1535 körül, Budán született, tanulmányait - 1550-es évek első felében - Itáliában, Padovában végezte. Ferdinánd uralkodása alatt, Habsburg-pártiként nagyváradi püspök (1557), regensburgi követ, és császári királyi titkos tanácsos volt. Mint államférfi, családjával szövetséget alkotva működött. Ferenc titkos tanácsos, alkancellár; Simon kiváló hadvezér; Imre trencséni főispán; Pál pedig birodalmi báró lett. I. Ferdinánd király gyászmiséjén, 1565-ben - a király halála után több mint egy évvel - ő mondta a hivatalos gyászbeszédet, de a király utódja, I. Miksa császár már nem nézte jó szemmel, mint Ferdinánd bizalmasát. 1566-ban részt vett a török elleni harcokban, s ekkor döbbent rá, hogy a Habsburgoknak esze ágában sem volt kiűzni a törököt Magyarországról. Miksa intézkedései ellenérzéseket váltottak ki belőle, és keserűen fakadt ki a császári katonaság önkénye miatt is, de visszavonulásához egyéni mellőzöttsége is hozzájárult. A reformáció híve volt, az egyházon belül reformé, de megmaradt Róma oldalán. 1567-ben visszavonult a közügyektől, a pápától kért felmentést püspöki és papi hivatása alól. Lemondása után Itáliába utazott, itteni tartózkodásáról alig van értesülésünk, de annyit tudunk, hogy a Vatikán legbizalmasabb képviselőivel tartott kapcsolatot. Forgách abban bízott, hogy sikerülhet Erdély és a Magyar Királyság egyesítése, ezért állt, 1568-ban János Zsigmond oldalára, bár az idegbeteg, fiatal uralkodót - akinek utolsó napjait emlékiratában nagyszerűen leírta - megvetette. Báthori István idején Erdély kancellárja lett (1571). Utolsó éveit, 1575-től betegen Itáliában töltötte, 1577-ben halt meg, Padovában.
De statu reipublicae Hungaricae Ferdinando, Iohanne, Maximiliano regibus ac Iohanne Secundo principe Transsylvaniae commentarii (Feljegyzések Magyarország állapotáról, Ferdinánd, János és Miksa királyról, valamint II. János erdélyi fejedelemről) című munkája a 16-17. századi magyar történetírás egyik legkiemelkedőbb alkotása. Az 1541 és 1572 közötti időszakra visszanyúló, 20 kötetes, bíráló emlékirat a János király elhunytától Thury György hősi haláláig eltelt harminc, sorsdöntő évről egyedüli forrásunk. Műve megírásakor felhasználta apja, Forgách Zsigmond elbeszéléseit, Tinódi krónikáját, Bornemissza Pál jegyzeteit, illetve személyes tapasztalatait és Verancsics Antal feljegyzéseit. A szerző befejezetlenül maradt kéziratát bátyja, Forgách Simon hadvezér nézte át, és helyenként kritikusan kiigazította. Forgách anyaggyűjtése példátlan lelkiismeretességről tesz tanúságot. - "Később a sokféle technikai segédeszközt használó tudósok sem voltak képesek hasonló teljesítményre." - állapította meg róla Péter Katalin, Bod Péter, pedig a következőket írta: "Minthogy maga a dolgokban bennek forgott, méltán helyesnek és hitelesnek tartatik az írása; úgy is látszik, nem kedvez senkinek, kit-kit a maga színével fest le és a magától készített köntösbe öltöztet."
Nemcsak mint történeti tényeket felsoroló alkotás jelentős, hanem mint historikus összegzés, amely fontos magyar gondolkodás- ill. bölcselettörténeti forrás is. A kortársak közül ő lépte át legradikálisabban az annales és a memoár kereteit, s fejtette ki véleményét a történelem alakulásának okairól. Nézetei a korabeli reneszánsz bölcseletből táplálkoznak, amelyben nagy szerep jut a személyiségnek. Megmarad ugyan a történelem végzetszerűségéről alkotott nézet, hogy az az isteni akarat beteljesülése, de az ehhez vezető úton nagy szerepet tulajdonít a történelmi személyiségnek. A Habsburg sikertelenségeket Miksa császár uralkodói kvalitásának hiányával magyarázta, de sötét képpel festette le II. Fülöp Spanyolországát is. Vissza-visszatérő motívum Szulejmán szultán, mint a nagyformátumú uralkodó személye, aki példa lehetne Európa számára. Forgách is az oszmánokat tartja a magyar állam széthullásának okozóinak, de ettől függetlenül elfogulatlan tárgyilagossággal vizsgálja a birodalom történetét. Forgách szerint az ország sorsa 1552-ben pecsételődött meg, ettől kezdve számítja a török hódoltság korát. "1541-ben Erdély, valamint Felső- és Alsó-Magyarország állapota nem volt bánnivaló... az ország mintegy a régi képét őrizte. Meg is maradt az az állapot tíz esztendőn át... Kezdődik az az esztendő, melyet veszteségeink örök időkre emlékezetessé tettek: a szűz szülése utáni ezerszázötvenkettedik."
Magyar nyelven csak 1977 óta olvasható, Borzsál István fordításában. Napjainkig tartja magát a Szekfű Gyula által megfogalmazott nézet, miszerint sötét látásmódú, rosszindulatú pletykasorozat, amely óvatosan kezelendő.
