Pénteki kultúrrandi Gyulai-Zékány István színész-koreográfussal

A debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatára jártál. Ezek szerint már kiskorodtól kezdve vonzott a színészi pálya?

A nagymamám, Gyulai Mihályné „Zizi” a debreceni Csokonai Színházban volt súgó kb. harminc évig. A vasárnapi ebédeknél és családi összejöveteleken rengeteget mesélt a színházi világról, én pedig ittam a szavait. Viszont a színészettel komolyabban csak az Ady Gimnáziumban kezdtem el foglalkozni. Játszottam is akkoriban a Háry Jánosban és A holdbeli csónakosban. Onnan egyetemre először prózai színész szakra akartam jelentkezni – jártam is a harmadrostán –, aztán láttam a Forte Társulat Toldi és A nagy füzet című előadásait. Horváth Csaba rendezéseiben pontosan, izgalmasan és érzékien nyúl a szöveghez, és abból fogalmazza a mozgást. Csodálatba ejtett ez az összhang, és a látottak után én is fizikai színész akartam lenni.

A tánc fontos része az életednek, ez a szenvedély hogyan kezdődött?

2004-ben vitt el édesanyám az első néptáncórámra a Debreceni Hajdú Táncegyüttesbe, ahol tíz évig voltam tag. A mozgás iránti szeretetemet, ritmusérzékemet, munkamorálomat az akkori vezető tanáraimnak, Tiszai Zsuzsának és Lovas Bálintnak köszönhetem. Bár többször ott akartam hagyni a csoportot – mindig is kívülállónak éreztem magam köztük –, de annyira szerettem csinálni, és olyan odaadással folyt a professzionális oktatás, hogy maradtam. Felléptünk itthon különböző színházakban, mentünk versenyekre és külföldi fesztiválokra, úgyhogy a színpadot hamar megszoktam. Sokat utaztunk Erdélybe, és pajtákban megrendezett táncházakban, az ott látott rögtönzött táncokban leshettem el a mozdulatokat, és első kézből láthattam, hogyan is kell őrizni a hagyományokat.

A magyar néptánc nemzeti érték, művelése nemcsak szórakozás, fontos is számomra. Ezért oktattam a Pesti Magyar Színiakadémián végzős egyetemistaként, és ezért vállaltam el a Soltis Lajos Színház nyári táboraiban való oktatást is. Emellett erősíteni akartam a tanári és csoportvezetői oldalamat is, és kifejezetten élveztem az ebből a szemszögből való ráhangolódásomat a munkára. Egyszer egy levélben azt írta egy tanítvány, hogy mindig is utálta a néptáncot, de az óráink után el fog menni táncházba. Nekem már ezért megérte.

Színházrendező, fizikai színházi koreográfus szakon végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2020-ban. A néptánc után éles váltás volt a mozgás ezen „kortársabb” világa, vagy épp ellenkezőleg, jó alapot adott hozzá?

A néptánc az egyik legjobb alapot adta a színpadi jelenlétemnek, mégis rengeteg munkámba került, hogy eljussak oda, ahol jelenleg tartok. Sokat dolgoztam azon, hogy a megszokott, maszkulin mozdulatok helyet adjanak a Horváth Csaba-féle többfunkciós színészi létnek, Gál Eszter kontakt improvizációinak, a kortárs táncnak, a partneringnek. Különböző technikákat és mozgástípusokat tanulhattam sok táncostól és koreográfustól. A testtudat elsajátítása egy hosszú folyamat, és a fizikai színházhoz – az elméleti órák mellett – elengedhetetlen a sokirányú mozgásképzés.

Mit jelent pontosan az, hogy fizikai színház?

A fizikai színház egy összművészeti alkotás, a próza, a mozgás és az ének különböző kombinációi. Ott kezdődik, hogy a rendező felismeri, hogy az anyag, a drámai szöveg vagy zene alkalmas-e, ad-e lehetőségeket a testtel való kifejezésre, kommunikációra. Az előadás fűszerességét a színészek fizikai jelenléte határozza meg. A szövegekhez illesztett mozgások, a koreográfiák és a rendezői koncepcióval alátámasztott kellékek használata megnyitják az asszociációs csatornákat. A néző elengedheti a képzeletét, mégis koncentrációra van szüksége, mert meg kell fejtenie a szöveg melletti fizikális síkot is, ami egyszerre komplexszé és szórakoztatóvá is teszi a színházi élményt.

Számomra a fizikai színház folyamatos, absztrakt játék a partnereimmel, a drámai szöveggel, a zenével és a testemmel. A mozdulataimban megtalálhatóak a „lelki nyomaim”, amik kisegítik, megtöltik, akár újraértelmezik közben a szöveget. Úgy gondolom, az ilyen előadásokat látni kell, hogy megismerjük, milyen ereje van a fizikai színháznak.

