Pénteki kultúrrandi Hevesi Judit költővel, szerkesztővel

Két verseskötete jelent meg az elmúlt öt évben a Magvetőnél: a Hálátlanok búcsúja és a Holnap ne gyere. 2015/2016-ban Friedrich Schiller Haramiák című darabját Cziglényi Boglárkával közös fordításában a Pesti Színház játszotta, de fordított gyerekkönyveket is. 2016-ban Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat kapott, tavaly pedig elnyerte az Irodalmi Jelen Költészet díját. Szerkesztői munkája mellett rendszeresen publikál a legnagyobb hazai irodalmi lapokban, tart irodalomórákat és felolvasásokat. Jelenleg párjával Németországban él.

Emlékszel
az első versedre?

Igen! Életem első, szerintem is versnek nevezhető szövegét elég későn, a húszas éveim elején írtam, és Kabai Lóránt közölte is a Műút folyóiratban! Nagyon jó emlék, bár azt a szöveget ma már nem szeretem, távol került tőlem.

A
családodban mennyire volt meghatározó az irodalom?

Meghatározó is volt meg nem is. Az olvasás értékét és fontosságát a szüleim megkérdőjelezhetetlennek tartották. Gyerekkorunktól sokat olvastunk a nővéremmel, ő talán még többet is nálam. Ugyanakkor a szüleim inkább reál beállítottságúak, amit csak azért hangsúlyozok, mert így talán nem olyan magától értetődő, hogy a testvérem régi magyar irodalommal kezdett foglalkozni, én meg német és kortárs magyar irodalommal. Hiszem, hogy klasszika-filológus nagybátyám, Nagyillés János műveltsége és nyelvi tehetsége sem maradt hatás nélkül, bár sosem hangoztatom neki, ő példakép számomra.

Mikor
érezted először, hogy a költészet nem csak kedvtelés, hanem életút számodra?

Kedvtelésnek sosem tartottam, azaz mindig éreztem, hogy súlya van. Életútnak azonban a mai napig nem tudom tekinteni, ehhez hihetetlen kitartás, merészség és talán önbizalom is szükséges. Bennem talán csak a merészség van meg hozzá, az meg azt hiszem, a három közül nem a legszükségesebb.

Fejben
írsz? Vagy ülsz a gépnél, és úgy születnek a motívumok?

Fejben már majdnem megvan, mire leülök a géphez és
begépelem. A végleges formáját viszont mindig ott kapja meg a szöveg.

Két
versesköteted jelent meg: a Hálátlanok
búcsúja (2015) és a Holnap ne gyere
(2017). Mindkettőben meghatározó téma a magány. Miért?

Sokkal könnyebb erre a kérdésre úgy válaszolni, hogy érzelmileg már bizonyos távolság van köztem és a kötetek között. Személy szerint semmi mást nem tartok annyira nyomasztónak, mint a magányt. Olivia Laing A magányos város című könyve volt számomra az az olvasmány, ami segített megérteni a saját (társas)magánnyal kapcsolatos érzéseimet. Valóságos terápia volt az olvasása. Ráébresztett, hogy a művészet segíthet megküzdeni ezekkel a nehéz érzésekkel is. Hogy általános orvosság lenne minden bajra, hogy minden esetben terapikus funkciója van, abban az átlagnál kevésbé hiszek. Nem olvad tőle kevésbé a jégtakaró, nem hozza vissza az eltemetett szeretteinket, a rákot sem gyógyítja meg. De ahogy Laing írja: „képes meghitt közelséget teremteni, sebeket begyógyítani, még inkább: tudatosítja, hogy nem kell minden sebet begyógyítani és nem minden heg csúf”.

Tóth
Krisztina az első köteted fülszövegében úgy fogalmazott, hogy a versekben
érezhető a „tisztánlátás kényszere”. Ez kíméletlen őszinteséget jelent? Fontos
a személyesség?

A mai napig nagyon hálás szívvel gondolok Tóth
Krisztina mondataira. Az ő szavainak jelentéséről nyilván csak sejtéseim
lehetnek, de úgy hiszem, hogy a tisztánlátás kényszere egyszerre vonatkozik a
belátás és az önreflexió kíméletlenségének szükségességére és arra, hogy a
belátás után ezek kimondása sem megúszható. A humor elég jól jön a túléléshez,
de nem lehet mindent szétironizálni.

Számomra emiatt fontos a személyesség: úgy érzem, csak akkor tudok hiteleset állítani bármiről, ha ott vagyok a mondatok mögött. Ez persze gyakran kitettséggel jár, előfordul, hogy másokból offenzív viselkedést vált ki, amit az évek során egyre nehezebben élek meg. Hogy csak így érdemes, abban mégsem szűntem meg hinni.

A
Holnap ne gyere részben állatos
versekre épül, költőivé írt hírszerű történetekre. Miért érdekelt a téma?

Nem épül rájuk, csak keretezik a kötetet. Viszonyítási
pontoknak szántam őket.

Szerkesztőként,
fordítóként is dolgozol. Naivitás azt hinni, hogy a költészet ma lehet főállás?

A költészet, mint főállás nagyon kevesek kiváltsága,
és mint említettem, nagy bátorság kell hozzá és azt hiszem, erős hit saját
magunkban. No meg megfelelő anyagi háttér. Ráadásul szeretek fordítani és
szerkeszteni, mások szövegeinek rendezése vagy más nyelvre átültetése olyan
fegyelmezettséget kíván meg, amit a költészet nem feltétlenül vagy nem ennyire
strukturáltan.

Mostanában sokat beszélgetünk ilyesmiről egyébként a barátommal. Viszonylag keveset írok, kicsit megtorpantam, a motivációm és a bátorságom is csökkent az írással kapcsolatban. Gondolom vagy legalábbis remélem, hogy hamarosan visszatér.

Jelenleg
Németországban élsz, miért döntöttél a költözés mellett?

Személyes okokból: a barátom itt él és össze akartunk költözni. Az volt az elképzelés, hogy írni és szerkeszteni bárhol lehet. Nem számítottunk arra, hogy a váltás mégis megtorpanáshoz vezet, még kevésbé arra, hogy a koronavírus miatt a munkáim is erősen átalakulnak.

Onnan is be tudsz kapcsolódni a hazai irodalmi körforgásba?

Egyelőre igen, bár egy költözéshez szükségszerűen
hozzájárul az is, hogy az ember valamelyest háttérbe szorul. Ez így
természetes, ezzel számot kellett vetnem, amikor elköltöztem. De közben
foglalkozom versekkel és remélem, hamarosan összeállnak majd kötetté, illetve
egy gyerekkönyvről is ábrándozom.

Nyitókép: Kaszás Tamás fotója