Ternovszky Béla: A kritika nem tudta eldönteni, merjen-e tetszeni neki a Macskafogó

Egy interjújában megemlíti, hogy ötéves korában egy üvegajtón keresztül látta a hároméves hadifogságból hazatérő édesapja és az őt megölelő édesanyja sziluettjét. Innen ered a vizualitáshoz és a láttatáshoz fűződő viszonya?

Akár köze is lehet hozzá. Soha nem kapcsoltam össze a vizuális képességeimmel, amik vagy voltak ebben az időben, vagy nem. Mindenesetre az évek hosszú során kialakult, nem kis mértékben apám befolyására is. Elég jó rajzoló volt, fölfedezte a rajkészségemet, és onnantól abszolút támogatott. Amikor erről az útról le akartam térni, finom módszerekkel terelt vissza. Az emléket inkább meghatározónak tartom. Ötéves koromig apahiányban nevelkedtem, még nagyon kicsi voltam, amikor a frontra ment. Noha maradtak meg fényképek, amin a nyereg előtt ülök apám lován, de ezekre a dolgokra nem emlékszem. Vele kapcsolatban az első impresszióm ez az emlék, akkor kezdődött a vele való ismerkedésem.

Eleinte festészettel barátkozott, a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásának címe Vásznon innen, vásznon túl. Hogyan váltotta fel a festővásznat a mozivászon?

Nem egyik napról a másikra. Ifjúkoromtól szerettem a vászon mindkét oldalát mozinézőként és -rajongóként. Ezzel paralel megvolt a képzőművészet, a rajz és a festészet iránti vonzódásom is, viszont ezek nem találkoztak. Az érettségi után felvételiztem főiskolára, egyszer az iparművészetire, egyszer a képzőművészetire, és úgy nézett ki, hogy a vászon ezen oldalán maradok. Festő szakon végeztem a Török Pál utcában, annak is éreztem magamat, de családi és egyéb okoknál fogva nem vettek fel elsőre, se a pótfelvételin. Ilyenkor várni kellett egy évet. A legtöbben gyárban helyezkedtek el vagy fizikai munkát végeztek, mert az jó pont volt a felvételin. Berzenkedtem ettől a megoldástól. Viszont a Pannónia Filmstúdióban rajzolókat kerestek a végzősök között. Többen jelentkeztünk, kettőnket fel is vettek. Akkor úgy gondoltam, kitöltöm az időt a következő felvételiig, de olyan közegbe kerültem, amire abszolút nem számítottam. A film, a filmes világ és a színészet is vonzott, apám a Magyar Nemzeti Bank amatőr színjátszó körének rendezője volt, majd önálló kabarészínházat alapított. Mire a Pannóniába kerültem, kívülről fújtam Cyrano orrmonológját és a holdbéli utazás hat változatát is. Jártunk is Pomázról az akkori Néphadsereg Színházba, a mai Vígszínházba, bérletünk volt a Zeneakadémiára.

Szóval vonzott ez a világ is, ráadásul az ember színészóriásokkal futott össze a stúdió büféjében. Egy év alatt beszippantott a közeg, elbizonytalanodtam. Ráadásul amikor felvételiztünk, Matolcsy György, a főosztályvezető kikötötte, hogy csak úgy vesznek fel és fektetik az energiát a betanításunkba, ha egy év múlva nem megyünk el főiskolára. Persze ennek ellenére ott voltam a következő évben is felvételizni, ráadásul az orvosira, mert azt gondoltam, ha oda a nővéremet felvették, akkor én is könnyebben be tudok jutni. De egy idő után úgy gondoltam, felejtsük el ezt az irányt, mert a felkészítőn a méterrúdról kezdtek el beszélni. Vissza kellett kullogni a Pannóniába, hogy hadd maradjak, Matolcsy pedig nagyvonalúan adott még egy lehetőséget. Így kötöttem ki a rajzfilmnél. Itt az ember kamatoztathatta rajzkészségét, és még a színészet, színjátszás iránti vonzódását is kiélhette. Ez egy nagyon komplex műfaj, amelyben a képzőművészet, a film, az irodalom és a zene együtt megtalálható.

A székfoglalójában említette, hogy úgy érzi, mindig ön alá tolták a széket. Ki figyelt fel önre elsőként a Pannóniában?

