Palásti Máté: Nem akarok Al Di Meola lenni

Balatonalmádiban él, Kaposváron érettségizett, és egy kis településen, Gödrén gyerekeskedett. Csak zenélni szeret a nagyvárosokban?

Zenélni mindenütt szeretek, de tény, hogy Kaposváron születtem, és Gödre a neve az onnan húsz kilométerre található településnek, ahol cseperedtem, ami már Baranya megyében van. Gödre egy ezerfős kis falu, ahol kedves embereken, templomon és kocsmán kívül nem nagyon van más. De jó volt ott gyerekeskedni.

Középiskola?

Kaposvárra jártam közgazdasági szakközépiskolába, gazdasági informatikusnak tanultam, de nagyon gyorsan kiderült, hogy a programozás mégsem vonz annyira. Azért eljutottam az értettségiig, ahol úgy engedett el az egyik szaktanárom, hogy „ugye nem ezzel fog foglalkozni?”. Megígértem neki, nem lettem informatikus.

Hol tanult zenélni?

Kiskoromban kezdtem alapfokú zeneiskolákban, majd a kaposvári Liszt Ferenc Alapfokú Zeneiskolában, egy zseniális hegedűstől tanultam, Kuti Bélának hívták, már nem él. Nagyon szigorú volt, ütött-vágott, ha hamis volt a hang. Ez akkor nagy sérelmeket okozott bennem, de mégis adott valami pluszt, mert nagyon komolyan vette a zenét. Mindemellett a hegedűről gyorsan kiderült, hogy nem az én pályám.

Miért nem a gitárral kezdte?

Én már akkor gitározni akartam, csak nem volt gitártanár, végül az apám talált egyet, Kováts Sándort.

Ez még mindig Kaposváron történt?

Igen, ő nagyon jó gitáros, kinyitotta a fülem, és megtanított arra, hogy ne legyek szűk látókörű. Ő vezetett be a jazzbe is, pedig alapvetően rockgitáros, de játszott jazzt, bluest, benne volt ilyen fusionos dolgokban, ami nekem nagyon tetszett. Otthon egy gitárt kaptunk közösen a testvéreimmel, azt nyúztuk, végül valahogy nálam maradt a gitár.

Hányan nyúzták?

Négyen. Mindenkinek volt másik hangszere, de ők is szerették a gitárt.

Aztán jött az informatika?

Igen, de közben a kaposvári zeneigazgató hírét vette, hogy Snétberger Ferenc felvételt hirdet az iskolájába, akkor indult az első évfolyam, és mind a négyünket fel is vettek.

Hány évet töltött a Snétberger Zenei Tehetséggondozó Központban?

Hat évet, a végén már tanítottam és dolgoztam is mint hangtechnikus.

Milyen volt?

Snétberger Feri bácsi a szerencséseket maga is tanította, és mellette neves művészek jöttek Magyarországról és külföldről is mesterkurzust adni. Ez hatalmas élmény, szinte sokkolja az ott tanuló roma gyerekeket. Illetve most már nemcsak romák járnak oda, hanem a hátrányos helyzetű gyerekekre van kiélezve ez a program. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek és az alapítványnak. Ingyenes az oktatás, még a bentlakásért, az étkezésért sem kell fizetni. Aki készen áll rá, kap fellépési lehetőségeket is. A zenén kívül angolt tanultunk, marketingóráink is voltak, bár ezt nekem a közgazdasági suliban is tudni kellett. Arra is figyeltek, hogy az iskolában ne maradjunk le a tantárgyakból.

Ez elég intenzívnek tűnik.

Az is, de mégis az a legjobb az egészben, hogy ennyi tehetséges gyerekkel lehet barátságot kötni, és mindenkitől tudsz tanulni valamit.

Van, akivel azóta is együtt zenél?

Persze, de az is érdekes, hányan nem vitték tovább a szakmát, nem tudtak megkapaszkodni a zenei életben. Az nem egyszerű még a segítség után sem. Elkezdeni, bekerülni valahová, az a könnyebb része.

Mi kell ahhoz, hogy valaki zenészként boldogulhasson Magyarországon?

