Nem illik egy kritikát fanyalgással kezdeni, egy olyan nagy és népszerű mester esetében pedig, mint Bach, kimondottan eretnekségnek számít, mégis megkockázta-tom: végtelenül szeretnék egyszer egy húsvéton végre más szerző passiójáról írhatni beszámolót. Mégiscsak elképesztő, hogy a világ hatalmas zeneóriásai között is ilyen végtelen egyeduralomra tett szert a kétségtelenül zseniális szerző, aminek magyarázatát mégsem látom egészen tisztán. Nem tudom, hogy a közönség végtelen ragaszkodása hozzá készteti az előadókat, hogy csak őt játsszák, vagy fordítva, nem ismeri a közönség a többi remekművet, például Hndel Brockes-passióját, ezért nem vonul fel tüntetve az utcákon, műsorváltozást követelve. Olyan csodálatosan drámai áriákat és lírai korálokat, mint akár Telemann, akár Hndel Brockes-passiójában hallhatnánk, ha hallhatnánk, Bach is elismerne. De nem is kell a feltételes mód. Ő annyira elismerte, hogy például ötleteket, elemeket, zenei megoldásokat emelt át épp Hndelnek e művéből.
2000 volt a Bach-év. Sir John az évfordulót egyedülállóan nagyszabású zarándokúttal ünnepelte: Bach valamennyi kantátáját 13 európai ország és az Egyesült Államok templomaiban adta elő együtteseivel, azokon a vasárnapokon, amelyekre Bach őket komponálta. A Kantáta-zarándoklat címet viselő turnén a produkciókat rögzítették, és a világ egyik legnagyobb lemezes vállalkozásaként 51 CD-n jelenik meg folyamatosan. Van tehát előzménye és tradíciója is az angol zenekarnál és kórusnál egy minden szempontból autentikus előadásnak. A János-passiót 22 éve, 1986-ban vették lemezre, bátran mondhatom azonban, hogy más együttesekkel, hisz a karmesteren kívül oly ifjú mindenki, hogy a személyi egyezés kizárt. Akkor olyan nagyságok énekeltek a kórusban, mint (hogy csak egyet mondjak), az azóta világkarriert befutott szoprán, Nancy Argenta. Van tehát méltó előzmény bőven arra, ami ezen az estén is történt: a szólisták kettő kivételével (Evangelista: Mark Padmore, és Jézus: Dietrich Henschel) a kórus tagjai közül kerültek ki. A neveket nem tudom felsorolni, mert nem szerepeltek a műsorlapon, pedig érdekes lenne, mert megkockáztatom, belőlük akkora nagyságok, mint Argentából, nem fognak kikerülni. Ez a tény egyben jelzi az előadás egyik leggyengébb pontját. Nem voltak sem igazán magas színvonalúak, sem igazán átütőek, és semmiképp nem elég átéltek, érzelmileg telítettek, és ez utóbbi erények az egyébként így is kiemelkedően jó produkció egészére is jellemzőek voltak. Hiányzott az igazi szenvedély, az érzelmi átfűtöttség. Igazán kiemelkedő teljesítményt Mark Padmore nyújtott, de a másik kulcsszereplő, Dietrich Henschel Jézusként kimondottan csalódást keltett. A mű csúcspontja számomra éppen Jézus mondata: Es ist vollbracht. Bevégeztetett. Ezt egy nagyszerű énekestől úgy hallhatjuk, hogy lúdbőrzünk a fájdalomtól, az emberek kegyetlenségétől, Jézus nagyságától és erejétől, az őt ért méltánytalanság súlyától, a sors visszafordíthatatlanságától. Itt elsunnyadt a semmibe ez a mondat. A többi szólista hol jobb, hol rosszabb, a tenor kimondottan erőtlen és gyenge, a szoprán különösen második áriájában meggyőző volt. A kórus egészen kivételes tehetségű, ám elvarázsolni ezen az estén igazán a zárókórussal tudtak. A zenekar vonóshangzása tökéletesen homogén, hihetetlen hangszeres tudást mutat. Összességében nem volt más baj az egésszel, csak az, hogy ez a passió olyan volt, mint egy állandóan turnézó, ezerszer fellépő, kivételesen professzionális együttes egyik koncertje a sok közül. Én meg, őket oly sokszor hallva eddig, ezúttal rutinszerűnek éreztem őket. Hiányoltam passiójukból a passziót: a szenvedést és a szenvedélyt. Persze önmagukhoz mérem őket, és ez olyan magas léc, amit még ők maguk sem mindig ugranak át.