Noha először Dargay Attila stábjába kerültem, és a Dióbél királyfin dolgoztam fázisrajzolóként, ő nem látott meg bennem semmit. Épp ellenkezőleg, valamilyen nemkívánatos, rebellis hajlamot vélt felfedezni bennem, mert beültem egy munkaidőben tartott esztétikai előadásra a stúdióban, ő pedig ingerülten hívott ki. Bent maradok munkaidő után, de ezt meghallgatom – mondtam neki, mire Dargay tajtékzott, hogy kirúgat. Amikor Jankovics Marcell felfedezte bennem a tehetség motoszkálását, Dargay Attila figyelmeztette, hogy vigyázzon velem, mert ráfázik. Jankovics Marcell azonban vállalta a veszélyt, így kezdődött egyről a kettőre jutásom a Pannónián belül. Vele csak két év volt a korkülönbség, akkor már együtt teniszeztünk, baráti viszony alakult ki köztünk. Utána a lehetőségeket Nepp Józseftől kaptam az általa gyártott sorozatokban, mint a Mézga család vagy a Kérem a következőt!.

Több interjújában is említi, hogy először a hangot vették fel, utána csinálták az animációt. Mennyire volt egyedi ez a megközelítés akkoriban?

Nemcsak a Pannóniára, hanem Kelet-Európára, talán Európára is jellemző volt, szemben a korlátlan pénzű nagy amerikai stúdiókkal. Ők kétszer vették fel a hangot, a második, az utószinkron volt a végleges verzió. Azt is csinálhattuk volna, hogy egy vezérhang eljátssza mindegyik szerepet, és arra rajzolja meg a szájmozgást az ember. Mi inkább egyszer – drágábban –, előre vettük fel, nagyobb nevekkel a dialógot, ami viszont inspirálhatta az animátorokat is, hogy milyen a mimika, milyen indulattal játszik a hangot adó színész.

Megesett, hogy kész karaktereket igazítottak utólag az őket játszó színészre?

Már a forgatókönyv alapján eldőlt, hogy melyik szereplőt ki szólaltatja meg. Kialakult egyfajta rendezői elképzelés a figura kapcsán a színész korábbi szerepeiből kifolyólag. Például Mikó István hangján Lusta Dick karakteréhez egy korpulensebb, joviálisabb és kedvesebb figurát alkottunk. Oda-vissza hathatott. Persze megesett, hogy a figurát a színész karikatúrájaként rajzolták meg. A kollégák többször is egymás karikatúráit csempészték a filmbe, Jankovics Marcinál a Toldiban én is megjelenek a háttérben álló nemesek között.

Eljutottunk a Macskafogóig. Tehát a nyolcvanas évek elején ott állt Ternovszky Béla, és nagyon szeretett volna egy egész estés filmet?

Meg kellett érnie az embernek, hogy először egy saját, egyedi filmet csinálhasson, aztán sorozatot rendezhessen. Az állami dotáció határozta meg, mennyi film készülhet, vagyis hány rendező juthat lehetőséghez. Mindig egy kicsit több volt az eszkimó, mint a fóka. Az ember előbb-utóbb eljutott oda, hogy rendező vagy társrendező, nagy sorozatokat levezénylő lehetőségei lettek. A csúcs az, amikor egész estés játékfilmet csinálhat. Először Jankovics Marcellnak jutott a lehetőség a János vitézzel, a Petőfi jubileumi emlékév kapcsán. A film-főigazgatóság megszavazta egy játékfilm költségvetését. Belső pályázat útján döntöttek róla, az első egész estés filmen több rendező dolgozott Jankovics Marcell keze alatt: Richly Zsolt, Szoboszlai Péter, Szabó Sipos Tamás, Nepp József és én. A János vitéz sikere után további egész estés filmek készülhettek, a Pannónia évente egyet tudott előállítani. Ott volt rá Dargay, Nepp, Gémes, akik előttünk jártak korban és rangban is. Ezután jött az az időszak, amikor nem minősült disszidálásnak a külföldi munkavállalás, kirajzottak a fiatalabb kollégák, szinte kiesett egy korosztály. Tehát igen, megérett az idő arra, hogy én is lehetőséghez jussak.

