Pénteki kultúrrandi Barna Péter márkaépítővel

Kiskorodban milyen szakmát, hivatást képzeltél el magadnak?

Olyan típusú gyerek voltam, aki szerette a figyelmet, és nem is jött tőle zavarba. Emiatt szinte minden iskolai eseményen, ahol szerepelni lehetett, ott álltam a színpadon. Sok mindent csináltam: ének, néptánc, gyerekszínjátszás, kulturális szereplések. Mindig is nagyon kíváncsi voltam; szerettem volna minél többet befogadni, megélni a világ dolgaiból. Sokszor olyasmit is kipróbáltam, amikben nem feltétlenül voltam tehetséges. Például elmentem sakkszakkörre vagy cselgáncsra, és nagy vereségeket szenvedtem. Mégis, maga a közeg és az, hogy ezeket fel tudtam fedezni magamnak, sokat adott. Szeretem a nagy kihívásokat. Aztán ahogy mentem előre az időben, úgy komolyodtak a szerepléssel járó szerepkörök. Az egyetemi éveim idején például fesztiválokon és egyéb kulturális eseményeken vezettem beszélgetéseket.

Mennyi ideig kísért el a színészet és a néptánc?

A színészkedést általános iskolás koromban gyakoroltam. A néptánc viszont abban a pillanatban elkezdődött, amint beléptem az iskolába, és egészen az egyetem közepéig tartott. Nemcsak a tánc szempontjából volt fontos, hanem a közösség miatt is, sőt. Azokban az években a mindent jelentette nekem: barátságokat, kapcsolatokat és közös kulturális értékrendet, amire alapozni lehetett. Arról nem is beszélve, hogy mennyit tágult a világképünk. Bejártuk fél Európát, és sok más kultúrát megismertünk.

Hogyan következett ezekből az érdeklődési körökből a Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom szakja?

Harmadikos gimnazistaként irodalom tagozatos lettem, ami meghatározónak bizonyult. Van az az érzés, amikor valami szíven üti az embert: megérinti, hogy az adott dologban „valami több van”. Ez számomra Szabó Lőrinc költészete volt. Minél többet foglalkoztam vele, annál inkább beszippantott az olvasás. És amikor gimnáziumban rákérdeztek, hogy ki az, aki magyar szakra szeretne továbbmenni, feltettem a kezem, amivel magamat is megleptem. De úgy gondoltam: szeretek olvasni, írni és beszélni, nincs bajom a szerepléssel, nagyon érdekel a kultúra, a művészetek világa. Jó választásnak tűnt a magyar szak.

Debrecenbe nyertem felvételt, ahol az egyik oktatónak volt egy emlékezetes mondása: „Sok mindent lehetne itt ígérni. Én azt tudom megígérni maguknak, hogy meg fogom önöket tanítani írni és olvasni. De úgy igazán.” Az biztos, hogy ezt nagyon megtanultam az egyetemi évek alatt. Az értő olvasás, az összefüggések megtalálása és az absztrakt gondolkodás nagyon hasznos tudás.

És az írás is kulcsfontosságúnak bizonyult.

Mivel szerettem írni, és kíváncsi is voltam, az egyetem mellett elkezdtem újságot írni, és ezzel egy izgalmas, kreatív szakmába kóstolhattam bele. Az egyetemi lapnál kezdtem, a városi lapnál folytattam. Debrecennek nagyon színvonalas médiakultúrája volt, gazdag újságírói hagyománnyal. Ehhez igyekeztem én is hozzátenni valamit. És amikor megszűnt a városi lap, amibe írtam, Áfra János barátommal húztunk egy váratlant: úgy döntöttünk, hogy saját lapot indítunk.

Ez lett a KULTer.hu.

Igen. A KULTer.hu-val nemcsak új kulturális portált teremtettünk, hanem feltörekvő (kulturális) újságíróknak, kritikusoknak, művészeti íróknak is lehetőséget adtunk arra, hogy alkossanak és referenciát szerezzenek. Kitartó munkával addig építettük a KULTert, amíg az ország egyik legjelentősebb kulturális platformja nem lett. Azért mondok platformot, mert több volt online lapnál: szakmai műhely, közösség és a kulturális élet szervezője. Az egyik legnagyobb visszaigazolás, hogy önéletrajzokban referenciaként a mai napig találkozom a KULTerrel azoknál, akik egy-egy állásra jelentkeznek. Büszkeséggel tölt el, hogy teremtettünk valamit, aminek jelentős hatása lett. A létrehozás, építés érzése nagyon tud motiválni.

És akkor megint húztál egy váratlant...

