1. Csepeli Eszter
Csepeli Eszter élete éppen annyira filmbe illő, mint a történetek, amelyeket fényképez. A különbség talán csak annyi, hogy az ő sztorija nemrég kezdődött, és messze van még a végétől: az év elején beszélgettünk vele többek között arról, hogy a magyar filmszakma számára értelmezhetetlen „képződmény” a női operatőr. Irtó nehéz pálya, plusz külön kihívást jelent elfogadottá tenni, hogy a nőknek is van létjogosultságuk hozzá. Eszter a Szemünk fénye című filmről is mesélt:
„A vakság ábrázolása operatőrként hihetetlen kihívások elé állított. Rettentő izgalmas a sötétséget ábrázolnom, hiszen én elsősorban fényekkel foglalkozom. Külön fénydramaturgiát is írtunk, amit, azt hiszem, sikerül szépen végigvinnünk. Ritkán adatik meg egy operatőr életében, hogy ennyire hangsúlyosan dolgozhat ezekkel az eszközökkel: hogy a fények és a színek egy filmben főszereplőkké válnak. A vizualitás a filmművészet nyelve, és az, hogy ezt ilyen konkrétan kell alkalmaznom, egyszerre óriási feladat és nagy gyönyörűség.”
2. Mihalek Zsuzsa
„A legjobb látványtervezés kategóriában a Szegény párák című filmben nyújtott teljesítményéért Oscar-díjat nyert…” - amikor ez az interjú készült, még csak reménykedtünk benne, hogy az Amerikai Filmakadémia 96. Oscar-gáláján ez a mondat Mihalek Zsuzsa berendező nevével végződik, és ismét magyar kézben láthatjuk a filmes világ csúcsát jelentő áhított szobrocskát. Azóta tudjuk: ez így is történt! Jórgosz Lánthimosz magyar helyszíneken és jelentős magyar stábbal forgatott filmje megérdemelten tarolt a díjátadókon.
Interjúnkból az is kiderül, hogy Zsuzsa mindössze 17 éves volt, amikor Pest belvárosában meglátott egy amerikai filmforgatást, és annyira tetszett neki a hangulata, hogy eldöntötte: filmes akar lenni. Az Expressz újságban szembejött vele aztán egy hirdetés, hogy berendezőgyakornokot keresnek a Filmgyárba, ő pedig jelentkezett rá. De vajon milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó berendező legyen?
„Az, hogy mindennap más bőrébe tudjon bújni. Előfordul, hogy egy nap két különböző karakter lakását kell berendeznem, és ahhoz kicsit mindig át kell lényegülnöm azzá az emberré. Van, amikor tizenöt éves kislány, míg máskor nyolcvanéves festőművész lakását álmodom meg. Állandóan bele kell magam képzelnem a helyükbe: hogy milyen tárgyakat gyűjthetnek maguk köré, és milyen színek között érezhetik jól magukat. Rá kell érezni a látványtervező gondolataira, színvilágára; arra, hogy mit szeretne látni a vásznon.
A Szegény párákból a párizsi bordélyház díszlete a kedvencem. Azt éreztem magamhoz legközelebb, mert csodálatos, dús, részletgazdag helyszín: minden kis tárgy, lámpa a helyén van benne. Ehhez például öt különböző országból érkeztek a tárgyak. Fontosak számomra a részletek, mert azoktól lesz szép a végeredmény. Maximalista vagyok: addig megyek, amíg nem találom meg mindenből a legjobbat. Amikor megkapok egy filmet, és mondjuk az 1700-as vagy 1800-as években játszódik, akkor beleásom magam abba a korba, és olyan filmeket nézek, amelyek segítenek ehhez inspirálódni. Átnézem az akkori bútorstílusokat, alapos kutatómunkát végzek.”
3. Ruben Östlund
Immár több mint tíz éve mutatták be a Lavina című filmet, amelynek ikonikus jelenében egy apa ahelyett, hogy a családját védené, elfut. Azóta számos pár gondolkodott el azon, melyikük hogyan reagálna, ha hótenger zúdulna rájuk. Ki lenne, aki menekül, és ki mentené a gyerekeket? A svéd család történetét London és Párizs után Budapesten is színpadra állították idén, ennek kapcsán beszélgettünk a film rendezőjével, Ruben Östlunddal – aki nem mellesleg annak az elit klubnak a tagja, amelynek tagjai rendezőként kétszer is átvehették az Arany Pálmát Cannes-ban. 2017-ben a Négyzetért, 2022-ben pedig A szomorúság háromszögéért. Nem meglepő, hogy az éjfekete társadalmi szatírák svéd mesterével való beszélgetés izgalmasra sikeredett.
„Nagyon érdekel az emberi viselkedés, és az, ahogy szembekerül a kulturális elvárásokkal. Ehhez tökéletes karakter volt az a férfi, akinek meg kellene védenie a családját. Ha a katasztrófák statisztikáit vesszük alapul a Titanicétól az Estoniáéig, a túlélők főleg férfiak. Habár a társadalmi berendezkedésünk ellentmond ennek, a számok alapján ők élik túl. Másképpen viselkednek, mint elvárjuk tőlük. Nagyon érdekelt ez az ellentmondás.