Amit elsőként nem fogadott el a film-főigazgatóság. A Macskafogót nehéz nem képes beszédnek nézni – ez lehetett az oka?

Szimplán így alakult. A vállalatvezetés vagy a film-főigazgatóság nem nagyon mert rizikót vállalni. A bevált irodalmi művek, János vitéz, Toldi, Jókai, Fazekas klasszikus irodalmi műveinek megfilmesítésénél nem támadható a forgatókönyv. Nem lehet megkérdőjelezni Vörösmartyt vagy Aranyt. Végül bejött egy külföldi magyar a stúdióba, aki azt mondta, hogy oké, ez a film kell neki – erre sem ők, sem mi nem számítottunk.

Megjelent a Macskafogó, a kritika pedig nem szerette, ellenben a megjelenése után Oscar-díjra jelölték.

A kritika azért nem szerette, amiért a film-főigazgatóság sem. Az újszerűsége miatt nem tudták eldönteni, merjen-e tetszeni nekik vagy sem. Nyugati, kapitalista, amerikai tőkés filmek elemei fedezhetők fel benne, ezért volt olyan bizonytalan a kritika. Egy idő elteltével a nézettség és a fogadtatás egyértelművé tette, hogy abban az évben a Macskafogót jelölik. Sajnos rossz kategóriába, a legjobb külföldi, egész estés filmek kategóriájába tették, ahol a nem amerikai filmek közül egy nyeri el az Oscart. Ha animációs film kategóriában jelölték volna, mint később A légy címűt vagy Jankovics Marcell Sisyphusát, akkor nagyobb sansz lehetett volna. Semmi nem garantálja, hogy nyert volna, de több lett volna rá az esély.

Melyik a legkedvesebb visszajelzése a Macskafogóról?

Amikor mezei nézőként megvettem a jegyet, és beültem a moziba. Egy héttel voltunk a premier után, a kollégák hallottak embereket beszélgetni a buszon róla, és jegyüzérekről is meséltek, akik a telt házra való tekintettel árulták a jegyeket. Reggel odamentem, vettem jegyet a filmre, beültem és végignéztem. A közönségből senki nem tudta, hogy én rendeztem. Moziban nagyon ritka a nyílt színi taps, de itt volt belőle bőven, és nemcsak a stáblistakor, hanem közben is: olyan voltam, mint akit hájjal kenegetnek. Mi, akik készítettük, biztosak voltunk benne, hogy jó lesz a film, mert jók a színészek, jók a szövegek, jók a jelenetek: de a sikert nem lehet kikényszeríteni. Szeretni és akarni lehet, de hogy meg is valósuljon, ahhoz sok minden kell. Meg kell érni hozzá a társadalmi közegnek is.

A második részben, amikor a vadmacskák felszabadítják elnyomott macskatestvéreiket, mindenki Grabowsky után kiált. Ez történt a Macskafogó 2. megalkotása előtt?

Természetes volt. Sajnos a sikeres sorozatok esetében is bekövetkezett, például a Mézga családnál, a Kérem a következőt!-nél. A készítők közül senki nem akart folytatni egy sikeres sorozatot, mert ritkán éri el az előző rész vagy évad színvonalát, de az üzleti szempontok, a televíziós igény rákényszerítette a stúdiót. Rögtön a Mézga családnál láttuk, hogy a második évad messze nem volt olyan sikeres, mint az első. Kiderítettük, melyik a közönség kedvenc szereplője, így Aladár köré épült a második sorozat. Téves volt az elképzelés, mint utólag kiderült. A közönség ugyan Aladárt szereti a legjobban, de a sorozat a családon belüli viszonyok és a szomszéddal való kötözködések miatt működött. A harmadiknál visszatért a teljes család egy világ körüli utazás történetébe ágyazva. Erre volt igény, no nem a gyártók, hanem a finanszírozók részéről.

A rendszerváltás után az állami finanszírozás megszűnt, a televíziók nem rendeltek, a Pannóniában pedig rendelkezésre állt a szellemi kapacitás. De mire lehetett pénzt összeszedni? Az egyik Dargay Attila Vukja volt, a másik pedig a Macskafogó. Láttuk a magyar animációs társadalom széthullását, külföldre távozását, reményvesztettségét, és úgy gondoltuk, hogy még egyszer jó lenne elkészíteni egy magyar animációs történetet magyar színészekkel, magyar nyelven, magyar stábbal. A hazai animációs kollégák addigra vagy bérstúdiókba mentek dolgozni, vagy külföldre. Ezért kezdtünk el egyáltalán foglalkozni a Macskafogó folytatásával.