2011-ben Magyarország volt az elnöke a EU Tanácsának, és itthon pályázatot hirdettek diákújságírók számára. A győztesek feladata az volt, hogy végigtudósítsák az elnökséget. Bekerültem a kiválasztottak közé, akikkel képzéseket és mentort is kaptunk, a program végén pedig a három legjobban teljesítő diákújságíró – köztük én – tanulmányi úton vehetett részt Brüsszelben. Ekkoriban rengeteget írtam és rengeteget új dolgot ismertem meg a világból.

Az egyetem utolsó évében az Indexnél voltam gyakornok. Amikor döntenem kellett, hogy milyen hivatást képzelek el magamnak hosszú távon, már volt vagy háromszáz publikációm jó helyeken, mégis úgy éreztem, hogy nem az újságírással kell továbbmennem. Viszont általánosságban nagyon vonzott az, amit közbeszédnek, nyilvánosságnak hívunk, ezért a kommunikáció és a PR felé indultam el. Ehhez jó alap volt az újságírásban szerzett tapasztalat. Az első állomás az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt, ahol belevághattam a „kommunikációs szakmába”, ráadásul ezt a kultúrával ötvözve: a kulturális államtitkárság sajtóosztályán. Teljesen új fejezete kezdődött az életemnek.

Innen miért váltottál?

Szerettem volna kiszélesíteni a tudásomat, és ehhez az kellett, hogy kilépjek a sajtókommunikáció világából, és belépjek abba, amit kreatív iparágnak nevezünk. Elkezdett érdekelni a márkaépítés, és ahhoz, hogy kitanuljam, az intézményi kommunikáción túl az ügynökségi és a vállalati oldalt is ki kellett próbálnom. Ezért elmentem egy ügynökséghez, ahol mélyebben megismerhettem a márkaépítés világát. Ezután tértem át a nagyvállalati oldalra, ekkor jött képbe a Telekom. Ennek lassan hat éve, ami alatt a márkaépítés minden területével foglalkoztam már.

A márkaépítés nem csak arról szól, hogy eladjunk egy terméket. Hanem arról, hogy segítsünk egy vállalatnak, cégnek jobbá válni. Ez jelenthet erősebb ügyfélkapcsolatot, jobb pénzügyi eredményeket vagy akár környezettudatosabb működést. A lényeg, hogy a márka küldetése alapján formáljuk a vállalatot, értéket teremtsünk az ügyfelek számára, és ezt kommunikáljuk. Figyeljük, mi van a társadalomban; hogyan élik meg a világot az emberek, és hogyan állnak a márkákhoz. Igazi műhelymunka folyik nálunk, sosem felejtünk el kíváncsinak lenni – felfejtjük a problémákat, és megoldásokat keresünk.

Hogyan született a Telekom Kraft nevű kezdeményezés és a KraftLab?

Két évet töltöttem a Flipnél, majd egy telekomos vezetői pozíciót nyertem el. A csapatommal jelenleg az a feladatunk, hogy a fiatal generációk irányába építsük a márkát. Úgy látjuk, a fiatalok számára ma látszólag sok a lehetőség, de kevés az, ami igazán segít nekik. Emiatt kockázatkerülővé válhatnak, és elengedhetik az álmaikat. Azt találtuk ki hogy egy debreceni épületünket kísérletező közösségi hellyé alakítjuk át a számukra. Ingyenes a belépés, és úgy használhatják a hely lehetőségeit, ahogy nekik a legjobb: kapcsolatokat építhetnek, eseményeket szervezhetnek, podcastet, videót készíthetnek, zenét szerezhetnek. Kockázat nélkül kísérletezhetnek.

Emellett tehetséggondozó programot is indítottunk, ez a Kraft Agency. Pályázat útján tavaly kiválasztottunk hat fiatalt, akiket érdekel a professzionális videós tartalomkészítés. A segítségünkkel bővítették a tudásukat, és rengeteg lehetőséget adtunk nekik terepen is kipróbálni magukat. Idén még több fiatalt vonunk be a projektbe. Én pedig ugyanúgy érzek, mint annak idején a KULTer.hu-nál: jó érzés tehetségeknek lehetőséget adni.

És te magad milyen terveket szövögetsz?

Mindig olyasmivel szerettem volna foglalkozni, aminek társadalmi hatása van. A Telekomnál ezt meg tudom tenni, mert ez a márka értékteremtő módon akar része lenni a társadalomnak. Másrészt vezetőként lelkesítő átélni, ahogy az emberek fejlődnek a segítségemmel. Sok szép történetet őrzök olyan kollégákról, akik a csapatomban kezdtek, és egyre nagyobb sikereket érnek el. Ez inspirál. Sokat gondolkodom azon, hogyan tudnék szélesebb körben olyanokat mentorálni, akiket érdekel ez a világ, de nem tudják, hogyan induljanak el. Meglátjuk még, hogyan tud ebből is új történet születni.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi