Utolsó pillanatáig dolgozott. Egy forgatás során ragadta el a halál 1984. október 21-én. A Hány az óra, Vekker úr? című Bacsó-filmet már nem tudta befejezni, eleve súlyos betegen vállalta, mert a feladatoktól soha nem hátrált, a szerepeiben élt, a színészet tartotta benne a lelket. Istenáldotta tehetség volt. Ha színpadra lépett, izzott körülötte a levegő, komolyan vett minden gesztust, mondatot, még akkor is, ha komédiázott. Beleveszett a figurába. Láttam. Szerencsém volt, a Hongkongi paróka című darabomban az egyik díszletmunkást játszotta. Gunyoros szerep, kritizáló, kötekedő. Már tartásában is megteremtődött a figura. Nem szerepelt, hanem átlényegült. Jött, ment rendelkezve, sürgetőn: „Gyerünk, gyerünk, nem mi vagyunk megbízva a renddel!? Nahát!...” – ütötte össze a tenyerét. Nem emlékszem, hogy akár csak a próbák pillanatnyi szüneteiben is lazított volna. Ahogy előadások előtt sem anekdotázott, nem csevegett a színészbüfében, csak ült magában, zárkózottan, amiből aztán a játék rántotta ki.
Búskomor volt? Nem, de a rossz emlékű gyerekkori otthon, a kamaszkori dadogás, amelyet keserves erőfeszítéssel küzdött le, a korán diagnosztizált betegség, amely örök bizonytalanságban tartotta, befelé fordulóvá tette. A szenvedélyes munka oldotta csak, a karakter- és főszerepek színházban, filmen, rádióban, meg a görcsoldó, nyugvást hozó féldecik, fröccsök. Zsörtölődött, hirtelen lobbant haragra, de éppen a belső feszültség teremtette meg alakításaiban a tökélyt.
1935-ben született Szentesen. 1956-ban szerzett diplomát a Színművészeti Főiskolán. Két évet Miskolcon töltött, aztán felkerült a Nemzeti Színházba. Kiváló társak közé jutott, de igazán senkihez sem kötődött. Latinovits Zoltánnal érzett csak barátságot, a hasonló szenvedélyesség, a színészetbe vetett hit összehozta őket.
Nagyszerű alakításait a közönség ünnepelte, de ő mindig elégedetlen volt, a tökéletesség igénye élt benne, és mi, a nézők éreztük is ezt a tökéletességet. Emlékszem, milyen csendet, meghatottságot tudott teremteni a nézőtéren Józsa Mihályként Illyés Fáklyaláng című drámájában. Ahogy a haza üzenetével Kossuthoz érkező, öreg magyar ajkán elhangzottak a szavak, ahogy ott állt, fején zsíros kalapban, nagy, kajla bajusszal, az felért az egész kor történelmével. De micsoda Volpone volt, micsoda arcjátékkal tudta kifejezni az alak lelkiállapotát! Vagy csúfosan járó Malvolio Shakespeare Vízkeresztjében! És a Színész az Éjjeli menedékhelyben? Ez a groteszk, szánalmas figura több volt, mint a mélyben élő, hangját és memóriáját elvesztett alak, ez részvétnyilvánítás volt a pálya elesettjeiért.
És ott vannak a filmek. Jancsó Szegénylegények című remekében az elegáns, kimért viselkedésű, pengeéles szavú vallató, Bacsónál A tanúban a sima modorú, ravasz és félelmetesen előzékeny Virág elvtárs, és Fábri Zoltán remekművében, Az ötödik pecsétben a poklok poklát megjárt Gyuricza órásmester alakja.
Őze Lajos kerülte a nyilvánosságot, nem voltak színészallűrjei, „színjátékosnak” nevezte magát. Sokat dolgozott, a magánélet rovására is. 1959-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt, a százat is elérte bemutatóinak a száma. Sokat szerepelt filmen és a rádióban, s tévéjátékok is őrzik alakításait.
Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész volt, de a Kossuth-díjat már csak a halála után, 1990-ben ítélték oda neki. A magyar színjátszás egyik legjellegzetesebb tehetségű művésze a Farkasréti temetőben nyugszik.