Nepp végül készített három különböző forgatókönyvet. Olyan is volt köztük, ami az első rész előzményeit írta meg. Megszületett a Macskafogó 2. irodalmi alapanyaga, amire azt mondtuk, egye fene, ha össze tudják szedni a pénzt, akkor kezdhetjük. És mit ad Isten, összeszedték. Szerettünk volna a kollégáknak még egy közös, jó hangulatú produkciót biztosítani, de ők nem jöttek. Valakik már nyugdíjba mentek, mások pedig bérmunkastúdióban dolgoztak, ahol közölték velük, ha elmennek dolgozni a Macskafogón, akkor többé nem mehetnek vissza. Végül lengyel, szerb és román animátorok bevonásával készítettük el a filmet.

Szóval nem teljesen saját indíttatásból készült a Macskafogó 2., de egy vállalható projekt jött létre, és az időközben felnőtt fiatalabb garnitúra szakmai és technikai tudása épült be a filmbe. Szemben a korábbiakkal, itt már olyat kértem a kollégáktól, amit nem tudtam megcsinálni, korábban ez soha nem fordult elő. Nem egy jó érzés, mert nem tudom megmondani, hogyan csinálják, csak kritizálni. A fiatal kollégák már anyanyelvi szinten beszélik a számítógépes animációs műfajt és technikát.

A rendszerváltás után szétesett a Pannónia, megjelent a számítógépes módszer. Mennyire érezte magát otthonosan ebben a helyzetben?

Egyáltalán nem. Addigra már a nagyon aktív pályafutásomat be is fejeztem, vagy befejezettnek éreztem. Akkoriban még mindig készültek olyan produkciók, amiben nem kötelezően alkalmazták a számítógépes gyártási technológiát. Kiváltunk a Pannóniából, és Stúdió II. néven működtünk. Modern technika nélkül készítettük el az Egérút című egész estés filmet. Olyan alkotást szerettünk volna létrehozni, ami nem a televíziós csatornákon eluralkodott, a videóklipek által uralt és meghatározott filmes produktum. Olyat, amely ahelyett, hogy fölzaklatná a gyerekeket és a fiatalokat az állandó villódzással és a felpörgetett tempóval, megnyugtató és kellemes állapotba hozza őket. Igyekeztünk visszahozni azt az érzést, amikor a nagymamám vagy nagynéném az ágyam szélén ülve mesélt. És el is készült. A visszajelzések alapján rájöttünk, hogy nem lehet visszaforgatni az időt, anakronizmus megvalósítani valamit a több évtizeddel korábbi emlékeink alapján.

Mikor érezte először a pályafutása során ternovszkysnak a végeredményt?

Amikor animátorként vagy társrendezőként vettem részt sorozatepizódokban, a kollégák mondták, hogy tipikus Ternovszky-film. De soha nem az egyedi hang, önálló kép kialakítása inspirált. Nekem teljesen megfelel egy jó, bejáratott irány is, amiben otthon érzem magam és jóízűen lubickolok. Nem munkálkodott bennem mindenáron önmagam keresése és megmutatása. Szerettem a kollektív filmkészítést is – hol Dargay, hol Jankovics, hol Gémes, hol Ternovszky szellemiségébe, irányultságába kellett beolvadni. Boldogan váltam más projektek alkatrészévé, nem akartam mindenáron egyéniséggé válni. Ha sikerül, ha ternovszkysnak nevezik a végeredményt, akkor örülök, de sosem ez volt a cél.

Azt szokta mondani, hogy a Macskafogóból a kedvenc karaktere Safranek. Hozzá hasonló Gusztáv alakja is. Közel áll önhöz az esendő kisember nézőpontja?

