Őszi levelek: alkotók beszélgetései szüretről, szerelemről, megfázásról és függőségről

Ma, amikor minden pillanatban elérhetők vagyunk, és egyetlen gombnyomással áthidalhatjuk a világ távolságait, nehéz elképzelni azt a kort, amikor az emberek órákon át görnyedtek az asztal fölé, hogy levélben osszák meg egymással örömeiket, gondjaikat és vágyaikat. A hagyományos levélírás – szemben a legtöbb mai kommunikációs formával – sosem csupán az információ átadásáról szólt. Megvolt a maga atmoszférája, ritmusa, hangulata, amely szinte beleivódott a sorokba. Hiába nem voltak hangulatjelek, a levél olvasója valószínűleg pontosan érezte, milyen tónusban született a szöveg. És mivel gyakran hetek vagy akár hónapok is elteltek, mire a levél célba ért, az írók nem fukarkodtak a papírra szánt gondolataikkal sem. A régi levelek között, ha megfigyeljük, alig találni rövid, egymondatos üzeneteket. Egyszóval a levél túlmutatott önmagán, és az írója nemcsak a címzetthez, hanem kicsit önmagához is beszélt.

Éppen ezért óriási érték, hogy ma már a legtöbb magyar író és költő levelezésébe is betekinthetünk. Ezeket olvasva nemcsak a szerző személyisége tárul fel, hanem az a kor is, amelyben élt. De egyébként is, ki ne lenne kíváncsi, mit csinált és kivel „beszélgetett” Ady Endre, Babits Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Csáth Géza vagy Móra Ferenc ezelőtt száz, kétszáz évvel egy ugyanilyen borongós őszi napon? A magyar irodalom legjelentősebb alkotóinak őszi levélváltásait – többnyire a szeptemberi és az októberi keltezésű leveleiket – mutatjuk be idézetekkel kiegészítve.

Babits és Babits Mihályné Tanner Ilona – Szilasi Vilmosnak

Budapest, 1921. október 22.

„Kérem ne lepődjék meg, hogy én írok Önnek ismeretlenül, nincsen semmi baj, csak Mihály regényt ír és sem egy percnyi ideje, sem ereje nincs a levélíráshoz.”

Ekképpen szabadkozik Babits Mihály felesége, Tanner Ilona – művésznevén Török Sophie – Szilasi Vilmosnak, Babits jó barátjának és egyben felfedezőjének. A levélből sok minden kiderül. Például az, hogy Babits felesége korábban még sosem találkozott Szilasival, noha a fiatal házaspárt már több alkalommal is meghívták vendégségbe. Éppen ez adta a szóban forgó válaszlevél apropóját is, Szilasi nyaralni hívta magukhoz Babitsékat, de ők – mint az bizonyára Szilasi számára is hamar világossá vált – máshol töltötték a nyári hónapokat.

Babitsról egyébként köztudott volt, hogy rendkívül sokat dolgozott, s ilyenkor rendszerint teljes magányba vonult, hogy csak az alkotásnak szentelhesse az idejét. Emiatt előfordult, hogy a levelek megválaszolását feleségére bízta, aki – bár maga is alkotott – szótlanul eleget tett férje kérésének. Mivel azonban Szilasi fontos személy volt a költő életében, ő maga is hozzátoldott néhány sort felesége leveléhez, melyből az is kiderült, melyik regényén dolgozik éppen:

„Kedves Vilikém Megbocsátasz úgy-e hogy csak így pár sorral toldom meg a feleségem levelét. Tudod, úgy-e, mindig milyen lehetetlenül rossz levélíró voltam. S kivált, ha dolgozom, majdnem képtelen vagyok bármi mást írni. Sokat emlegetlek, Vili, feleségem előtt, aki már úgy ismer benneteket, mintha neki is régi barátai lettetek volna. Sajnálom hogy ily messze kerültünk, nagyon vágyom a viszontlátásra. Köteteimet (a jövő év elején valószínűleg 3 darab is kijön egyszerre) el fogom küldeni neked. Regényem folyik a Pesti Naplóban x, mihelyt befejeződik, hosszú levelet kapsz. Ölel a régi barátsággal és kedves feleségednek meleg köszöntést küld

Mihály

x A Halálfiai.”