Erős lelkület és biztos hit önmagunkban, de úgy gondolom, hogy ez minden szakmában alapkövetelmény. Ahhoz, hogy valakiből hivatásos zenész legyen, szerintem nem elég koncertezni, fellépni, vendéglátózni, bárhol muzsikálni, hanem ki kell aknázni az egész területet: lehet tanítani, stúdiómunkákat csinálni, akár könyvet is írni róla, bár én ott még nagyon nem tartok. Tehát vannak a kapcsolódó területek, amiket érdemes számba venni, mert akkor lesz teljes.

Melyik a saját útja a zenében?

Nincs egyetlen stílus, amit kizárólagosan követnék. Tanultam és ma is tanulom a flamencót, ha utazgatok, mindig keresem a lehetőséget erre is. Sevillában is voltam mesterkurzuson egy flamencogitárosnál, tavaly pedig Bogotában. Tehát mindig képzem magam, és minden stílus érdekel. Nemcsak gitárosnak, hanem zenésznek vallom magam.  Egy kicsit mindenhez érteni kell, ami zene, főleg, hogy ilyen erős a piac. Magyarországon is ontjuk magunkból a nagyon jó muzsikusokat.

Azért első helyen említette a flamencót, és mondta, hogy nagyon izgatja a jazz is.

Igen, a jazzel a Snétberger Központban fertőződtem meg, és ez a mai napig folyamatos kutatást jelent. Nagyon érdekel a jazz-zenészek gondolkodása, hogyan közelítenek meg egy hangot, egy harmóniát. Napi hét-nyolc órát biztosan gyakorlok, és ennek az is része, hogy zenét hallgatok, elemzem a zenészeket, dalokat.

Hogy csinálja?

Abból indulok ki, hogy a zene olyan, mint bármelyik nyelv, amin beszélnek az emberek. Gyakran egy szót, egy tőmondatot ragadok ki a zenéből, aztán megpróbálom többféle kontextusba helyezni: ja, ez ide is jó, oda is jó, érdekes. Kisebb rendszerek épülnek ki a fejemben. Ezek magyarázhatóak zeneelméletileg is, próbálom így is értelmezni őket, sokat olvasok erről. Most is megvettem egy régi Bartók-konzervatóriumos tanárom, Márkus Tibor zeneelméleti munkáját. Őt nagyon tisztelem, felvásároltam az összes könyvét tavaly.

Volt a közgazdasági, aztán a Snétberger Központ, mikor jött a Bartók-konzervatórium?

Érettségi után felvettek a Bartók-konziba, de az már OKJ-s, tehát kétéves képzés volt. De nem jutottam el a papírig, mert átmentem a Rajkó Oktatási és Művészeti Alapítvány iskolájába, mert ott is nagyon jó gitártanárok voltak. Engem a papírnál mindig jobban érdekelt a tanulás.

Hogy indult el az előadói karriere?

Az önálló pályafutásom talán akkor indult el, amikor vége lett a Snétberger-féle hatéves csodatörténetnek, és megismertem a páromat, Gecs Mónikát, aki egyben a menedzserem is lett.

Tehát a párja az előadó-művészetben is társa?

Igen, ő a „bűntársam”, vele találunk ki minden csínyt, mit, hogyan és merre kéne menni. Nagyon sok ötletem van, hogy lehet lépcsőfokokat lépni, mi az, ami számomra fontos lehet, ő pedig azokra képes, amikre én nem. Egy zenésznek tudnia kell magát képviselnie, de ez egy normális világban nem feltétlenül az ő feladata. Nem én bombázom a lehetséges helyeket, hogy itt vagyok, vigyetek már, hanem ő teszi ezt meg helyettem, ráadásul nagyon sok nyelven beszél. Én sajnos az angolon kívül másik idegen nyelvet nem nagyon beszélek, de szeretnék a spanyollal is jobban megismerkedni. Már kilenc éve építgetjük Mónikával a pályámat, sok szép sikerünk van, én azt gondolom, és mindig hálásak vagyunk, amikor egy-egy lépcsőfokot megugrunk. Minden ilyen örök emlék marad számunkra.

Szólistaként válik egyre ismertebbé. Ez tudatos?

Dolgozom projekteken más művészekkel is, de alapvetően szólóban próbálok érvényesülni. Biztos, hogy tudat alatt a Snétberger Ferenc példája is közrejátszott ebben, meg nagyon sok másik is, Paco de Luciától kezdve. De nem az a cél, hogy sztár legyek. Most mindenki nagy szólóvirtuóz akar lenni, pedig nem csak erről szól a gitározás. 

