Iancu Laura: A sóhajtás a szív nyelve
Iancu Laura József Attila-díjas író, költő és néprajzkutató munkáiban a moldvai magyar sors, az anyanyelv, a hit és az emberi kötődések kérdései fonódnak össze. Magyarfaluban született, évtizedek óta Budapesten él, de saját megfogalmazása szerint ha akarna sem tudna nem magyarfalusi lenni. Beszélgettünk az anyaságról, anyaföldről, örökségről és arról, mit tudnak — vagy épp mit nem tudnak — kimondani a szavak.
Egy idézeteddel kezdeném: „Megfogadtam, hogy az anyaságról semmilyen körülmény között nem fogok vallomást tenni. Ha pedig mégsem tudnám magamban tartani a szót: nagy szavakat nem engedek ki a számon.” Van szépsége annak, hogy most mégis erről kérdezlek. Talán kezdjük az édesanyáddal: milyennek láttad őt, és változott-e számodra az alakja az idők folyamán?
Az ominózus állítás mögött az a meggyőződésem áll, hogy azokat a dolgokat, amelyeket a létezés nagy törvénye bonyolít le, az ember nem sajátíthatja ki, azokat ne tekintse saját teljesítménynek, érdemnek. A születés, a szülés egy törvény megnyilvánulása. Önnön értékét önmagában hordja, nem szorul nagy szavainkra, és nem kell hozzá misztifikálni sem a gyermeket, sem az anyát. Édesanyám az élet rendjének tekintette azt, hogy igent mondott rám. Nem az ösztönről beszélek , hanem az élet szentségéről, amely egyebek mellett abból ismerhető fel, hogy az ember az életet kapja és aztán továbbadja. Az érdem a törvényé. Az ember ebben a folyamatban nem eszköz, hanem társ. Érzelemdús világban nőttem fel, de az ember nem képezte kultusz tárgyát.
Írásaidban többször megjelenik az a gondolat, amelyet én is ismerek amolyan családi szállóigeként: „az anyának búsulás a kenyere”. Mit jelent tulajdonképpen a búsulás?
A szülő annyi életet él, ahány élet kinőtt belőle. A lecke szerint akkor végzi jól a dolgát, ha nem aggodalmaskodik,nem búsul a gyermeke miatt, hanem bízik benne. Csakhogy a búsulás nem aggodalmaskodás. A tudatunkhoz hasonlóan, az érzelmi életünk és a nyelvünk is beszűkült. Szeretünk és gyűlölünk, félünk és bízunk, aztán ennyi. Érzelmi nyelvünk a nyelvhalál állapotába jutott. A búsulás a nyelvjárásunkban törődést jelent. Amikor a népdal azt mondja: „Búsulj, szívem, mert én sírok, szomorú levelet írok”, a szív azt válaszolja: „Búsulásom nem szokásom, csak a sűrű sóhajtásom.” A sóhajtás a szív nyelve. De a sóhajtás nem negatív aktus. A sóhajtás óhajtás. A szív óhajtja s ezzel teremti a létet. Az édesanya kenyere, küldetése a létteremtés.
Az András érkezésére kötetedben találtam a Mintha házat bontana című verset, amelyben az édesanyáddal folytatott telefonbeszélgetésről írsz. Szerinted hogyan hidalja át a fizikai távolságot a szeretet? Mit gondolsz az elengedésről és a hamuban sült pogácsákról?
A fizikai távolságot nem tartom természetellenesnek. Azt mondják, a gyereknek le kell válnia a szülőről, a szülőnek pedig el kell engednie a gyermekét. Ezt az élet le is bonyolítja a mi megkérdezésünk nélkül. A fájdalmas része a dolognak az, amikor az idő, szintén a megkérdezésünk nélkül, ezt a távolságot bejárhatatlanná teszi. Megváltoztatja a létmódokat. Amióta az eszemet tudom, édesanyám készül a halálra. Ez nem az ő személyes akciója. A paraszti, tradicionális társadalomban ez volt az életfeladat. Felkészülni az életre, visszatérni abba a létmódba, amit nem érint a mulandóság.
Picit kitágítanám ezt az anyalencsét. Egy interjúban azt mondtad, hogy minden életszakaszban más arcát mutatja meg a múlt, és ez — ha nem is ilyen direkt módon, de — anyaként is újabb értelmezést kíván. Hogyan látod most, a gyermekeiden keresztül, a saját gyerekkorodat?
A gyermekeim születése után nem csak a saját gyermekkoromat, hanem az egész életemet újra kellett gondolnom. Hatalmas iskola volt ez nekem. Szülői szemmel tekintve a gyermekkoromra csakis sírva tudok. De ez a sírás nem a régi, nem a gyermeké. A hálás felnőtt megrendülése. A kommunizmus utolsó évtizedeiben, több szinten tomboló terrorban nőttem fel. A sebek, amiket sokáig nyalogattam, életem legfontosabb útjelzői lettek.
Az anyaság felől elindulva az anyanyelv és az anyaföld irányába is tágítanám a kérdezést. Egy interjúban azt mondtad, hogy a moldvai magyarok identitásának rejtélye olyasmi, ami „elillan”, és amit sem az érintettek, sem a kutatók nem tudnak igazán megragadni. Mégis: te mikor érzed magad közelebb ehhez a rejtélyhez — néprajzkutatóként vagy költőként? Vagy miben más a kettő?
Tudom, hogy túlságosan lírai az idézett megállapításom, de azt gondolom, szerencsésebb, okosabb nem mondani semmit, mint hogy téves és pontatlan megfogalmazásainkkal teremtsük vagy fokozzuk a zűrt. A moldvai magyarok magyar identitása egészen az 1989-es évekig nem volt kérdés(es). Utána kibontakozott egy csángó valami, amiben egy nagyon heterogén identitás tükröződik nagyon halványan. Kutatni persze mindent lehet, és mondani is. Az én tapasztalatom az, hogy az érintettek „bezárkóztak”, nem vesznek részt a „közös gondolkodásban”, kutatásban, ahol ők a vérüket, mások a fogalmaikat viszik a vásárra. Kutatóként is, alkotóként is úgy látom, hogy az identitás egy intim területe az emberi személyiségnek. A nemzeti önazonosság megvallása kisebbségi környezetben nem az identitás megvallása vagy letagadása, hanem egy politikai döntés.