József Attila – Vágó Mártának

Pest, 1928. szeptember 13.

„Lehet, hogy nincsen igazam, amikor azt hiszem, hogy minden azért van, mert nélküled vagyok, lehet, hogy nélküled is való vagyok és érzéseim téged csak össze tévesztenek az ősszel.”

Írja József Attila a fiatal Vágó Mártának, akivel 1928 elején ismerkedett meg. Kapcsolatukból nagyon hamar szerelem bontakozott ki, azonban a lány nem csupán múzsaként gyakorolt mély hatást József Attila költészetére. Tanulmányai révén ő hívta fel a költő figyelmét a szociológia jelentőségére is, amely később verseiben is hangsúlyos szerepet kapott. Sokáig úgy tűnt, kapcsolatuk házassággal végződik, melyet végül Vágó Márta londoni tanulmányútja és az a felismerés hiúsított meg, hogy József Attila valószínűleg képtelen volna tartós hivatali munkát vállalni. Vágó Márta ezért attól tartott, közös életük anyagi biztonsága mindvégig kétséges maradt volna.

A levelezéseik arról tanúskodnak, hogy a költő előszeretettel osztotta meg az új verseit Mártával és a véleményét is kikérte azokról. A jelenlegi levélben is épp ez történik:

„Mióta elmentél, itt hüvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele;
puffanva hull a hasitott fa le,
s gunnyaszt fehéren hová leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat
s koszorujából szállong a levél.

Óh, azt hittem már, völgy leszek nagyon,
két melled véd meg észak s dél felől
s hajnal nyílik hajam fürtjiből,
s az alkonyat ragyog a talpamon.

A szálló kóró mellemre bukik
hozzámdörgöli csörgő hidegét,
kék virágjában elhamvadt az ég
és mint a rózsa, lassan beborít.

Itt a vers, hogy jó-e, nem tudom. A tegnapi – Derengő rózsa tetszik, de nem tudom mennyire. Szeretném, ha ezekről is irnál – csak azután mutatom meg másnak. Ennek külön-külön minden szakasza szép, az kétségtelen. De azt hiszem valami kell még bele...”

Petőfi Sándor – Kerényi Frigyesnek

Koltó, 1847. október 14.

Petőfi mestere volt a hosszú, tartalmas leveleknek. Különösen, amikor a mézesheteit töltötte, és elindította az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című levélsorozatát:

„Feleségem ott a másik asztalon naplóját írja; én ma már vágtam egy verset; kinn a szél olyanokat sóhajt, mint a kovácsműhelyben a fuvó; az ebéd ideje közel ugyan, de még nincs itt... mindezekből pedig az következik, hogy a legpompásabb alkalmam van a levélirásra, azért használván használom. Tehát, kedves barátom, örülj, vagy ásíts, de tanácslom, nem az én irántami tekintetből, hanem a magad javáért, hogy ha már ásítani találsz, ne ásíts valami tulságosan nagyszerűt, mert le talál esni az állkapcád, és ez igen kellemetlen dolog” – figyelmezteti Petőfi jó barátját.

Mindannyian jól ismerjük, hogyan alakult Petőfi Sándor 1847-es őszi időszaka. Egy hosszú, félreértésekkel, fájdalmakkal és izgalmakkal teli időszak ért ekkor véget a fiatal szerelmesek életében, amely végül házasságban és a koltói mézeshetekben teljesedett ki. Az itt közölt levél az utolsó, amelyet Petőfi Koltóról írt barátjához, Kerényi Frigyeshez. Ezek a híressé vált levelek elsősorban a költő csillapíthatatlan szerelméről tanúskodnak, amelyet újdonsült felesége, Szendrey Júlia iránt érzett. Emellett arról is képet adnak, miként éli meg Petőfi a házasság mindennapjait, és hogyan őrzi meg a költői lendületét az általa filiszterségnek nevezett állapot ellenére.