Másrészt pedig ez egy út, amin menni kell, és aminek nagyon fontos része, hogy közben zenészként is fenntartsa magát az ember. Ha nincs pénze az embernek, nem tud enni, és így zenélni se. Tehát fontos, hogy fel tudjam építeni magam zenészként, hogy az emberek kezdjék megismerni a nevemet, ami valójában menedzseri feladat, marketing és brandépítés.

Hogy építkezik?

Játszom, ahol csak lehet – legyen az szálloda, borászat, éttermek, bárhol bármi, lehet az esküvő vagy szülinap is. Tehát az első, hogy az ember egy kicsit meg tudjon kapaszkodni az életben.

Mi volt az első valóra vált álma?

Van Amerikában egy nagyon híres gitármárka, amit a Benedetto gitármanufaktúrában készítenek. Nagy előadók használják a hangszereiket, itt Magyarországon talán Balogh Roland büszkélkedhet egy Benedetto gitárral, illetve a felvidéki magyarok közül  Váradi Andreas, aki Quincy Jones felfedezettje. Közép-Európában szerintem nincsenek többen, mert csillagászati ára van.

Hogy jutott a sajátjához?

Akartam egy ilyen gitárt, és beszéltem Mónikával, hogy valahogy meg kéne próbálni. Hittem ebben, mert nagyon rossz gitárjaim voltak világéletemben, és soha nem segített igazán senki. Írtunk a cégnek, elküldtük a zenei anyagomat, ki és mi vagyok. Az válaszolták, hogy nagyon köszönik az ajánlót, meghallgattak mindent, nagyon szuper, de nem tudnak támogatni egy hangszerrel, viszont adtak egy nagyobb kedvezményt. Összeszedtem a muzsikálásokból az előleget, elküldtük Amerikába, hogy kezdjenek hozzá, mert egy év, mire megépítik ezt a hangszert.

Személyre is szabják, ha már egy évig dolgoznak rajta?

Kiválaszthatja az ember a fát, a lakkozást, a hangolókulcsokat, a hangkarakterben is lehet némi elektronikát kiválasztani, és persze a határ a csillagos ég, ha elég pénzed van rá. Végül összeszedtem a pénzt, és találtunk egy-két szponzort is, aki beszálltak.

Aztán elküldték Almádiba?

Kimentünk érte New Yorkba. Azért nem Savannah-ba, mert az még egy átszállás, ami már nagyon drága lett volna. Elpostáztattuk New Yorkba a gitárt, és bejártuk három nap alatt a várost. Gyalog. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor először kezembe fogtam az a hangszert. Ez már öt-hat éve történt, de még mindig feldolgozhatatlan élmény számomra, hogy megvalósult, amit kisgyerekként megálmodtam.

Ez tehát az egyik nagyon nagy állomás?

Igen, ami révén a Benedetto cég nagykövete is lettem, két évre rá kint játszottam Los Angelesben, illetve Los Angeles mellett Anaheimbem a The NAMM show-n. Ezen a rendezvényen a világ összes zenei márkája és az összes gitáros világsztár megjelenik. Óriási buli, ahol a Benedetto gitár nagyköveteként én képviseltem a céget. Hatalmas élmény volt a világ legjobb gitárzenészeivel találkozni, átélni, hogy az ott hömpölygő sokezres tömegben mindenki zenész vagy zenei menedzser. Ez volt az első amerikai koncertem.

Hogy építi fel a koncertműsorait?

A szólóműsoraimban általában több világ zenéje is megjelenik. Nagyon szeretem a brazil zenei kultúra gazdag gitáros örökségét éppúgy, mint a spanyolt, tehát a flamencót, és fontos része a jazz is. Bele szoktam tűzni magyar dalfeldolgozásokat is. Bárhol járok külföldön, mindig azt látom, hogy büszkék a saját zenei hagyományaikra, és ez nekünk se ártana. Szinte minden országban, ahol jártam, szembe jött velem Liszt Ferenc vagy Kodály Zoltán neve, akár egy zeneiskola falán vagy egy utcatáblán, de még Indiában is ismerik őket. Néha úgy érzem, hogy csak mi, magyarok nem vagyunk igazán büszkék arra, milyen nagy zenészeink voltak.

