Pénteki kultúrrandi Katona Kati digitális művésszel

Hogyan definiálnád azt, hogy mivel foglalkozol? Mit jelent vizuális művésznek lenni?

Az értelmezési lehetősége nagyon tág, a vizuális művészet fogalmába megszámlálhatatlan műfaj és szakma belefér. Szerintem a művészet és az alkalmazott művészet között nagyon halvány a határ; nehezen definiálható, hogy mi honnan számít művészetnek. Amivel én foglalkozom, az legtöbbször alkalmazott művészet: amikor koncertanyagot készítek vagy egy nagyobb projekten dolgozom, általában adott koncepciót követek, amit a saját eszköztárammal valósítok meg. De az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt fektettem a saját művészeti projektjeimre is, amelyekben már szabadon, korlátok nélkül kísérletezhetek.

Hogyan jutottál idáig? Egyenes út vezetett a digitális művészetig, vagy több mindenben kipróbáltad magad?

13 éves lehettem, amikor megszületett bennem a gondolat, hogy a vizuális művészetek felé nyissak. Akkor nyilván még nem láttam tisztán, hogy pontosan mivel is szeretnék majd foglalkozni, de valami mégis azt súgta, hogy ez az az irány, amerre mennem kell. Korábban hat évig zeneiskolába jártam, gitározni tanultam, később szólóénekórákat is vettem. Bár ez teljesen más irány volt, hozzájárult ahhoz, hogy fogékony lettem a különböző művészetekre.

A középiskolai éveimet Újvidéken, a Bogdan Suput formatervezői középiskolában töltöttem, ahol többféle, hagyományosnak nevezhető képzőművészeti technikába: szobrászatba, festészetbe, grafikába kóstolhattam bele. Az érettségihez közeledve egyre jobban érdekeltek az újmédiás művészetek, így a METU médiadizájn szakán folytattam a tanulmányaimat. Itt ismerkedtem meg azokkal a területekkel, amelyeken ma is tevékenykedem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már az egyetem idején el tudtam helyezkedni a szakmámban, így különösebb kilengések nélkül, viszonylag egyenes úton jutottam el oda, ahol most vagyok.

Kifejezetten az egyetemi tanulmányaid hoztak Magyarországra? Vagy más motivációd is volt? Mennyire volt nehéz megtalálni itt a közeged?

Gyerekkoromban sok időt töltöttem Budapesten édesanyám szüleinél, és nagyon megszerettem a várost. Ez is befolyásolt abban, hogy itt folytassam a tanulmányaim. A középiskola végéhez közeledve mérlegeltem a lehetőségeket, és mivel a szerbiai művészeti egyetemeken nem igazán találtam olyan képzést, ami számomra megfelelő lett volna, így végül csak magyarországi egyetemekre adtam be a jelentkezésemet. 

Az első egy-két év nem volt könnyű, kellett némi idő, amíg fel tudtam venni a ritmust ezzel a teljesen újfajta élettel. Meg kellett találnom az egyensúlyt, hogy az önfenntartás miatt elvállalt különböző diákmunkák ne menjenek az egyetemi teljesítmény rovására. Szerencsére az egyetemi évek alatt fantasztikus baráti kapcsolatokra tettem szert, ami megkönnyítette a továbbiakat.

Mennyiben határozza meg a művészeti látásmódodat a vajdasági származásod?

Egy kisvárosban, Topolyán nőttem fel, ahol a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben dolgoztak a legtöbben. Gyerekkoromban az utcában lakó gyerekekkel rengeteg időt töltöttünk a szabad ég alatt, a környék mezőin, tavas-erdős részein kalandozva. Azt gondolom, valamilyen formában ez is hozzátesz a jelenlegi művészeti törekvéseimhez, amelyet természetközeliség jellemez. Ez sok esetben átszövi más vajdasági képzőművészek munkáját is.

Beszélsz szerbül, vannak még ottani kapcsolataid, esetleg dolgozol haza is?

Sajnos az elmúlt években igencsak megkopott a szerb tudásom, nagyon ritkán kell használnom. Nem túl sok ottani kötődésem maradt, csupán néhány közeli baráttal, osztálytárssal tartom a kapcsolatot. Eddig még nem volt rá alkalom, hogy haza is dolgozzak, de tervben van egy-két ottani művészeti projekt, remélem, a közeljövőben ezekre is sor kerül.

A digitális művészet folyamatosan változik, fejlődik. Te hogyan képzed magad?

Mivel a technológia fejlődése folyamatosan újabb és újabb technikáknak ad teret, nagyon fontos naprakésznek lenni, ezekkel a fejlesztésekkel tartani a lépést. A folyamatos önfejlesztés elengedhetetlen. Rengeteget olvasgatok különböző fórumokon, és amikor csak időm engedi, különféle videós oktató segédanyagokat bújok.

