Péntekenként megjelenő sorozatunkban különleges, sokszínű alkotókat mutatunk be.
Bár szeretem óvatosan kezelni a polihisztor kifejezést, Bokor Krisztián esetében egyszerűen kikerülhetetlen a használata. Évek óta figyelem munkásságát, és már meg sem lepődöm, amikor új területen bizonyítja kreativitását: miközben sorra nyerte a slam poetry versenyeket, zseniális fotókat készített társulatokról, aztán jött a költészet, a teaszertartás, a handpan, az akvarell. Ha ez az interjú két hónap múlva készülne, talán már egy live act performansz is része lenne.
Hogyan szerettél bele a művészetekbe? Honnan hozod ezt az örökséget?
Nem volt tudatos ráeszmélés, vagy egy határvonal, amikor érzékeltem, hogy „szeretem a művészeteket”. Most a gimis időkre gondolok vissza, valami olyasmi lehetett, hogy igazából már akkor sem nagyon értettem a hétköznapi életet, vagy legalábbis, amit a „felnőttek” annak gondolnak. Legyen diplomád, legyen jó állásod, jó fogyasztóként maxold ki a kombiautó + lakáshitel + nyolctólötig faktort, aztán add át a helyed. Jó volt megszűnni egy irodalmi alkotásban.
Ja, meg édesanyám operaénekes szeretett volna lenni, de „abból ugye nem lehet megélni”, így kémia-biológia szakos tanár lett. Jól járt a világ, mert az egyik legjobb pedagógus, akit ismerek. Ennek ellenére szavakat nem talált, amikor pár éve egy télen, az irodai mókuskerékből történő kiszállásom alkalmával megkérdezte, hogy most mit fogok csinálni, és azt válaszoltam, hogy Szijj Ferenc-verseket olvasok nyárig, aztán meg valami lesz. Édesapám pedig gyerekkoromban ceruzarajzokkal egészítette ki a gazdagréti panellakás vécéjének linóleumán található mintázatot. Amilyen menő ötletek vannak most a művészeti világban, ha van egy jó művészeti menedzsere, akár még karriert is csinálhatott volna…
Jelenleg nagyjából 232535+12 művészeti ágban tevékenykedsz, de haladjunk sorban. Kezdjük a fotózással. Mitől lesz számodra izgalmas egy téma?
Most a fotóval ötvözött CGI (Computer-Generated Imagery) a következő lépcsőfok: elképesztő valóságok vannak jelen a tudatomban, és szeretném képeken is megmutatni őket. Így kiélhetem a konceptuális fotográfiával kapcsolatos ötleteimet. Ebben segít a CGI, hogy még meredekebb dolgokat valósítsak meg.
Alkotói fotográfiában a Photos are poems című, folyamatosan gyarapodó sorozatomat szeretem a legjobban. Annyi a koncepció, hogy egy 55mm-es objektívvel filmre készülnek.
Ide elfér bármi, amit érdekesnek találok a világban. Egy jegykezelő automatán hagyott sminkecsettől kezdve bármiig, ami kék.
A nálunk rendezett Slam Poetry Európa-bajnokságon Bob Holman megkérdezte, hogy vagyok a slammel? Mondtam, hogy most nem tudok eléggé fókuszálni a versekre a fotózás miatt. Azt válaszolta: „Photos are poems!”
Ekkor értettem meg: ahogy a versekhez sincs szükség kontextusra, leírásra, a költő életrajzára, mert önmagukban is érvényes alkotások, ugyanígy tekintek én is e sorozat fotóira. Azok, amik, ennyi.
Nézd meg Krisztián többi képét is az Instagram-oldalán.
Előszeretettel készítesz portrékat, főleg színészekről és táncosokról. Te sosem gondolkoztál azon, hogy kipróbáld magad a színpadon?
