Ne gondolj a rózsaszín elefántra! – versek

Ajánlás

Óriás golyónyomok
az indiántarkókban,
éhes pipacsok hada
az eldorádói búzaföldeken –
csak két kezemmel tüntethetem el
e vérmező virágait.

Szimbiózis

Az első szeretőm már csontváz,
nincs szaga.
Lemeztelenedett, tovább
nem rohad.
Bordaketrecén átsüvít a szél,
nem fázik,
beette magát egy kutya, helyette
felvonyít.

Ne gondolj a rózsaszín elefántra!

Régen a vadon rettegett tőlünk.
Éjszaka indultunk vadászni,
te, Jane és én, a rózsaszín elefánt,
kezedben lándzsa, veszettül
vágtattam alattad, nem volt
menekvés senkinek. Pirkadatkor,
amikor a bőröm hamiskás fényben játszott,
nekiláttál a nyers zsákmánynak,
de én csak melledből laktam jól,
ha végeztél. Míg a tejed szívtam,
ormányommal simogattam a feneked,
ettől pillangók röpködtek a hasadban,
bontották a megevett zsákmányt.

*

Egy egér siklott el lábam előtt,
visszahőköltem, s te azon az éjjelen
a csipkebokorban találtad magad,
mint egy kakukkfióka, kire ráismertek -
nem akartál többé látni.

Azt mondják, sokat vakarod a mellbimbód,
s látszik rajtad, hogy hiányzik fenekednek
az ormány. Egy jó tanács, talán segít:
ne gondolj a rózsaszín elefántra!

Mézivó Dionüszosz

A völgyben pókhálót szőtt a csend
az akácokon. Csak a mézelő virágok
hullása hallszik, ráncosak,
özvegyek, a méheket járvány vitte el.

Ujjbegyemet pollenbe mártom,
megérintem a száraz bibéket,
csiklanak, megmámorosodnak,
ujjamra spriccolják
a nektárt, megnyalom:
keserű és mézédes,
sose fogok elfáradni,
ha ezt iszom.
Megállás nélkül kacag a völgy.

Egy nap hatalmas fullánkkal ébredtem
és méz csorgott a számon.

Madaram

vigyáztam rád mint a két szememre pávámnak
hívtalak letakart kalitkában éltél s a Napot
sem engedtem eléd nehogy fényében
lángra kapj mégis megolvadtak
rácsaid kilőttél távozóban
égő üszköt vetettél
két tágra nyílt
pupillámba

Héphaisztosz vallomása Aphroditéhez

Aphroditém, te jól tudod:
Héra torzszülöttje,
a hűtlen Zeusz ellen szőtt,
kisiklott bosszúterv vagyok.
Kitagadtak,
levetettek az Olümposzról
pólyás koromban,
egész életemben gúnyoltak,
de oly pompázatos babérkoszorúja
senkinek sincs, mint te nekem.

Még mindig megvetnek,
de tudom, titkon frigyünket irigylik,
akkor is, ha ütsz, mint a korykost*,
az én feleségem vagy,
én simulok hozzád sóvárogva –
mikor Újhold van,
felhős éjszaka,
s nem látják,
hogy összehúzod
magadon a takarót,
mintha már fáznál attól,
hogy hidegen hagylak.

Becsukom a szemem,
havas tájon látlak ilyenkor,
kékül a bőröd,
ordító szeleket bocsátok rád,
hadd szaggassák cafatokra
vékony tunikádat –
de amint az utolsó vászondarab
eltűnik rólad,
nem tudok tovább
semmi hidegre gondolni.

*ókori görög bokszzsák

Gerendaország

Szemünkből gerendák merednek,
mind így születtünk és nem férünk el
egymástól.
Kezünkben láncfűrész,
fáklya, balta – ki gyenge,
felökleljük, szétvágjuk, tűzre vetjük.

Bábel tornyává nő a máglya lassan,
nézzük-nézzük a roskadást.

A kép illusztráció. Fotó: Fortepan / Schermann Ákos