„Akár hiszed, barátom, akár nem, de az idő halad, gyorsan, gyorsan! a virágok már elhervadtak, hidegek kezdenek lenni, fűtünk erősen minden nap, sőt napjában többször is. Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes) maholnap talán már bölcső jön a házba s utána nemsokára koporsó. […]

Innen-onnan lejárják a mézeshetek, s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd! mindamellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak. Mintha az élet költészete az időtől függne s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is.”

Ady Endre – Diósi Ödönnének

Budapest, 1905. október 26–28.

Diósi Ödönné Brüll Adél, ismertebb nevén Léda volt Ady Endre első nagy szerelme és múzsája. A költő viharos kapcsolata a férjes asszonnyal szenvedéllyel és fájdalommal teli volt. Olyan beteljesületlen szerelem, amely Ady szerelmi költészetének az egyik legmeghatározóbb forrásává vált.

Ady Léda férjén, Diósi Ödönön keresztül ismerte meg a nőt, és egy ideig párizsi otthonukban még együtt is laktak. Kapcsolatuk évei alatt sokat utaztak, bohém életet éltek, azonban mindezt egyre gyakoribb veszekedések árnyékolták be. Szerelmüket az állandó bizonytalanság hatotta át, és ez a feszültség rendre visszaköszönt Ady Lédához írt leveleiben is. 1905 októberében, pontosan ebben a hangulatban született az a levél is, amelyben a költő kétségbeesetten vall az érzéseiről Lédának:

„Adél, jobban szeretem, mint valaha, mikor már azt hittem, hogy jobban nem szerethetem. És nem ellágyulás, nem impresszió. Én el fogok pusztulni, nem tudok Maga nélkül élni. És nem akarom, hogy Magának én ne legyek, hogy ennyi érzéssel Maga magamra hagyjon. Ujra nem ír. Istenem mi lesz. Csókolom, csókolom, csókolom, szánjon meg. Nagyon szerencsétlen vagyok.”

Móra Ferenc – Walleshausen Ilonának

Budapest, 1898. október 18.

„Tudja az Isten, errül a szomorú időrül-e, mirül-e, – de mindig halottak napja jut eszembe.”

Móra Ferenc pályája kezdeti szakaszán még igencsak szegényes körülmények között élt. 1898 őszén menyasszonyának, Walleshausen Ilonának írt levelében panaszkodik sanyarú sorsáról, és arról, hogy ráadásként – mint minden év őszén – ismét megbetegedett:

„Sok bajomat az az új nyomorúságom növeli, hogy a múlt héten valamelyik nap úgy meghűtöttem magam, hogy most se látok, se hallok bele, meg van támadva minden érzékszervem és így estefelé a láz is szemetlenkedik velem, pedig el vagyok én csigázva ennélkül is eleget” – írja.

Ebben az őszi melankóliában idézi fel a két évvel ezelőtti halottak napját, amely történetesen az egyik legszebb emlékeként tart számon:

„Halottak napja két esztendővel ezelőtt. Mikor én a temetőbül tehozzátok mentem. Pedig későn   is volt, nyolcz óra után, meg a tanulni valóm is sok lett volna másnapra. Csakhogy kint hideg volt és sötét — nálatok pedig meleg és világos. Be köllött mennem, be. És te jókedvű voltál, keveset beszéltél, de mindig mosolyogtál. És én beszédes voltam, hogy most egy hónap alatt se beszélek annyit. És éjfél vetett haza tőletek. Hanem mikor a kapuban fölgyűrted a galléromat, már akkor odakint se volt se hideg, se sötét!

Jaj, soha, soha nem lesz többet nekem olyan vidám halottak napja! Azért, hogy most minden nap olyan szomorú, mintha halottak napja volna!

Írj sokat és vígan, mert én már nem tudok vígan írni. Most megint hideg van és sötét. És nincs, a ki fölhajtsa a gallérom!

Isten veled, Isten veletek és az én szerető szivem!

írj sokat.

Ölellek és csókollak:

Ferkód”

Csáth Géza – Brenner Dezsőnek

Budapest, 1912. szeptember 23.