Koreográfusként mely darabok köthetők a nevedhez?

A Weöres Sándor Színházban Az inishmore-i hadnagy (rendező: Nagy Péter István – a szerk.), a 6színben az Izgass fel (rendező: Pányik Tamás– a szerk.) című előadások. De koreografáltam már videoklipben (például Palya Bea: Hazatalálok én – a szerk.), az RS9 Színházban, a Várkert Bazárban, különböző kisfilmekben, drámatáborokban, fesztiválokon és workshopokon is.

Két éve a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatában játszol, de színészként több színpadon is megfordultál az oda vezető úton. Melyek voltak a legmeghatározóbbak?

Gyakorlatom a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt. Ott dolgoztam a Chicago című musicalben (rendező: Horváth Csaba – a szerk.), és Parist játszottam a Rómeó és Júlia előadásban (rendező: Hargitai Iván – a szerk.), bár nagy vágyam, hogy egyszer Mercutiót alakíthassam. A Radnóti Színházban pedig a Don Carlosban (rendező: Nagy Péter István – a szerk.) voltam látható. Vendégelőadásokkal viszont az ország számos színpadán volt szerencsém megjelenni. Felléptem többek között a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Miskolci Nemzeti Színházban, a veszprémi Hangvillában, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, a debreceni Csokonai Színházban.

A szülővárosodhoz képest épp az ország másik felére kerültél. Hogy érzed magad ebben a közegben?

Az egyetem után mindenképpen egy társulathoz akartam kerülni, hogy megtapasztaljam a működését, és hogy fejlődhessek, láthassam, hogyan dolgoznak az idősebbek. Sajnos pont abban az évben kaptam meg a mesterdiplomámat, mikor a Covid elkezdődött, úgyhogy szabadúszó lettem. Akkoriban dolgoztam a Radnótiban.

Szombathelyen mély barátságokat kötöttem a munkatársaimmal, úgyhogy boldog vagyok. A város kellemes – bár számomra túl nyugodt –, az arborétumot pedig imádom! A szombathelyiek nagyon szerethetőek és barátságosak. De sajnos a színházbérletesek száma lecsökkent a Covid óta.

Mely szerepeidre vagy a legbüszkébb? És melyek jelentették a legnagyobb kihívást?

Az Ódry Színpadon minden évben egyre nehezebb feladatokkal néztem szembe. A legmeghatározóbbak a Mester és Margaritában (rendező: Horváth Csaba – a szerk.) a Mester, A szecsuáni jólélekben, amit Szerelemáru címen játszottunk (rendező: Zsótér Sándor – a szerk.) többek között Sen Te és Sui Ta szerepei mind kihívások voltak számomra. 2021 nyarán beugrottam a Spirit Színházban az Equus (rendező: Czeizel Gábor – a szerk.) című előadás főszerepére. Megmérettetés volt Alan karaktere, mert a rendezőtől teljesen szabadkezet kaptam, és úgy fogalmazhattam meg a benne feszülő, zsigeri energiákat, ahogy jónak láttam. Szeretem a nagy amplitúdókkal játszható szerepeket, amikben végigmehetek az érzelmi skálán. Sérült kisfiút, mély pszichikai esetet elképesztően izgalmas volt játszani.

Mégis az első döntő fordulat számomra az egyetem harmadik évében volt, amikor beugrottam a Forte Társulat A te országod című előadásába többek között Csóka szerepére. A Nemzetközi Demoludy Fesztiválra mentünk Lengyelországba, Olsztynba, és nagyon izgultam; főleg akkor, amikor már a hazai közönségnek játszottuk a Trafóban. Fel kellett nőnöm a feladathoz és a munkatársaimhoz. Nagyon szeretek velük dolgozni, és ez kölcsönös. Végzősként Horváth Csaba Bartók: V. vonósnégyes koreográfiájában vettem át az egyik szerepet. Az valóban nehéz volt, mert a bonyolult koreográfiát egy előadás felvételéből tanultam be egy irtózatosan pici albérletben.

A Weöres Sándor Színházban a Kivilágos kivirradtigban Szalay Péter szerepe remek kihívás, minden előadáson meg kell vele küzdenem, és hálás vagyok érte. Szalayban, ahogy a szívem-lelkem, úgy a nagyapám is benne van, mert sok mindent róla mintáztam. Márciusban, a Kivilágos bemutatója után már másnap tanulnom kellett a Candide, vagy az optimizmus (rendező: Nagy Péter István – a szerk.) című darab főszerepét, mert betegség miatt pár nap alatt át kellett vennem. Közben elkezdődtek a Bolha a fülbe (rendező: Béres Attila – a szerk.) előadásunk próbái is. Iszonyú kimerült voltam, és az esti próbák és előadások után hajnalig tanultam. A szerepátvétel az elmondások alapján remekül sikerült, úgyhogy jelenleg erre az időszakra vagyok a legbüszkébb.