Ilyen a Mézga család is. A Gusztávot már készen kaptam, Neppnek volt egy Holnaptól kezdve című egyedi filmje, a főszereplő pedig fogadkozott, hogy holnaptól kezdve megváltozik, leszokik a dohányzásról, nem fog elkésni. Ebből a műből indult a sorozat a kisember esendőségéről. Ez egy működő vígjátékbeli modell volt, lehetett rá építeni. Mindenkiben él valahol ez a kispolgári létforma és családmodell, úgyhogy boldogan csatlakoztunk rá. A kedvenc figurám a Macskafogóból pedig melyik lehetne: Gatto vagy Teufel? Mondhatnánk Grabowskyt, de ő nem egy esendő főhős. Safraneket egyrészt gyepálják fölülről, másrészt Cathy lányát próbálja kegyetlen macskává nevelni. Valakit mondani kell, amikor egy újságíró megkérdezi – én benne találtam meg a szimpatikus figurát. És ha már egyszer azt nyilatkoztam, utána konzekvensnek kell maradni.

Melyik műve áll legközelebb önhöz?

Erre nem lehet azt mondani, hogy nem a Macskafogó. A másik viszont az első egyedi rövidfilmem, a Modern edzésmódszerek, amivel fesztiválokra is mentem, és Jankovics Marcell Sisyphusáig ez nyerte a legtöbb díjat. Nepp József tudta, hogy jó viszonyt ápolok olyan sportágakkal, mint a kosárlabda, tenisz, síelés, lovaglás – ezekben érintett voltam és vagyok is. Szerinte az összes sport ártalmas és veszélyes. Abban viszont egyetértettünk, hogy azzal, amit az NDK-s úszónőkkel műveltek az extrém túlhajszoltság és eredménycentrikusság miatt, a sport elveszíti játékosságát és minden örömét, pedig ez lenne a lényege. A Modern edzésmódszerek szívemből-lelkemből fakadó produkció.

A Tartsunk kutyát! is hasonlóan született, azzal a különbséggel, hogy ott már közös volt a vonzalom: Neppel mindig egyetértettünk, hogy kutyát kell tartani. Neki is mindig volt, ő csinált saját egész estés filmet Kutyám naplója címmel a saját kutyájáról és saját családjáról. A Macskafogót is hasonlóan készítettük. Azokból a filmekből merítettünk ihletet, amik Dodival közös kedvenceink voltak: science-fiction filmek, akciófilmek, detektívhistóriák és Rejtő Jenő. A Pumuklin is szívesen dolgoztam a németekkel, de az nem annyira fakadt belőlem.

Szokott rajzolni a saját örömére?

A Covid alatt helybéli kollégák, rokonok portréit rajzoltam, zömében szénnel. Annak idején ez volt az egyik kedvenc eszközöm. És olyan is van, amikor felhívnak külföldről, hogy rajzolnék-e Pumuklit a gyereknek, mert nagy rajongó. Korábban egy-két pomázi kiadványnál illusztrációkat is készítettem. Ha az unokáim a rajzfilm és a képzőművészet felé orientálódnak, tartok nekik egy kis felkészítést alakrajzból és kockológiából. De nagyon jól elvagyok a manuális része nélkül is.

A Macskafogó 2. után nem foglalkozott a rajzfilmiparral. Mit csinál azóta?

Aktívan tevékenykedem, csak ezzel kvázi kiütöttem magam az alkotásból. Ma már pályázni kell ahhoz, hogy finanszírozáshoz jusson az ember, én pedig a másik oldalon dolgozom, ahol a bírálás zajlik. Összeférhetetlen lenne az alkotói tevékenységemmel az, hogy tag vagyok NKA- és NFI-kuratóriumokban. Kész filmekkel, filmtervekkel foglalkozom, naponta jut olvasnivaló, szinte aktívabban dolgozom most, mint korábban. És amíg lehet, fizikailag is karbantartom magam, noha volt pár sérülésem, heti rendszerességgel teniszezem, két lovam van, azokat is le kell lovagolni. Amikor nyáron levonul az ember a Balatonra, a lovak itt maradnak, a teniszpartnerek nem jönnek velem, olyankor biciklivel és úszással pótolom a testmozgásbeli igényeket. Így próbálom magam szellemileg és fizikailag is kondícióban tartani.

Ternovszky Bélával készült korábbi podcastunk itt érhető el: „A varázshegy a mérföldkönyvem” – beszélgetés Ternovszky Béla rajzfilmrendezővel

Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra magazin