Évek óta tervezek csinálni egy trap számot Orizatriznyákkal, ahol végre elvetemülhetek, úgy rendesen. A klip fejben már kész, megvan a stílus is. Nagyon tehetséges beatmakerek vannak itthon, úgyhogy a zenei alap is megoldott. Az egyetlen, egyébként számomra tényleg jelentéktelen megoldanivaló, hogy csak a zuhany alatt tudok rappelni, de max. építünk egyet a színpadra, én meg beállok alá. Ezen tényleg nem múlhat. Eljátszottam a gondolattal: megkérdezem a srácokat a Holdudvarban, hogy beugorhatnék-e hozzájuk egy-egy random atomvillanásra, ahol kijöhet minden, aminek eddig nem volt helye… Meg az impró színház is nagyon tetszik. Illetve, ha végre sikerül összehoznunk egy találkozót Novai Gáborral, miközben atomra beteázva megfejtjük a világot, ő pedig mesél nekem a zenéről, utána elkezdek zenével is foglalkozni. De kizárólag ezután, most már nem kapkodok. Az elektronikus live act érdekel nagyon. Az egy performansz. Imádom, amit például Bernáthy Zsiga művel.
Térjünk át az irodalomra! Több slam poetry versenyt is
megnyertél, és hamarosan megjelenik az első versesköteted. Mik azok a témák,
amik jegyzetfüzetlapon jobban működnek, mint fotópapíron?
Nálam alapból teljesen elkülönül ez a két médium, egyedül a Photos are poems című fotósorozatomnál nem, ahol viszont egyenlőség van a kettő között. Ha sokat olvasok, akkor írni kezdek, ha sok fotót nézegetek, akkor fotózni. Versben leginkább a mentális terek érdekeltek egy időben. Az elme működése, hogy mi ez a világ, ahová a gondolatokon keresztül kapcsolódunk, a fejünkben van, de rajtunk kívül nem látja senki… Aztán egy amazonasi gyógynövénnyel való csoportos kapcsolódás alkalmával bizonyosságot nyert, hogy a mentális terek közösek, jelen lehetünk egymás gondolatvilágában ugyanúgy, mint ahogy a testünk ül egy szobában egymás mellett.
Hogyan jellemeznéd a készülő kötetet?
Egy összművészeti alkotás része. Évek óta tervezem elküldeni a kéziratomat egy nagyobb kiadóhoz, viszont tudom, hogy vannak szövegek, amelyek nagyon közel állnak hozzám, de nem illenek a koncepcióba. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerű, spirálfűzött kivitelezésben jelentetem meg őket. Aztán, hogy adok mellé a Photos are poems sorozatomból egy képet. Jó, meg legyen hozzá egy handpan dal is. Aztán a szerelmem, Gyulai Panni, aki földöntúli zsenialitással rajzol bármilyen eszközzel, ami a kezébe kerül, elém rakott egy profi akvarellkészletet, hogy próbáljam ki, tetszeni fog.
Most ott tartunk, hogy a kötet hasonló formátumú könyvként jelenik meg, mint a Scolar Live sorozat, a borítója pedig Panni műalkotása alapján készül. A fotókat 90%-ban eperfából készült, hártyavékony, prémium japán fotópapírra nyomattatom, a handpan dalt hétvégén masterelem, hogy jól szóljon, valamint háromféle akvarellpapírral kísérletezem, hogy a festményekre ecsetfilccel és talán kínai tussal vonalrajzok kerüljenek. Talán ilyesmire mondhatta Závada Péter, hogy olyan vagyok, mint egy fűnyíró, amit berántanak, aztán kontrollálhatatlanul elszabadul.
Ezen, ezen és ezen a linken elolvashatod Krisztián verseit.
A művészetedet mélyen áthatják meditációs tapasztalataid.
Hogy néz ki nálad az alkotói folyamat? A flow van előbb, vagy a téma?
Emlékszem, hogy amikor 2016-ban Simon Marci felkért, hogy fotózzam a Vadászszezon című slam sorozatot a Hadikban, görcsbe ugrott a gyomrom, mert egyetlen téma volt, amit nem tudtam megfogni: az ember. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, csak azt nem, hogyan. Akkor már életem része volt a meditáció, és tudtam, hogy a kulcs a jelenlét.
Ha képes vagyok engedni, hogy rajtam keresztül megszülethessenek a képek, akkor nekem már semmi dolgom ezen kívül.
A tér megoldja, illetve nincs „én”, meg akit fotózom, hanem egy egységként működik az egész. Azt veszem észre, hogy nincs, aki „fotózik”, flow állapotban csak megfigyelek. És ezt egyáltalán nem elvont, metafizikai értelemben mondom, hanem tökéletesen hétköznapi, gyakorlati értelemben. A meditáció a tudat nagyon sok rétegét feltárja.