Csáth Géza fiatalon festőnek készült, de a tervei meghiúsultak, miután a rajztanára nem találta elég jónak a munkáit. A rajzolás azonban később is megmaradt számára mint fontos önkifejezési forma. Ez a levelezéséből is világosan kitűnik, hiszen alig akad olyan levél, amelyből hiányozna az író valamely rajza vagy illusztrációja. Ilyen ez a mostani is:

Csáth Géza 1910. április 10-én használt először morfiumot, és az évek múlásával a szer iránti függősége egyre súlyosabbá vált. Későbbi leveleiben öccsének rendszeresen beszámolt fizikai állapotáról, visszaeséseiről, illetve arról is, amikor úgy érezte, végre sikerül megszabadulnia a kábítószertől. A mostani levél is erről tanúskodik:

„Tegnapi levelet még nagy euphoriában írtam, amely azonban hamar elmúlt, és a legkétségbeejtőbb, legsiralmasabb kedélyállapotnak adott helyet. Ez döntött. Ma délelőtt a legnagyobb erőfeszítéssel elhagytam az első adagot” – írja.

Sajnos az író időről időre újra visszaesett, állapota pedig fokozatosan romlott. Függősége végül teljes elmezavarhoz vezetett, 1919-ben, miután megszökött a bajai elmeosztályról, lelőtte feleségét, Jónás Olgát, majd néhány héttel később meghalt túladagolásban. Ezt a levelet azonban még egy bizakodó, javulni vágyó, rendkívül intelligens fiatalember írta, aki őszintén hitt abban, hogy az élete még megváltozhat.

Arany János – Petőfi Sándorhoz

Szalonta, 1848. szeptember 27.

„Az ördög és minden szentei vigyenek el, ha holnap szüretre hozzám nem jössz.”

A reformkor legikonikusabb barátsága kétségtelenül az Arany–Petőfi-barátság volt. Bár a két kivételes tehetség jóval többet levelezett egymással, mint ahányszor személyesen találkoztak, leveleik mégis rendkívül elevenek és élettel teliek:

„Öcsém Sándor! Mielőtt Jellasich elfoglalná Pest városát és téged bokros érdemeidért premier miniszterének^* tenne, kívántam ezen soraimat hozzád lengedeztetni, avégre, hogy megtudhasd, miszerint én s az enyéim még élünk, még sem a vadrácnak, sem pediglen a környéken lázadó románajkú testvéreinknek körme közé nem estünk” – csipkelődik Arany Petőfivel.

A levélváltásaik túlnyomó részében egymás alkotásairól beszélgetnek, a mostani levélben például a Toldi estéje kerül terítékre. Arany így ír barátjának: „Schedelnek átadtad-e „Toldi Estéjé”-t? Ha igen, vedd vissza és tartsd harckész állapotban, hogy mihelyt rá szükségem lesz, azonnal segélyemre jöhessen harcias buzogányával.” Ugyanakkor személyesebb témák is felbukkannak, olyasmik, mint a szüret, amely miatt Aranynak félbe is kellett hagynia a levélírást, hiszen a szőlőszedés hagyományosan kora reggel vette kezdetét:

„De többet nem írhatok, mert holnap hajnalban szüretem fog instruáltatni*. Szívesen látlak. Az ördög és minden szentei vigyenek el, ha holnap szüretre hozzám nem jössz” – írja Arany.

Hamar kiderült, a lánglelkű költő hiába szerette a bort, a szürettől már kevésbé lelkesedett, hiszen barátja szívélyes invitálása ellenére sem jelent meg az eseményen. Bár Arany levélfolytatása arról árulkodik, ha tehette volna, ő maga is szívesen kimaradt volna belőle:

„Öcsém, a szüret elmúlt. Hál' istennek, nem mondok egyebet. Akár van bor, akár nincs, Hál' istennek, mert a szüret elmúlt. Én ki-szenvedtem!!! Egyébiránt, pajtás, olyan húsz akó borom lett, mint a pinty. Gyere, igyuk meg ketten: én is tizet, te is tizet. Vagy inkább ne igyuk: ha eljő az ellenség, lekenyerezem vele. Hogy lehet valakit borral lekenyerezni?”