében.

A kommunikáció félrecsúszását Simon Marci Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni című versében meg is fogalmazza: 

„Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd más jelenteni. Nevem is puszta megtévesztés, a rejtőzködés eszköze, árnyék.”

Simon és Orr komponálási módszere is hasonló.

A festőművész egy érzelmi magból indul ki, amit az alkotás során igyekszik érthetővé, érzékelhetővé tenni. A költő pedig sokszor egy adott képből indul ki, amelyet aztán versbe önt. Mindketten ábrázolnak csendéleteket is. Ezek a festmények és a versek esetében is úgy működnek, hogy kibillentik a nézőt, megzavarják az észlelését. Mert sosem az történik, amire számít. Ahogy Simon Marci írja a Digitális tropikárium versében: 

„Fellökött márványszobor voltam a földet érés előtti pillanatban.”

Orr elmondja, hogy képein mindig a barokk festészetre jellemző stabil kompozíciók láthatók. Ha csak formailag nézzük, akkor háromszögeket, köröket látunk. A témára fókuszálva azonban mindig ráébredünk, hogy épp felbillenni készülő zöldségeket, lényeket. Az Akrobatikus csendélet padlizsánjai például csak egyetlen másodpercig tudják felvenni ezt a pozíciót, a következő pillanatban ugyanis a gravitáció a földre húzná őket. Egy másik képén a barokk vanitas festményeket idéző citrom pedig nemcsak azért okoz zavart, mert az alatta levő asztal aránytalanul kicsi, hanem azért is, mert a citrom levágott, ívesen kunkorodó héja túlságosan hosszú a meghámozott részhez képest.

A kiállítás fő műve Orr Máté Olyan gyorsan felnőnek képe, amelynek forrása a klasszikus Piroska és a farkas történet.

A festő a mesében fellelhető nemi sztereotípiákat igyekszik kifordítani. Például míg ott a vadász egy maszkulin hős, aki megoldja az egész helyzetet, addig ezen a kompozíción a vadász szerepében feltűnő jaguár a karmait visszahúzva nem avatkozik be a jelenetbe.

Orr Máté: Olyan gyorsan felnőnek, 190×280 cm, olaj és akril, vászon, 2021.
Forrás: Várfok Galéria

A kompozíció középpontjában egy kiszolgáltatottan fekvő alakot látunk, akire egy gázlómadár építi a fészkét. Azonban nézőként nem tudjuk eldönteni, hogy a férfi önszántából fekszik-e ebben a pózban vagy valami történt vele.

Kovács Krisztina e kép kapcsán kiemelte, hogy Orr előszeretettel fest egzotikus madarakat a képeire. Ez igaz Simon Marci verseire is. Könyörgés a skarlát íbiszekhez című versét egy konkrét állatkerti élmény inspirálta. Berlinben, egy lerobbant madárházban meglátta ezeket a gyönyörű vörös madarakat. „Elkapott a mindenen kívüliség érzete, úgy éreztem, mintha csak ezek a madarak lennének a helyükön, és mindenki másnak semmi keresnivalója nem lenne itt.” 

„Ahogy itt állok – semmilyen szempontból
nem a közepén –, jelölések nélküli napóra,
(…)
Érintetlen állatkerti ketrecből ritka madarak.
Nem hoznám ezt fel egyébként semmiképp,
de most, hogy itt vagytok muszáj
megkérdezzem tőletek,
mert úgy tűnik, senki sem tudja más,
(…)
Mondjátok meg,
milyen lenne a szabadulás.”

Orr Máté kiállítása a Várfok Galériában november 5-ig látogatható.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu