Péntek Róbert: Első látásra – versek
Fő-nix
Az idő szárazjegébe cigarettád parazsa
írásjeleket rajzol égősorként
vibrálva arcod sziluettje előtt.
Egy ismeretlen nyelven íródott vers,
kiejteni csak a szíved tudtam a kezemből.
Minden csupa vér és hamu.
Kvantum-szuperpozícióban
írjuk át egymás húsának text-úráját
a homonkulusz és az androgün
között ér-intőnk ünneplőbe
vetkezett, meztelenre öltözött.
Új szútráról hull le,
mint íziszi hullámfüggvény,
összeomlik karnisáról
s leplezetlenül átsütünk
egymás zérusán.
Első látásra
Közönyöd hűtőfolyadékában entrópiám törvénytelenül nő.
Áthágva, mint ménesektől hajdan Verecke,
mered rám a szabálytalanság kancsal tekintete.
Rám néz vagy én ismerem rosszul helyzetem?
Amíg rád várok az időben, lényegemmé alakítom a türelmet.
Látlak minden rózsabogár szájszervének kibomlásában,
minden ajakszakadás felszisszenő vérpettyén,
minden eltűnő kisgyerek tehetetlen leheletei közt,
minden elhalasztott adakozás magatehetetlen mimikája mentén
és minden, de minden felszakadó gleccser eutanáziájában…
Fáj a szemnek az első látás. S mit tehet, ha nincs második?
A sírás nem segít, de legalább szép, valódi.
Ajándékom
Testmeleg az ég,
lángtalan gyulladás minden pillanat.
Egyetlen tekintet tárgytalansága ragyog,
alászálló szembogár fejetlen hull,
mint langyos nyári eső,
s a pályagörbék szőttesétől
csupa gyolcs a test.
Három napod van, hogy eltemesd!
Ráz a hideg, kóbor felleg-áram.
Ne keresd magadat nálam!
Cseng a láthatár, üveghegyű lombik,
szívem közepe is egyszer beomlik.
S talán a könny, magzatvizem vége,
újra lehetek majd pilláidnak éke.
Addig is, boncasztalra fekve madárjós belembe,
hiába keres, olvas bolyhaimban,
mert méhe vagyok magamnak,
dong bennem ó és új, holt és születő,
temető és nászéjszaka…
Csillagok atomgyertyáin
húsom fátylát szövöm,
betűzve állatövön,
s most, mikor kinövöm,
hét mérföldkő lábam szorítja.
Egy szem, csak Egy mossa lépteim pecsétjét…
Mirha füsttel szavalok,
ég a testmeleg
és nem, nem reszketek…
