A modernek előfutárát a kortársai börtönbe zárták

Dublinban látta meg a napvilágot Oscar Fingal O'Fflahertie Wills Wilde néven, tehetős nemesi-értelmiségi család második gyermekeként. Édesanyja Speranza álnéven költő volt, számos verset írt a forradalmi ifjú írek számára 1848-ban, így fiaival már fiatalon megszerettette a költészetet. Kilencéves koráig otthon tanult, nevelőnőitől sajátította el a német és francia nyelvet. Mikor 1867-ben nála három évvel fiatalabb húga lázas betegségben elhunyt, sokáig nem tudta túltenni magát a tragédián. (Halálakor megtalálták kishúga egy borítékba rejtett hajtincsét, amelyet mindig magánál tartott.)

Tizenhét éves korától már egyetemre járt, előbb Dublinban, majd Oxfordban tanult, ahol 1878-ban Ravenna című költeményével elnyerte a Newdigate-díjat. Tanulmányai végeztével visszatért Írországba, ám apja halála és gyermekkori szerelmének Bram Stokerrel kötött házassága miatt inkább Londonba költözött apja örökségéből. Bár ismerősei segítségével megpróbált tanári álláshoz jutni, végül ez nem sikerült. A társasági életnek azonban gyorsan kedvelt alakja lett nemcsak sziporkázó aforizmái, hanem dandy viselkedése és öltözködése miatt is. 1881-ben jelentette meg első verseskötetét, amely ugyan nem aratott osztatlan sikert, de sikerült felhívnia magára a figyelmet. Wilde az angol preraffaeliták és a francia szimbolisták követője, az angol l'art pour l'art irányzat vezére lett.

1882-ben észak-amerikai előadói körútra hívták, az eredetileg négy hónapra és ötven előadásra tervezett előadás-sorozat végül egy évnél is tovább tartott, s Wilde 140 alkalommal bűvölte el hallgatóságát. Közben barátságot kötött az amerikai szellemi élet kiválóságaival, s a sajtó is nagy terjedelemben foglalkozott személyével.

1884-ben feleségül vette Constance Lloydot, egy ismert ügyvéd művelt, nyelveket beszélő, független gondolkodású lányát, s két fiuk született. A családfenntartóvá előlépett Wilde életet lehelt egy női magazinba, közben megírta leghíresebb műveit. Sikert aratott két gyermekkönyve, A boldog herceg és A gránátalmaház, majd napvilágot látott első és egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe. Ezt 1890-ben egy amerikai magazin közölte, s homoerotikus utalásai miatt hatalmas vihart kavart a viktoriánus Angliában. Wilde színpadi íróként szellemes, az angol „jó társaságot” bíráló darabjaival – Lady Windermere legyezője, A jelentéktelen asszony, Az ideális férj, Bunbury – aratott zajos sikert.

A népszerű és sikeres író 1886-ban ismerkedett meg a 17 éves Robert Ross-szal, aki csakhamar első szeretője is lett. 1891 nyarán találkozott Lord Alfred Douglasszel, aki maga is író volt, s esztétikai nézeteik is közel álltak. A Bosie becenéven ismert márki és az író közeli barátok, majd szeretők lettek. Bosie apja, aki ismert volt szókimondó ateizmusáról és kegyetlen modoráról, 1895 februárjában a Wilde klubjában hagyott névjegyen „szodomitának” nevezte az írót, aki érthetetlen okokból, barátai tanácsa ellenére rágalmazás miatt bíróság elé vitte az ügyet. Az idős lord válaszkeresetében immár nyíltan homoszexualitással vádolta meg Wilde-ot. A hatalmas visszhangot keltő tárgyalás során az író keresetét elutasították, majd egy újabb perben szodómia és durva illetlenség vádjával két év börtönre ítélték. Börtönévei alatt születtek megrázó művei, a De profundis és A readingi fegyház balladája.

Wilde-ot anyagilag, erkölcsileg és testileg is megtörte a rabság, felesége elhagyta, a társaságból kiközösítették. Szabadulása napján elhagyta az Egyesült Királyságot, és Franciaországba hajózott. Noha egészségét nagyon megviselte a börtön, egyfajta lelki megújulásként élte meg. Egész életében protestáns volt, de mindig is vonzotta a katolikus hit és liturgia. Ezért csatlakozni kívánt a jezsuita rendhez, ám kérelmét elutasították. Annak ellenére, hogy gyötrelmeinek fő oka Lord Douglas volt, újra találkoztak, néhány hónapig Nápoly közelében éltek, míg családjaik szét nem választották őket.

A végsőkig elkeseredett Wilde magányosan töltötte hátralévő napjait, azt a kevés pénzt, amije volt, alkoholra költötte, és egyre jobban bezárkózott. 1900. november 29-én egy passionista pap feltételesen megkeresztelte párizsi hotelszobájában, miközben halálos ágyán feküdt, egy nappal később agyhártyagyulladásban elhunyt. A Párizs melletti Cimetière de Bagneux-ban temették el, 1909-ben a Père Lachaise temetőbe szállították át, itteni síremlékét Sir Jacob Epstein tervezte. 1950-ben Robert Ross hamvait is ebben a sírban helyezték el.

Oscar Wilde élete csupa paradoxon volt: írként született, mégis angolul és franciául publikált; családapa volt, mégis férfi szeretőt tartott; egy életen át protestánsként élt, de utolsó óráiban megtérve, katolikus hitűként halt meg; s bár a romantikusok követője volt, a modernek előfutára lett. Hazájában sokáig még nevét sem illett kimondani, s csak évtizedek után fedezték fel ismét nagyságát. Hegedűs Géza írta róla: „életében is, halála óta is igen eltérőek a vélemények és értékelések életművéről. Főleg azok becsülik kevésre, akik nem olvassák. Akik olvassák, azok nemcsak kedvelik, de a századvég legnagyobbjai közt tartják számon.”

1995-ben a westminsteri apátságban ólomablakot avattak tiszteletére. 2017-ben az úgynevezett Alan Turing-törvény értelmében posztumusz kegyelmet kapott annak az ötvenezer férfinak az egyikeként, akiket korábban homoszexualitásuk miatt ítéltek el.