A Magyar Állami Népi Együttes Táncbokréta munkacímen futó új táncjátékára készültök. Az anyaország népszokásait mutatjátok be különböző felekezetek liturgiáira építve. Az előadást ötletgazdaként is jegyzed.
Az egyik ötletgazdaként. A látványvilágot tekintve számos új műsorunk a kortárs táncszínház felé vette az irányt. Ez Misi (Mihályi Gábor, a MÁNE vezetője – a szerk.) munkáját dicséri. Mivel néptáncosok, népzenészek vagyunk, ezek a legfőbb kapaszkodóink. Most úgy döntöttünk, hogy erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, egyszóval határokon átnyúló műsort hozunk létre. Régen mutattunk be nagy szoknyás táncokat, most ez következik. Próbálom kitalálni, milyen az a zenei ív, amely össze tudja kötni a szakrális-egyházi dallamokat, a református és a katolikus motívumokat, és megmutatja, hogyan éreznek-élnek a falusi, hívő emberek a mulatság és a mise vagy az istentisztelet elsőre ellentmondásosnak tűnő dinamikájában. Imádom az ilyen kihívásokat, mert ahhoz segítenek hozzá, hogy sok mindennel foglalkozhassak. A régi táncokról az archívumok révén elképesztő zenei anyagok állnak rendelkezésre. Most egyébként a Kivirágzott keresztfája című táncjátékot próbáljuk, amit húsvétkor jászunk a Müpában.
Együtteseddel, a Szalonna bandával idén ünneplitek a húszéves jubileumi évfordulótokat. Mivel készültök a közönség számára?
Meglátjuk, mi fér bele. Szokásunkhoz híven tanítunk, táboroztatunk, koncerteket szervezünk a bandával, de azt szeretném, ha ebből az alkalomból húsz koncertet tudnánk vállalni. Tízet szórványban, Moldvától Felvidékig, tízet pedig nagyszínpadokon: a tokaji Katlan Fesztiváltól a Müpán át mondjuk a győri nagyszínházig.
A Szalonna becenevet focizás során ragasztották rád ’92-ben, és azóta is így szólítanak.
És ugyan ennek a legkézenfekvőbb oka az lenne, hogy nagyon szeretem a szalonnát, de a tényhez kerettörténet is járul. Rúgtuk a bőrt Sarudon, az első népzenei táborban, ahol jártam, és egy illat bekúszott az orrunkba. Imádok focizni, de a pálya mellett szalonnát sütöttek, ezért hárompercenként kiszaladtam egy-egy darabért. Akkor nevezett el az egyik táncossrác, Széphalmi Zoli Szalonnának.
Nyilatkozataidban mindig hangsúlyozod, hogy számodra teljesen mindegy, hol muzsikálsz, mert mindig minden tudásodat beleadod.
A zene számomra szent! Nagyon nem szeretem azt a szót, hogy hakni. Ha muzsikálok, nem nézem az órámat, hogy mikor jár már le a dolgom. Akkor is szívből játszom, ha valaki a táncházban jön oda hozzám mulatni fél háromkor, vagy akkor, amikor egy koncertteremben hallgatnak. Az emberek megérzik, hogy szeretem, amit csinálok. Ha egy kisgyerek pördül elém a Pávában, úgy kell éreznie, hogy csak neki muzsikálok, hogy most ő lehet a legboldogabb ember a világon! Ehhez nem kell magamat megerőltetnem, mert ebben nőttem fel. A szüleim ugyanígy, szívvel-lélekkel tanítanak. Kisgyerek koromban, amikor az első táncházban zenéltem, vagy amikor 13 évesen elkezdtem gyerekeket tanítani, azt is fontosnak éreztem. A szabadidőmben hangszereket faragok, hogy nehezebb sorsú gyermekeknek is legyen hegedűjük. Minden, amit teszek, összefügg a hivatásommal, és azzal, hogy úgy gondolom, mindig adni kell.
Erős benned a magyarságtudat. Kárpátalján prímást vagy papot akartak faragni belőled.
A magyarságtudat sosem volt kötelező a családban, csupán ebben nőttünk fel. Kárpátalján a református voltod vagy a hovatartozásodhoz való ragaszkodásod a megmaradás kérdése volt. Édesapám ragaszkodott hozzá, hogy református iskolába járjak, mert egész életében két hivatás vonzotta: református pap vagy prímás akart lenni. Én is szívesen indultam el e kettő irányába. Apu szimfonikus karmester lett, Kijevben vezényelt. Prímás azért nem tudott lenni, mert otthon, a szülőfalunkban a keresztapám vezette a helyi zenekart, református papként pedig a Szovjetunióban nem kapott volna munkát. Ezért engem iskolázott úgy, hogy erre a két szakmára esélyt kapjak.
Elképesztő humorod van, és általában te vagy a társaság középpontja. Vonzod az embereket. Talán ezért is lehetett, hogy annyian a szárnyaik alá vettek a pályád során.
A mai napig sok fordulata van az életemnek, és mindig valakihez kötődnek. Mosolyoghatott a Jóisten, amikor megszülettem; rengeteg csodálatos embert küldött az életembe. Kárpátaljáról 13–14 évesen Bodrogolasziba kerülve, a református általános iskolában, majd Debrecenben a középiskolában párhuzamosan segítették a zenélést és a tanulmányaimat. Akár zenéltem, akár társaságban beszélgettem vagy az iskolában jöttem-mentem, mindig vonzottam a közönséget. Közösség alakult ki körülöttem. Nagy fordulópontot jelentett az is, amikor a Magyar Állami Népi Együtteshez kerültem, ahol azóta is dolgozom. Hivatásos zenészként itt, Mihályi Gábor keze alatt cseperedtem fel. Végigjártam a ranglétrát a hátsó sorban ülő zenekari tagtól a művészeti vezetői pozícióig. Minden voltam, ami útközben jött. A Hagyományok Házára, ahol az otthonunk van, védőbástyaként tekintek. Mindenkit ismerek benne.
