A fotográfia múltja és jövője egymásnak feszült Párizsban

A Paris Photo az a hely, ahol mindent meg lehet találni, ami a fotográfiával kapcsolatos, és még olyan kiállítója is volt, „amelynek” sosem volt a kezében fényképezőgép – tudniillik nincsenek kezei. Kristi Coronado néhány hónapja hozta mindössze létre a Solienne nevű mesterséges intelligenciát, amelynek Genesis című fekete-fehér portrésorozatát a fotóvásár digitális szektorában meg is lehetett csodálni, és kicsit beleborzongani abba, hogy vajon mit tartogat számunkra a kép jövője. A világ legnagyobb és legfontosabb fotószakmai vására törekedett a fotográfia minden aspektusának bemutatására a 19. századi újítóktól a legnagyobb 20. századi neveken át a ma alkotó radikális művészekig és a fotó határterületeiig. 

Ha van hely, ahol meg lehet nézni egy 1872-es Julia Margaret Cameron-albumnyomatot és egy mesterséges intelligencia által kreált portrét egy fedél alatt, majd az emeleten könyvet lehet dedikáltatni a legendás streetfotós Joel Meyerowitzcal, vagy esetleg az afgán lány című, ikonikus National Geographic-címlap alkotójával, Steve McCurryvel, akkor az a Paris Photo. A Grand Palais-ban minden év novemberében megrendezett vásár idén már a 28. kiadására tért vissza, összesen 178 galériával a világ minden tájáról. Rengeteg a szakmai előadás és beszélgetés, a komoly vásárlók pedig sok ezer eurókért vehetnek például aláírt nyomatot Sebastiao Salgadótól vagy egy ikonikus portrét David Lynchről. A vásár azonban nem csak a gyűjtőknek van: közel nyolcvanezer ember fordult meg a Grand Palais tereiben, ahol a folyamatos túlcsordulás-közeli állapotban sétálva a fotózás legnagyobb neveinek alkotásaival is találkozhatunk Martin Parrtól Cindy Shermanon át Sally Mannig.

Az esemény azonban nem csak róluk szól. A fő szektor a legfontosabb nemzetközi galériákat vonultatja fel, míg a Voices szekció kurátori koncepciók mentén, tematikus válogatásokkal reflektál a fotográfia társadalmi és személyes dimenzióira: ezúttal a rokonság, a táj, valamint a fotográfus és alanya közötti kapcsolat kérdéseit állítva a középpontba. A vásár Digitális szekciójában tizenhárom kiállító mutatta be a fotográfia és a technológiai innováció találkozásának lehetőségeit, az Emergence szekció pedig az új hangokat és feltörekvő alkotókat hozta előtérbe, míg a Book szekció 41 nemzetközi kiadó közreműködésével mutatta be a kortárs fotókönyvkultúráról. 

A vásár 2012 óta ad otthont a Paris Photo – Aperture PhotoBook Awards díjátadónak, amely a fotókönyvek kiemelkedő szerepét hangsúlyozza a képzőművészeti kiadványok között. Az idei díjátadón hazai alkotókért is izgulhattunk: Ladocsi András és Szombat Éva fotókönyvei ugyanis bekerültek a világ egyik legrangosabb fotókönyvdíjának 2025-ös shortlistjére. A több mint ezer beküldött könyv közül választották ki a legjobbakat, amelyek három kategóriában versenyeznek: First PhotoBook, PhotoBook of the Year és Photography Catalog of the Year.

Szombat Éva Echo In Delirium című fotókönyve – mely a PhotoBook of the Year, azaz az év fotókönyve kategóriában versenyzett – azt vizsgálja, miként válik a múlt nosztalgikus tárgykultúrája a jelen bizonytalanságai között kapaszkodóvá. A pandémiák, háborúk és gazdasági válságok közepette az 1980–90-es évek dizájnja és tárgyai térnek vissza a fotográfus összetéveszthetetlen stílusában, egyszerre idézve fel a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet emlékeit és a történelem ismétlődő körforgását. „Az Echo In Delirium a nyolcvanas és kilencvenes évek tárgykultúrájával és dizájnjával foglalkozik, amikor a régió egyik izmusból a másikba vándorolt” – olvasható a zseniálisan, iskolai spirálfüzetszerűen összefűzött könyv lapjain.

Ladocsi András There Is a Big River, in Which There Is a Big Island, in Which There Is a Lake, in Which There Is an Island, in Which There Is a Small House, Where a Life Is Growing in a Womb című munkájával a First PhotoBook kategória shortlistjére került fel. A könyv az emberi test és környezete közötti kapcsolatra fókuszál, amelyben barátok és ismerősök intim, gyakran szokatlan nézőpontokból megörökített mozdulatai és pózai rajzolnak ki egy vizuális koreográfiát. A korábbi versenyúszóként Ladocsi számára a víz nemcsak motívum, hanem metafora is: a képeken keresztül a testek és lelkek összekapcsolódását, az emberi kitartás és önkifejezés ünneplését közvetíti.

Szombat Éva és Ladocsi András beszélgetésben is részt vettek, valamint dedikáltak, csakúgy, mint az idei Hemző Károly-díjas Zoltai András, akinek Flood me, I’ll be here című könyvének – amelyről korábban itt mesélt nekünk – minden példánya elfogyott. A magyar fotográfia természetesen a kiállítótérben is jelen volt: a Vintage Galéria és az Einspach & Czapolai Fine Art képviselték hazánkat, előbbi klasszikusokkal, utóbbi pedig egy impozáns installációval Dezső Tamás minimalista képeiből. Aztán ott voltak a húsvéti tojások: a párizsi Les filles du calvaire galéria Ladik Katalin képeit állította ki, míg az Olivier Waltman galéria Zaránd Gyula párizsi és budapesti képeit mutatta be.

Erős törekvés volt az idei vásáron szereplő fotósok sokszínűségének növelésére is: az Elles × Paris Photo kezdeményezés a női fotográfusok munkáját állította fókuszba, méghozzá jelentős sikerrel: a program elindítása óta a női alkotók aránya a vásáron 20 százalékról 39 százalékra nőtt. A mesterséges intelligencia szerepét a fotóban pedig egyszerűen nem lehetett kikerülni: ez a téma ugyanis mindenkiből erős reakciókat – és félelmeket – vált ki. A fotó és az MI közötti kapcsolat feszült, a szakma nagy része szerint utóbbi nem lehet része a fotózás definíciójának, az azonban egész biztos, hogy foglalkozni kell az általa generált problémákkal.

A párizsi Grand Palais-t eredetileg az 1900-as világkiállítás megrendezésére terveztek, mely esemény az előző század eredményeinek ünneplését és a jövő innovációinak népszerűsítését tűzte ki célul. A Paris Photo ezt a szellemiséget tükrözi, mégis határozottan kijelenti, hogy a múlt és a jelen közötti kapcsolat a fotográfiában nem lehet lineáris. Jelentősen megnőtt az érdeklődés a vintage fotózás, azaz a régi technológiák iránt mind a nagyközönség, mind a fiatal fotósok részéről: számos modern dagerrotípiát lehetett látni a vásáron. A palota monumentális üvegkupolája alatt sokszor érezhettük úgy, mintha egyszerre három különböző évszázadban sétálnánk, ám ami egészen biztosan kijelenthető: lehet mesterséges, tehet kitérőt a múltba, ötvözheti a különféle technológiákat és anyagokat, a fotográfiának van jövője.