Éppen aznapra esett a Párizsi pillanatok című film sajtóvetítése, amikor a hatalmas visszhangot kiváltó olimpiai megnyitó is lement este, így egy hamisítatlan francia napot tarthattam. Ami mindkét produkcióban közös volt, hogy gyakorlatilag szerelmes ódát zengtek a francia fővároshoz, amit szerintem képtelenség túltolni, hiszen Párizsnál eszményibb hátteret rajzolni sem lehet. A diverzitás ünneplése és annak művészi célokra történő használata szintén közös pont volt, ahogy az is, hogy számomra mindkettő esetében kellett néhány nap, hogy a látottak leülepedjenek és felfogjam őket.
Így amikor kijöttem a moziból, egyáltalán nem éreztem magam kényelmesen. Inkább a wtf? kérdés dübörgött bennem, hogy valójában akkor most mit is láttam. A Marjane Satrapi által felskiccelt jelenetek ugyanis csak nagyon érintőlegesen találkoztak a cselekmény szintjén. Belső feszültségemet még tovább növelte, hogy a mellettem ülő, félbolondnak tűnő nő az egész filmet motyogva kommentálta, a húzósabbnak ítélt jeleneteknél pedig sóhajtozva lamentált. (Művészmozizni sem mindig nagyobb élmény, mint a multiplexes kólaszürcsölést és popcornrágcsálást hallgatni.)
Irritáló nyögdécselését már a kezdő képsorok beindították: a Monica Bellucci által játszott, szebb napokat is látott operaénekesnő felébred a hűtőkamrában, merthogy tévesen holtnak nyilvánították. Drámája viszont csak ezután kezdődik, mivel a sajtó ingerküszöbét még csak el sem éri halálhíre, ahogy hirtelen „feltámadása” sem. Igaz, már tizenöt éve nem állt színpadon – az nem derül ki egyértelműen, hogy mi miatt –, amivel múmiává plasztikázott ügynöke szembesíti is. Ő mégis a visszatérésről ábrándozik, és narcisztikus viselkedésével gyötri környezete – ami nagyjából a jóval fiatalabb férjből és a csinos bejárónőből áll – életét is.
Az egyik fő szál az övé a filmben, rettentő szomorú nézni az egykori díva vergődését. Mostanában egyre többen hívják fel a figyelmet a korosodó nők láthatatlanságára, mellőzöttségére, aminek realitását még nehezebb lehet elviselni annak, aki korábban olyan földöntúli szépség volt, mint amilyen Bellucci is. A filmben mintha magát alakítaná, bár az azért kérdéses, hogy a való életben is hatvanhoz közelítve neki is ekkora szenvedést okoz-e az öregedés. Mert már önmagában az, hogy hajlandó volt önmaga karikatúráját eljátszani, merész bevállalósságra utal.
A karaktere felé irányítható nézői szánalomnak azonban gátat szab a kis magyar valósághoz szokott szemnek idegen jómód, amiben él. A hamisítatlanul franciás, nagypolgári lakás, a nemzetközileg is sikeres karmester férj, aki a korkülönbség ellenére rajong feleségéért és az elegáns luxusruhák miatt tényleg csak mérsékelten lehet vele együttérezni.
Különösen, ha mellétesszük a vele pont egyidős szereplőt, Almodóvar egyik kedvenc színésznőjét, Rossy de Palmát, aki karakteres arcával pont a szépséges Bellucci ellentettje. Egy láncdohányos nagymamát alakít, aki paktumot kötött istennel, hogy még megérje unokája 15 éves születésnapját. A film egyik legemlékezetesebb jelenete is köztük zajlik le a női mosdóban: Palma életigenlése rázza fel és vigasztalja meg a zokogó, elkeseredett dívát. A két világ egyébként soha nem találkozna egymással, csakhogy Palma filmbéli lánya takarítja Bellucci lakását. Zavarba ejtő rácsodálkozni, hogy Párizsban a spanyolok a „bevándorlók”, és ők végzik a nemszeretem, lenézett munkákat.
Két jelentősebb szál van még a történetben. A kaszkadőré, akit a brit Ben Aldridge alakít. Erősen parentifikált, okostojás gyerekével érkezik Párizsba, hogy egy akciófilmben szerepeljen. Egy váratlan baleset – meg a meleg sminkes srác, aki már az első pillanatban beleszeret – nyitja fel a szemét és készteti életének radikális megváltoztatására.
A legbizarrabb történet azonban minden kétséget kizáróan a depressziós, némaságba burkolódzó tinédzserlányé, aki kegyetlen bullying áldozata. Már éppen levetné magát a hídról, amikor elkapják és betuszkolják egy kocsiba. Spojler nélkül lehetetlen írni az ezt követő abszurd jelenetekről, maradjunk annyiban, hogy a mellettem ülő nő ezeknél sziszegett a leghangosabban.
Kisebb szerep jutott még a csodálatos André Dussollier-nek is, aki egy népszerű true crime sorozat házigazdájaként kénytelen szembesülni önnön életének végességével is. Barátságos, keresetlen mosolyából még el tudtam volna viselni többet, ahogy az évek óta elhunyt feleségét gyászoló kávézótulajdonos sztorijából is.
Marjane Satrapi – aki az akciófilm forgatásának jeleneteiben fel-felbukkan cameo szerepben – különös formát talált arra, hogy az élet és halál témájában elmerüljön. Az egymást sokáig érthetetlen sorrendben követő és összeköthetetlen jelenetekben felbukkanó karakterek sorsa éppen hogy csak érintkezik, valahogy úgy, ahogy egy zsúfolt buszon véletlenül összeütődik két utas válla. Talán képregényrajzoló múltja miatt szereplői elnagyoltak, múltjukról alig tudunk meg valamit, csak az bizonyos, hogy így vagy úgy mind gyászolnak. Végül mégis a létezés szeretetét választják, hiszen ráérnek majd akkor szomorkodni, amikor végleg elmentek.
Meg egyébként is. Párizsban lehetetlen nem élni.