Hogy került Indiába?

Az volt a legeslegelső nagy utam. Úgy történt, hogy a fiatalabbik bátyám Pécsen tanult az egyetemen, és az ő egyik professzora India-kutató volt, majd őt nevezték ki a Delhi Magyar Kulturális Központ – ma már Liszt Intézet a neve – igazgatójának. Megkerestük Wilhelm Zoltánt, aki azóta már hazajött, és létrejött egy háromhetes indiai turné. Volt, hogy 12 ezer ember előtt játszottam nagyszínpadon. Az indiai utat megismételtem egy háromhetes turnéval, ami úgy indult, hogy meg akartam magam mérettetni a kalkuttai gitárfesztiválon, de végül zsűrinek hívtak ki.

A klasszikus zene felé is nyit?

Abszolút, mai napig gyakorlok Bach-darabokat is. Most is próbálok majd a bátyámmal, aki fagottművész, Grazban diplomázott.

Mindenki zenész lett a négy egykori Snétberger-akadémiás testvérből?

A legidősebb bátyám fagottos, a fiatalabb csellista, a nővérem fuvolista, én gitáros vagyok.

Melyik bátyja járt Pécsre?

Aki környezetmérnök lett.

Mit szól a fuvolista nővére ahhoz, hogy legközelebb Horgas Eszterrel, a hangszer egyik legismertebb magyar előadóművészével  játszik?

Horgas Eszter már akkor is nagy név volt, amikor én még csak tollas csibe voltam. Hatalmas élmény volt az Al Di Meolával közös projektjeiket hallgatni, akinek a gitárjátékát a mai napig tanulmányozom. 

Hogy találkoztak?

Amikor három éve kijött az első lemezem, ismeretlenül elküldtem neki egy példányt belőle, hogy hallgassa meg. Nagyon kedvesen fogadta, meghallgatta, és írt nekem, hogy jó lenne egyszer majd együtt dolgozni. Aztán eltelt vagy három év, de nemrég jelentkezett, hogy lesz az Óbudai Társaskörben egy koncert: „itt a lehetőség, most megmutathatod magad, Máté”. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy egymás mellett látom a nevünket a plakátokon.

Mit játszanak közösen a Társaskörben?

Az április 5-i koncerten főleg Astor Piazzolla-darabokat, illetve lesz egy-két jazzsztenderd is. A zenekarában Neumann Balázs zongorázik, aki jazzelméletre tanított, és akinek nagyon sokat köszönhetek. A basszusgitáros Hárs Viktor szintén hatalmas név. Madai Zsolttal, a dobossal még nem dolgoztam eddig. Nagyon izgatott vagyok. Jazzt és latin zenét játszunk, nagyjából az Al Di Meola-vonalat, de semmiféleképpen sem akarok Al Di Meola lenni, mert én máshogy csinálom.

Mi az, amit gitárművészként el akar érni ?

Minden évben kitűzünk új terveket, új célokat. Sok-sok már megvalósult álmom van, amiket hosszú évek szervezése, várakozás, türelem, munka előzött meg. Európában talán egyedül Olaszországban nem játszottam még. Felléptem az USA-ban, Kubában, Mexikóban, Kolumbiában, Indiáról már beszélgettünk. Kubában például volt egy szuper zenekar, aki betársult mellém, sőt két külön zenekarral is felléptem. Hihetetlenül játszottak mindenféle stílust. Nagyon meg kellett kapaszkodnom. Kolumbiában megint egy többállomásos turnén voltam, felléptem egy jazzfesztiválon, játszottam egy egyetemi big banddel is. 

Hogy mit szeretnék elérni?  Engem még mindig a tanulás vonz. Például nagy flamencogitárosokkal szeretnék találkozni, tanulni tőlük. Nagyon vágyom rá, egy-kettőnek már megszereztem a címét is.

Ez az egyik tervem. De szeretnék egy állandó zenekart is, akikkel koncerteznék folyamatosan.

Nem hátrány, hogy lakóhelyül ragaszkodik Balatonalmádihoz?

A legfontosabb a saját lelki békém, mert anélkül semmi más nem működik, ezt pedig ott megtaláltam. Egyébként Almádi jó lokáció, közel van Budapesthez, és Bogotától sincs sokkal messzebb.