Ebből lett mostanra fő terület a lélekábrázolás, aminek a Soulography nevet adtam. Tulajdonképpen ez ars poeticám az ember, mint végtelen lény ábrázolására. Nem a forma érdekel elsősorban, hanem hogy ki az a valaki, aki átsugárzik egy fotón. A lelkét szeretném megmutatni, a lényének az esszenciáját, azt a valakit, akit talán még ő maga sem ismer. Ez egy terápia, az önismeret egy lépcsőfoka, és én is több leszek minden egyes ilyen kapcsolódás alkalmával.
Hálás vagyok, hogy ilyen életem van. Hálát adok minden egyes reggel.
A meditációval − számomra legalábbis − összefügg a teaszertartás, amit szintén évek óta gyakorolsz. Hogy magyaráznád el egy laikusnak, hogy mi történik egy ilyen ülés során?
Számomra ez szinte megválaszolhatatlan kérdés. Nyugaton a szamádhi fogalma valami ezospiri furcsaság, miközben ez egy egzakt módon megtapasztalható tudatállapot, elérésének eszköze a meditáció. Ez szintén egy egészen jól leírható dolog: ülsz és figyeled a légzésedet, ennyi. Közben egymillió gondolat jöhet másodpercenként, és amikor ezt észreveszed, akkor csak visszhelyezed a fókuszod a légzésedre. Van, hogy szinte lehetetlenül nehéz, máskor simán megy.
Meditáció közben pedig észreveszed, hogy te, a gondolataid és az érzelmeid teljesen különböző dolgok, amelyek megfigyelhetőek.
És végül marad a megfigyelő, hívjuk énnek, ha akarjuk hívni valahogy, aztán végül eltűnik az is, és csak a színtiszta, egzakt módon megtapasztalt létezés marad. Erre nagyon hasznos lehet emlékezni a hétköznapi szituációk során.
Említetted, hogy legújabb szenvedélyed a vízfesték. Mi történik benned, amikor felfedezel egy újabb alkotói területet, és milyen részed mozgatja meg egy-egy új tapasztalás?
Szerintem Panni az életemet mentette meg, amikor akvarellkészletet adott. Lekapcsolt az eddigi iszonyatos túlpörgésemről. Minden diszciplína más és más területet mozgatott meg bennem, imádtam őket. Amikor a szakdolgozatomat írtam, amelynek témája a rendszerszemlélethez köthető nemlineáris dinamikai rendszerek, valamint a modern tudomány paradigmaváltásának vizsgálata hálózati tudományos eszközökkel, akkor egy nagyon fókuszált, kiegyensúlyozott, másfél hónapig tartó alkotói flow-ban voltam. A fotó az életem szerves része, születnek képek akkor is, amikor nincs a kezemben fényképező, bármelyik pillanatban be tud kapcsolni, megszoktam. Az írás szintén egy komplex, mentális tevékenység, mintha egy csatorna nyílna, amin keresztül áramlik az információ. Geometrikus, éles, szögletes, mentális energiát igényel.
Ezzel szemben az akvarell folyik. Áramlik. Játékos, színes,
texturált, összefolyik, szétfolyik, nincs tétje. És ezen a ponton emlékeztet
arra, hogy egy egészen tág perspektívából semminek sincs, hogy játék az egész,
amit, ha szeretnénk, komolyan veszünk. Játszani felejtettem el az elmúlt
években, és ez nagyon hiányzik. A handpan ugyanez, annyi különbséggel, hogy az tökéletes
jelenlétet igényel, mert a kezem nem bírja lekövetni a fejemben megszólaló zene
sebességét. Ez egy tánc, egy egyensúlyozás, ami emlékeztet az arany középútra.
Ezt kaptam vissza, mikor Panni belépett az életembe.
Ha három szóban kellene jellemezned Bokor Krisztiánt, mik lennének azok?
Nagyon szeret élni.
Ha bárkivel leülhetnél teázni, ő lenne az: Saját magam. Megismerném. Tanulnék.
A kedvenc verssorod: „A füst pontos. A füst nem késik sohasem.” Csider István Zoltán: hideg, pontos
A leginspirálóbb mestereid: Egyértelműen tesóm, Várnai Ákos, Simon Marci és Visy Beatrix. De ne mondd el nekik.
Egy film, ami megváltoztatta az életed: Ali G Indahouse. Ezerszer láttam. Innentől tényleg bármit szabad.
Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