Tomas, a film hőse is így viselkedik: a túlélési ösztöne félresöpri a társadalmi szerepét. Később pedig kénytelen együtt élni azzal, amit tett. Nálam is gyakran kerül konfliktusba az, amit a társadalom elvár tőlem és az, ami valójában vagyok, emiatt is érdekelt ez a probléma. Egyáltalán nem ítélem el Tomast. Gyakran láttam, hogy megosztották az interneten a lavinajelenetet. Sokan úgy hiszik, hogy valóban megtörtént, és elítélik Tomas viselkedését, pedig csak a túlélési ösztöneinek engedelmeskedik. Az is érdekelt, milyen szabályok szerint ítélünk meg egy nőt vagy egy férfit. Honnan jönnek az előítéletek?”
4. Ternovszky Béla
A Dióbél királyfival indult, részt vett a Mézga család, a Kérem a következőt!, a Gusztáv és a Pumukli készítésében, és olyan filmeket rendezett önállóan, mint a Modern edzésmódszerek és a Macskafogó. Végigjárta a ranglétrát, és mindig az analóg módszerek híve maradt, a számítógépes animáció korában már nem érezte otthonosan magát a szakmájában. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas Ternovszky Béla apahiányról, festővásznat felváltó mozivászonról és a rajzolt karakterekhez passzoló szinkronszínészekről is mesélt nekünk, és elárulta azt is, hogy melyik volt a legkedvesebb visszajelzése a Macskafogóról.
„Amikor mezei nézőként megvettem a jegyet, és beültem a moziba. Egy héttel voltunk a premier után, a kollégák hallottak embereket beszélgetni a buszon róla, és jegyüzérekről is meséltek, akik a telt házra való tekintettel árulták a jegyeket. Reggel odamentem, vettem jegyet a filmre, beültem és végignéztem. A közönségből senki nem tudta, hogy én rendeztem.
Moziban nagyon ritka a nyílt színi taps, de itt volt belőle bőven, és nemcsak a stáblistakor, hanem közben is: olyan voltam, mint akit hájjal kenegetnek. Mi, akik készítettük, biztosak voltunk benne, hogy jó lesz a film, mert jók a színészek, jók a szövegek, jók a jelenetek: de a sikert nem lehet kikényszeríteni. Szeretni és akarni lehet, de hogy meg is valósuljon, ahhoz sok minden kell. Meg kell érni hozzá a társadalmi közegnek is.”
5. Tenki Réka
Nem haragtartó, nem exhibicionista, és nem félne olyan mélyre menni egy szerepben, hogy már ne tudja, mi a valóság és mi a fikció. Viszont rendkívül józan, erős az önkontrollja, imádja a férjét, a gyerekeit, és az új filmje kedvéért futni is elment. Tenki Rékával színházról, forgatásról, pozitív gondolkodásról és arról beszélgettünk, hogyan tanult meg futni Herendi Gábor sikerfilmje kedvéért.
„Világéletemben gyűlöltem futni, nem az én műfajom. Amikor azonban Herendi Gábor felkért Dorina szerepére, azt mondtam magamnak, hogy ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha elhitetem a nézővel: tényleg megtanultam futni. Úgyhogy január óta futok. Nemrég ugyan elszenvedtem egy kisebb sérülést, de egyébként heti két-három alkalommal mindig megyek.
Ha elvállalsz egy filmet, az a belépőjegy, hogy testileg-lelkileg felkészülsz arra, ami le van írva. Jó volt, hogy fizikailag is hoznom kellett egy számomra kihívást jelentő szintet, amit végül megugrottam. A futás sok mindenre megtanít, például az elvárásaid és a korlátaid leküzdésére, ami agyban dől el. Rájössz, hogy mire képes a tested, büszke leszel a kitűzött távok teljesítésére, és megdicséred magadat. Annyi mindent ad a futás, amire nem is gondoltam! Valódi önmagam és Dorina maximalista karakteréhez szintén sokat tett hozzá.”
6. Szimler Bálint
A rendező első nagyjátékfilmje, a Fekete pont három díjat is nyert a locarnói fesztiválon, valamint hosszú ideig vezette a hazai mozik toplistáját – nem véletlenül. Interjúnkból sok kulisszatitkot megtudunk Szimler Bálinttól, például azt, hogy az egyik szereplő három kiló barackért vállalt egy szerepet, vagy azt, hogyan került tűzoltóként az egyik jelenetbe Reisz Gábor. Mesélt a Rév Marcell-lel való, egyetemig visszanyúló barátságáról, de arról is, hogy szerinte vajon mi lehet a magyar filmek nemzetközi sikerének titka.
„Úgy gondolom, az olyan magyar filmek, mint a Fekete pont, sokkal érdekesebbek azoknál, amelyek megpróbálnak kicsit magyartalannak, esetleg amerikaiasnak tűnni. Pont, ahogyan mondjuk a Csík zenekar is érdekesebb külföldön, mint az angol nyelven rockot játszó magyar együttesek. Van tehát értelme Magyarországon magyar kultúrát csinálni, mert ezzel tudunk betörni a nemzetközi piacra.