Idén te is a Színikritikusok díjának várományosa lettél a legjobb férfi epizódszereplő kategóriában a Kivilágos kivirradtig című darabban nyújtott alakításodért. Milyen érzés?

Repesek, azt hiszem. Olyan munkára kapok visszajelzést, amibe rengeteg gondolatomat, szenvedélyemet és energiámat beletettem. Benne van a lelkem, és csodálatos érzés, hogy a szakma értékeli. Már a jelölés is nagy szó, úgyhogy hálás vagyok minden munkatársamnak, akikkel együtt dolgoztam ezen az előadáson! Mindannyian ünnepelhetünk, mert a legjobb kőszínházi előadás és a legjobb rendezés díjakra is jelölték a Kivilágost. (Kritikánk az előadásról itt olvasható.)

A színházi deszkák mellett kamera előtt is többször játszottál. Mennyiben volt más érzés?

Az egyetem alatt több vizsgafilmben is voltam. Legutóbb a Legyetek szeretettel című sorozatban alakítottam Brenner József atyát, a vértanúhalált halt Boldog Brenner János testvérét. A forgatásokat rendkívül élveztem, és a stáb is nagyon kedves volt. Ő már az ötödik papkarakter vagy valamilyen vallási vezető, akit alakítottam. Valamiképpen megtalálnak ezekkel a szerepekkel, pedig már igazán játszanék filmen valami gonosz, nagyon beteg, nehéz esetet is.

A munkád miatt is fontos lehet számodra a test és lélek kapcsolata, illetve a fittség. Hogyan tartod formában magad?

2010 óta minden nap biciklivel járok. A fizikai fittségem alapját a 18 éve űzött tánc és testtudatos mozgás adja. Olykor persze a Nutella magánya és a gyorsétel lustasága engem is elér, és olyankor futni megyek a természetbe. Fontosnak tartom a szellemi egészséget, és sok szabadidőmet azzal töltöm, hogy szembenézzek a félelmeimmel, a gyerekkori és jelenlegi traumáimmal. Elengedhetetlennek tartom ebben a szakmában a mély önismeretet. Rengetegszer megtalálnak olyan szereppel, aki éppen abban a problémakörben mozog, mint én, emiatt előfordul, hogy szinte terápia egy előadás. Ráadásul van bátorságom szembenézni vele, mert meg akarok birkózni a feladattal, és mert igazán át szeretném adni a nézőknek, ki is ez a karakter.

Az egyetemen kialakítottam magamnak egy meditációs gyakorlatot, aminek az alapjait a tai chiból vettem. Ezt minden előadás előtt és után megcsinálom, hogy ráhangolódjak az estére. Szerintem egy előadó akkor van fizikai és szellemi összhangban önmagával és színésztársaival, ha kellő önismerettel és gyakorlott testtudattal rendelkezik; a belső koncentráció és empátia nem elég. A színészi játékban egységben létezik a tudatossá tett belső ösztönlényem a rajtam kívül álló partnerrel, ami lehet a munkatársam, de egy zenemű vagy egy kellék is, sőt, akár mindegyik egyszerre.

Ha jól tudom, masszőri végzettséged is van. Mesélsz kicsit erről?

Édesanyám természetgyógyász, masszőr, úgyhogy gyerekkoromtól kezdve többet kezelt ő, mint az orvos. A gimnáziumban sokat masszíroztam a diáktársaimat és a barátaimat. A gondolat már akkor megszületett, mivel mindig is szerettem csinálni, ez volt a B-terv, ha nem vesznek fel az SZFE-re. Azóta tavaly volt erre először időm, úgyhogy elvégeztem egy tanfolyamot, hogy több lábon tudjak állni.

Milyen terveket szövögetsz jelenleg?

Régi vágyam, hogy nagyjátékfilmben dolgozzak. A nagy munkaterhelési képességem miatt sorozatban is el tudom magam képzelni. A monodráma mindig csalogatott, és tervezek kialakítani egy táncházi közösséget is. Ezek mellett szívesen gyarapítanám a szinkrontapasztalataimat, mert azt is élveztem csinálni. Imádok utazni, mindig hatalmas élmény számomra más kultúrák megismerése, úgyhogy már lesem a következő úti célt.

Nyitóképen Gyulai-Zékány István színész. Fotó: Lutor Katalin

#pénteki kultúrrandi