A kötetben megidézett világ, különösen az első, Méregzöld és angyalfehér című ciklus versei emlékeztetnek Borbély Szilárd Nincstelenek című művére; a díszletek (környezet, anyahiány, csöndekkel teli terek-életek) és a belső elnémulás, a kegyetlenség jelenléte, hétköznapisága több ponton érintkezik a két mű motívumvilágában. Ugyanakkor itt az állatok köré épülő emlékképek az emberi kegyetlenség lenyomatai: rúgások, vágások, elnémulások szegélyezik.
A gyermekkori emlékek, az állatokkal való együttélés – macskák, pókok, tyúkok, papagájok tűnnek fel a kötetben – a felnőttkorban is meghatározó, mintha minden élőlény szerepet kapna a lét összefüggéseinek újragondolásában. A kötetben az állatok jelenléte segít megérteni azokat a viszonyokat is, amelyekről gyakran elfelejtjük, hogy nem kizárólag rólunk és a másik emberről szólnak. Így például az Ima a madarakhoz című versben a lírai hang közeledni, kérni, tanulni tanul a madaraktól, mivel ők a béke, a szabadság, az alázat és a gondoskodás archetípusai, így vannak jelen az életünkben. A versek beszélője azonban olykor felülírja a repülés romantikájához kapcsolódó toposzokat és inkább az ösztönös, zsigeri tudásukra figyel, ennek működését igyekszik megtanulni.
Jól látható, hogy a természet és az ember viszonya ebben a költészetben nem hierarchikus, sokkal inkább körkörös, időrétegeket átszövő kapcsolódás. A versek újfajta identitáslehetőségeket mutatnak fel, mintha a táj saját testünk tükörképe lenne. A természet mindenhol ott van, a szövegek bejárják a transzilván éjszakát, a Hargitát, a Szamos partját; és mindig kapcsolódik a testhez: arcodon pihenő cinegék a szeplők. Ugyanígy, ökörnyál-reggelben / gímszarvasok bőgése őriz, a hiány óráiban pedig „pataknyomokban kereslek”.
A húsvéti ciklus versei különösen érzékeny módon vetik fel az áldozathozatal kulturális és etikai kérdéseit. Ítélkezés helyett arra mutatnak rá, hogy a hagyományok a gondoskodás, az együttérzés erősségét is képviselik. Húsvét ünnepe vagy advent kapcsán az Önfelüldözés versei olyan tereket nyitnak, ahol az ember hozzáad valamit a világhoz: kérdéseket, figyelmet, érzékenységet visz a természet megszokott rendjébe. A szenvedés ugyanakkor (amely mindvégig jelen van a kötetben az elvesztések, az anya és a kedves arcának emléke, az öngyilkossági kísérlet lírai megjelenése révén) mind egymást erősítik abban a felismerésben, hogy az élőlények (emberek és állatok egyaránt) sokszor közös érzésvilágban osztoznak.
Fontos hangsúlyozni, hogy a kötet szerkezete, amely a születéstől a veszteségekig vezet, lezárások helyett inkább összekapcsolódásokat kínál. A versbeszélő mindig rezonál azokra az állatokra, akikkel együtt él – a kutyákra, akik a magány óráiban társak; a madarakra, akik egyszer elmennek, és akiket az emlékezet hív vissza. Az ember, ha nem uralja a természetet, hanem része annak, felismeri kölcsönös felelősségét minden élő iránt. A Szárazságtűrés című vers például a természetbe való beágyazottságot ünnepli: a „mi leszek, ha…” kérdésre rímel Petőfi ismert sora: fa leszek, ha fának vagy virága -- ez a kép szintén újrakapcsolódásként értelmezhető. Ugyanakkor Pilinszky hatása nemcsak hangulatában, de a koncentrált, tömör képek révén egyaránt visszhangzik Kovács Újszászy költészetében; a „lúdbőr éjszaka”, „idegen lakásba költözik az ünnep” sorai a Négysoros című művét idézik. Máskor Babits utalással találkozhatunk: s oltalmukban múljon el/torkodból a fájdalom sora a Balázsolás című versére rezonálnak, de megjelenik ebben a kötetben is egy Muszka Sándor- ajánlás.
Kovács Újszászy Péter lírája különösen időszerű egy olyan korban, ahol az ökológiai válság nemcsak külső fenyegetés, hanem a belső elidegenedés kiváltója lehet. A kötet egyik kulcskérdése az áldozathozatal: személyes, kulturális és természeti értelemben egyaránt. A Húsvétvasárnap ciklus versei különösen érzékenyen közelítenek ehhez, az élő testek, színek – a fehér tisztasága, a zöld reménye, a piros vér – ugyanakkor nemcsak szimbolikusak, hanem valódi életjeleket szimbolizálnak. A szövegek azt kérdezik: hogyan lehet ma felelősen jelen lenni – mert számít, kinek nyitjuk ki a kalitkát, kivel osztjuk meg a csendünket.
Az önfeláldozás, a természet elvesztése és a kapcsolataink törékenysége olyan tematikus ívet alkotnak, amely egyszerre köt össze emberrel, állattal, hellyel és idővel.
Az Önfelüldözés versei ezáltal segítenek abban, hogy felismerjük: az etika figyelemre, érzékenységre és közös létezésre épülő gyakorlat – egy olyan világban, ahol minden mozgásban van, ahol minden döntésünk nyomot hagy a tájban, az állatok testében -- jóllehet, az emlékezetünkben is.
Kovács Újszász Péter: Önfelüldözés (KMTG, 2024)