Már a Magyarázat mindenre-nél is sokszor felmerült, hogy érdekesek lehetnek-e az országhatárokon kívül is a film konkrétabb aktuálpolitikai gesztusai. Hát hogyne, mondtam magamban, pont ezt keresik, ez az, ami izgalmas. A film – de általában a művészet is – ablakot nyit más országok kultúrájára.”
7. A BIFF alapítói
Újra van Budapesten nemzetközi filmfesztivál, de még milyen! Ott voltunk az I. Budapest International Film Festivalon, ahol igazi cinefil ínyencségeket láttunk, az esemény előtt pedig Horváth Kristóf fesztiváligazgatóval és Donáth Péter programigazgatóval beszélgettünk budapestiségről, az ismeretlen felé való nyitottságról és azokról a kérdésekről, amelyeket fel kell tenni. És hogy miben rejlik a sokszor és sokak által eltemetett mozikultúra közösségteremtő ereje?
„Elmagányosodó világban élünk, empátiadeficites világban, és egyre kevésbé tudunk odafigyelni egymásra, egyre több időt töltünk a second life-unkban, a telefonunkban. A mozi egyre inkább a találkozás terepévé fog tudni válni: hogy mi közösségben élünk át valamit. Azt a fajta szentséget, transzcendens élményt, ami nagyobb nálunk. Nagy vásznon nézzük, fogalmakról gondolkodunk együtt, és időt adunk a látottaknak.”
8. Thuróczy Szabolcs
A Till Attila filmjének címében feltett kérdésre – És mi van Tomival? – Thuróczy Szabolcs, vagyis Sanyi, az alkoholbeteg, barátjával együtt keresi a választ. A színész élete egyik legfontosabb szerepének nevezte az ivásproblémákkal küzdő, középkorú férfi karakterét interjúnkban.
„Tillának hatalmas alkotóereje van, és egy ilyen embernél tíz év kihagyás komoly fájdalommal és kudarcélménnyel jár. Viszont amikor összeállt a történet a fejében, szívvel, szenvedéllyel, szeretettel mindössze tizennégy-tizenöt nap alatt leforgattuk. Rendkívül nagy élmény volt, és talán már így a bemutató előtt is kijelenthetem, hogy életem egyik legfontosabb munkájának tartom. Azt hiszem, a legtöbb színész így ötven körül érik meg arra, hogy már ne tépje feleslegesen, értelmetlenül a száját, hanem csak az igazán fontos dolgokra koncentráljon, és ez benne van a filmben.”
9. Celeste Dalla Porta
Paolo Sorrentino, A nagy szépség, az Ifjúság és Az ifjú pápa Oscar-díjas rendezőjének legújabb filmje igazi szerelmes levél szülővárosához, a mitikus és sokszínű Nápolyhoz. A város egyik villájának tengeröblében, a vízben születik meg Parthenopé, aki Nápoly ókori nevét kapja. Az újonc Celeste Dalla Porta által alakított fiatal nő különleges szépsége megnyitja az ajtókat, ám rajta múlik, hogy mit kezd a meglesett titkokkal, és azok közelebb viszik-e a vágyott boldogságához. A színésznővel női nézőpontról, a felnőtté válásról és az egyszerűségben rejlő szépségről beszélgettünk, amikor Budapestre látogatott az Olasz Filmfesztiválra.
„Számomra a szépség időben változó fogalom. Magamon is észreveszem, hogy amit mondjuk gyerekként szépnek gondoltam, ma már nem biztos – vagy éppen fordítva. Más dolgok tetszenek. Ha önmagamról kell beszélnem és meg kell határoznom, hogy mire asszociálok, ha a szépségre gondolok, egyre inkább úgy hiszem, hogy az egyszerűségre. A mai világunkban, ahol nagyon sok minden művi, épített, mesterséges, sőt gyakran túlzó, úgy gondolom, hogy egyre szebbé válnak azok a dolgok, amelyek természetesek.”
10. Török Zoltán
A svéd természet látszólag érintetlen – de vajon mi zajlik a felszín alatt? A Változó vadon című dokumentumfilm azt is bemutatja, amit a turisták nem látnak. Török Zoltán természetfilmessel zöldenergiáról, biodiverzitásról és sarki rókákat kergető vörös rókákról is beszélgettünk.
„Az egyik kirándulásunk során egy teljesen halott nyírfaerdőre bukkantunk, amely olyan volt, mintha egy Gyűrűk Ura-díszletbe csöppentünk volna. A fák teljesen kopaszok voltak, de nem leégtek, csak nem volt rajtuk levél. Kiderült, hogy egy olyan őshonos molylepke okozta ezt az állapotot, amelyik tízévente tömegesen jelenik meg, és tarra rágnak mindent. Míg régebben a mínusz 35 fokos hidegek megfékezték őket, ma már ezek a zimankók igen ritkák, így szinte minden évben előjönnek, és újra és újra letarolják az erdőket. Egyébként is dinamikus változást látni az élővilágban. Szinte minden évben új fajok jelennek meg, de nem egyszerű megítélni, hogy ez jó vagy rossz.”