A táncházmozgalom révén kerültél Kárpátaljáról Magyarországra, és olyan kiváló mesterek vettek a kezük közé, mint Kálmán Péter vagy Blaskó Csaba.
Sok-sok csodálatos muzsikus vett körül, és mindig én voltam a kicsi. Akikkel együtt zenéltem, befogadtak, nevelgettek, és később sem szűnt meg velük a kapcsolatom. Ha fellépni hívtak, soha nem az számított, mennyi pénzt fogok érte kapni, hanem hogy ott lehessek és muzsikálhassak. Ahogy ezek a mesterek, úgy fogadtak be a hagyományőrző falvakban élő idős zenészek is. Odaszegődtem hozzájuk, segítettem a ház körül. Olyan típus vagyok, aki minden helyzetben feltalálja magát. Nagy áttörést jelentett számomra a Magyar Állami Népi Együttessel egy-egy külföldi országban fellépni vagy New York nagy koncerttermeiben játszani. A zenekarommal egyszer Angliába utaztunk, és a királyi család meghívására négyszer muzsikáltunk a Buckingham-palotában és magánrezidenciákon. Aztán egy nappal később már Szamoskéren hegedültem a böllérfesztiválon. És a két világ: a királyi trónterem és a pici szatmári falu disznótoros-fesztiválja közötti távolság ellenére mindkét helyen ugyanolyan lelkesedéssel játszottam. Azt hiszem, ez a dolog lényege számomra. A muzsikám ettől igaz.
Eljátszottál a gondolattal, hogy a hangszer megszólaltatása mellett a készítésébe is ugyanolyan komolyan belevágod a fejszédet. Ennek érdekében nyolc hónapra a hegedűkészítő mester, Gulyás Béla mellé szegődtél.
De rájöttem, hogy nálam sokkal jobb mesterek vannak. Viszont a mai napig farigcsálok néha, és a saját készítésű hegedűm is megvan. Amíg élek, ott lesz mellettem; jól sikerült darab, büszke vagyok rá. Nem könnyű feladat ám egy hegedűt kifaragni! Folyamatosan vízhólyagok borították a kezemet, mégis imádtam.
A mindennapjaidat annyira erősen meghatározza a zene iránti szenvedély, hogy nehéz elképzelni, hogyan fér el bármi más mellette.
A Pál családtól, a szüleimtől rendszeresen kapom is a dorgálást: „Fiam, lassíts, mert sosem látunk a térképen! Naptárral kell összehalászni, hogy a sátoros ünnepeken itt legyél.” Manapság ez most már azért változott. Na jó, nem sokat. Egyszerű ember vagyok, nem agyalom túl a dolgokat, próbálok természetes módon élni, és arra törekszem, hogy ne bántsak meg senkit, hiszen én sem szeretném, hogy engem megbántsanak. Ez meghatározza az élethez való hozzáállásomat.
2024-ben – a Liszt Ferenc-díjat és az érdemes művésszé válást követően – Magyarország kiváló művésze lettél.
A díjakra azok miatt vagyok büszke leginkább, akik mellett általában állhatok, amikor átveszem őket. Ők olyan idősebb művészek, akik negyven-hatvan éve fantasztikus dolgokat hoznak létre különféle kulturális ágazatokban. Nagyon tisztelem őket, felnézek rájuk, és amikor az ő társaságukban kapok elismerést, elgondolkodom, hogy valamit talán én is leteszek az asztalra. Soha nem felejtem el az első alkalmat: amikor a Népművészet Ifjú Mestere elismerést átvettem. Rohantam haza apukámhoz elújságolni, mire ő azt mondta: „Fiam, akkor most már érdemes lenne megtanulni hegedülni.” Nem faragjuk otthon egymás szobrát.
Mi szerzi számodra a legnagyobb örömöt az életben?
Amikor otthon egy nagyobb ünnepen leülünk apuval muzsikálni, és anyu főztjét esszük. Nekem nem nagyon van más a zenén kívül, de kifaragni egy hangszert, vadászni és különleges kihívásoknak megfelelni például imádok. Olyankor ráhangolódom a feladat kulturális hátterére, mindent elolvasok arról, hogyan csinálták ezelőtt százötven évvel, és ezek nyomán a fejemben kirajzolódik egy világ, amit a zenei alkotásban megpróbálok megteremteni. Remélem, hogy sokaknak tudok jókedvet csalni a szívébe, kicsit elfeledtetni velük a sárga csekkek befizetésének nyomasztó terhét. De a házi krémes is örömet tud szerezni: szerintem az a legfinomabb süti az egész világon!
Milyen vágyaid vannak, Szalonna?
Ledobni nyolc kilót, ezért mindjárt indulok edzeni. Meg arra vágyom, hogy amit szakmailag és lelkileg sikerült létrehoznom, azt a jövendőbeli családommal megoszthassam majd. Mert mindennek akkor van értelme, ha az ember a közösségen túl a gyerekeinek is átadhatja, amit a legjobban szeret.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