A munkád értelemszerűen technológiafüggő. Ennek ellenére megesik, hogy offline vagy, és ki tudsz kapcsolni?

Igen, és nagyon igénylem is. Szeretek a természetben barangolni és utazni, új helyeket, kultúrákat megismerni. Olyankor általában néhány napra teljesen offline üzemmódba váltok, még a laptopomat sem viszem magammal, nehogy véletlenül elcsábuljak, és beleessek abba a hibába, hogy pihenés helyett valamin dolgozom. Fontosnak tartom, hogy időről időre mindenféle digitális eszköztől elszakadjak, és más irányokba tereljem a gondolataimat.

Milyen inspirációs forrásokból táplálkozol? Egyáltalán hogyan állsz neki egy-egy koncepció kidolgozásának?

Általában egy kutatófolyamat előzi meg minden munkámat. Igyekszem minél jobban definiálni, hogy mi az, amit csinálni szeretnék, referenciákat gyűjtök, moodboardot (vizuális ötlettár – a szerk.) készítek. Ha egy bizonyos téma köré épül az adott munka, megpróbálok minél több információt begyűjteni róla, körbejárni. Sűrűn előfordul azonban az is, hogy kísérletezés közben valami olyan születik, amit aztán továbbgondolok, és emiatt felcserélődnek a munkafolyamatok.

Mely projektjeidre vagy a legbüszkébb?

Az elmúlt években több projection mapping projektben vettem részt, ezek közül az egyik legizgalmasabbnak a tavalyi Zsolnay fényfesztivál mappingversenyére készült pályamunkámat, a Morphogenesis című épületvetítést tartom. Szintén tavaly, a Limelight csapatának köszönhetően egy munkám Las Vegasban is látható volt. A Global Illumination csapatának tagjaként volt szerencsém részt venni a seattle-i Space Needle 2021-es szilveszteri digitális sky mappingjának munkálataiban is, amely később Emmy-díjat is bezsebelt. Ezenkívül több zenekarral dolgoztam az elmúlt időszakban, és különféle elektronikus zenei eseményeken vettem részt vj-ként, például az Ozora és a Sziget fesztiválon.

Nagyon változatos munkáid vannak. Mi áll hozzád legközelebb: a 3D-animáció, a projection mapping vagy a vj-skedés?

Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat az installációs művészet, azon belül is az interaktív installációk, vetítések és a generatív képalkotás. A jövőben mindenképp szeretnék ezekre nagyobb hangsúlyt fektetni. Nagyon izgalmasnak találom, hogy az interaktivitás hogyan változtatja meg a művészeti élményt, szeretnék jobban elmélyülni az interakció-dizájn rejtélyeiben.

Szerinted kik a leginkább nyitottak a digitális művészetre?

Úgy látom, hogy nagyon vegyes a célcsoport. Olyanok is kíváncsiak rá, akik egyébként nem foglalkoznak vizuális művészettel, és sok esetben rájuk is nagy hatással vannak az ilyen alkotások.

Először a Cinema Mysticán találkoztam a munkáiddal. Mennyi időbe telt az ott látható két installációdat létrehozni?

Az Ocean Anthology című installációm létrehozása óriási feladat volt, mivel a vetítés egy nagy, 12 méter hosszú felületen zajlott. Nagy fejtörést okozott, hogy technikailag mi lenne a legjobb megoldás, amivel a kívánt interaktív rendszert létrehozhatom. Az installációnak a kiállításon látható változata többhetes kutatómunka eredményeként született meg. A Submerge című installációm ötlete már hónapokkal a kiállítás előtt megfogant, de hogy mennyi idő alatt készültem el vele, nehéz lenne meghatározni, mert miközben dolgoztam rajta, folyamatosan fejlődött, alakult a koncepció.

A Žagar AV Experience formációt Zságer Balázzsal hoztátok létre. Milyen közös munkáitok voltak már?

Az elmúlt években lehetőségünk volt fellépni különféle nemzetközi audiovizuális fesztiválokon, többek közt a Live Cinema Festivalon Rómában és a Patchlab Festivalon Krakkóban. Berlinben és Londonban is megfordultunk már. Az utóbbi idő egyik legizgalmasabb eseménye az Inota Reopening, az inotai hőerőmű épületegyüttesében szervezett audiovizuális est volt, amelyen előadhattuk a legújabb AV-performanszunkat.

Jelenleg milyen projekteken dolgozol?

Többnyire koncertvizuálokon, valamint további Žagar AV Experience produkciókra készülök. Egy újabb installáción is elkezdtem dolgozni, annak a koncepcióját csiszolgatom még.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu