fbpx

Pénteki kultúrrandi Labrosse Dániel illusztrátorral, animátorral, képzőművésszel

Labrosse Dániel francia–magyar képzőművész még csak 25 éves, de már kilenc önálló és hét csoportos kiállításon is bemutatkozott, és csupán 19 éves volt, amikor a londoni Tate Modern kiállította az egyik munkáját.

Labrosse Dániel autodidakta francia–magyar képzőművész, illusztrátor és animátor, a vizuális művészetek kísérletező kedvű ezermestere. Jellegzetes figurái a festményei és a grafikái mellett lemezborítókról, animációs filmekben, videóklipekben, nemzetközi márkák termékeiről és fesztiválokra készített installációkról is visszaköszönnek, de találkozhattunk már velük kiterjesztett valóságba „szőve” vagy épp egy metróállomás falán is.

Sokszínű alkotásaiban egyvalami állandó: megéri elveszni a részleteikben. A játékos, rajzfilmeket és képregényeket idéző felszín alatt ugyanis humoros fordulatokat és elgondolkodtató történeteket szúrhat ki a figyelmes szemlélő. Dániel még csak 25 éves, de már kilenc önálló és hét csoportos kiállításon is bemutatkozott, és csupán 19 éves volt, amikor a londoni Tate Modern kiállította az egyik munkáját. Sikerei ellenére az a fajta művész, akiből a sznobizmus csírája is hiányzik, és ha alkotásról van szó, elsősorban a kíváncsiság vezérli.

A képeidet nézve egészen magába szippantja az embert a színes, izgalmas kavalkád. Téged hogyan szippantott be annak idején a művészet?

Gyerekkoromban anyukám rendszeresen vitt kiállításokra, de a klasszikus festők javarészt hidegen hagytak. 2008–2009 környékén három nagyon meghatározó művészeti élményem volt: Tim Burton életmű-kiállítása a New York-i MoMában, Keith Haring kiállítása a Ludwigban Budapesten és egy Blu-falfestmény a londoni Tate Modern falán. Mindhárom rendkívül nagy hatással volt rám, és akkor jöttem rá, hogy az emberek nemcsak kedvtelésből alkotnak, hanem karriert is építhetnek belőle. Közös vonal a háromban, hogy mindegyik nagyon színes volt, erős fekete kontúrokkal dolgozott és „rajzfilmszerű” volt. Emiatt könnyebben tudtam velük azonosulni, mint a klasszikus festészettel, ami csak később kezdett el érdekelni.

Francia–magyar származású vagy, de egy ideig Skóciában is éltél.

Apám francia, anyám pedig sváb származású magyar, és Edinburghben él a skót nevelőapámmal. Egy ideig én is velük laktam. A feleségem chilei–amerikai, és vannak rokonaink Svédországban, Mexikóban, Ausztriában, Kanadában, Spanyolországban, szóval elég eklektikus, multikulturális családunk van.

16 évesen „szakítottál” a klasszikus iskolarendszerrel, és a jelek szerint jól tetted, hiszen egy művedet már 19 éves korodban a londoni Tate Modernben állították ki. Hogyan telt a kettő közötti időszak? Hogyan sikerült megtalálnod magad a vizuális alkotásban?

Főként mentálhigiénés okból hagytam ott az iskolai tanulmányaimat. Úgy éreztem, hogy többet kezdhetek az időmmel, ha a saját tempómban tanulok, és arra koncentrálhatok, amire szeretnék. Szerencsére a családom és a barátaim támogattak ebben, de idegeneknek a mai napig meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, és hogy miért nem félek attól, hogy oktatás hiányában hogyan fog alakulni a karrierem. 

Szerencsére viszonylag hamar el tudtam helyezkedni. 2014-ben voltak az első megbízásaim illusztrációs munkákra és 2015-ben az első önálló kiállításom Budapesten.

És hogyan került a képed Londonba? Hogyan fedeztek fel?

Egy felhívásra reagáltam, amiben fiatal művészeket szólítottak fel, hogy A művészet jövője témában készítsenek alkotásokat, és egy installáció, egy csoportos kiállítás részeként kiállítják majd a munkáikat a Tate Modernben. Szerencsére az én alkotásom volt az egyik, amit kiválasztottak.

Ha jól tudom, a feleségednek is köszönhető, hogy a festészet is a Labrosse-univerzum részévé vált. Hogyan történt ez?

Nicole-lal 2014 vége felé ismerkedtünk meg Instagramon keresztül, és 2015 folyamán kezdődött a kapcsolatunk. Azóta együtt vagyunk. Amikor megismertem, utáltam festeni. Zavart, hogy nem tudtam az ecsetet úgy irányítani, ahogy a tollat vagy a ceruzát. Nicole sokkal régebb óta festett, mint én, és sokat segített abban, hogy magabiztosabb legyek. Mostanában inkább ruhatervezéssel és horgolással foglalkozik. Instagramon a @nettawool oldalon meg tudjátok nézni az alkotásait.

Nicole művészettörténész is, akivel alkotópárosként is funkcionáltok. Hogyan zajlik a közös munka?

Nicole jelenleg művészettörténetet tanul a McDaniel College budapesti campusán, és emiatt sokszor akadémikusabb hozzáállással tud közelíteni a képeimhez, mint én. Gyakran közösen futjuk át a rajzfüzeteimet, és ő olyan dolgokat vesz észre a skicceimben, amik nekem soha nem jutnának eszembe. Van egy vizuális világom, amit én alakítottam ki gyerekkoromtól kezdve, de a festmények kompozícióját és a színeket abszolút közösen találjuk ki. Festés közben is folyamatosan együttműködünk, különösen, ha kiállítást rakunk össze. Miközben én befejezem az egyik képet, Nicole már a következő hátterét alapozza.

A grafika, a digitális illusztráció és a festészet mellett a fotográfiát, az animációt és a kiterjesztett valóság különböző válfajait is előszeretettel vegyíted. Hogyan ismerkedtél meg velük? Valamennyiben autodidakta módon képezted, képzed magad?

Mindent, amit az alkotásaimban használok, vagy magamtól, vagy Nicole-lal közösen, YouTube-oktatóanyagokból, könyvekből és más alkotók alkotási folyamatának megfigyeléséből merítettem. Szeretek új dolgokkal kísérletezni, új médiumokat felfedezni, mindegyik új kihívást jelent a számomra.

Ha választanod kell, mely eddigi alkotásaid, projektjeid állnak a legközelebb a szívedhez?

A saját projektjeim közül mindenképpen a True Stories című kiállításom a kedvencem, amit Cserhalmi Luca kurátorral raktunk össze, és a Godot ICA mutatta be még januárban. Különböző kultúrák népmeséi között kerestünk párhuzamokat, minden festmény egy másik népmesét mutatott be. Nagyon eklektikus gyűjtemény jött össze a végére, és a kutatói folyamat során rengeteget tanultam.

Számtalan érdekes megbízást kaptál már. Melyek a legemlékezetesebbek számodra?

Az egyik kedvencem a videóklip, amit a Teal nevű liverpooli popzenekarnak készítettem a Rollin’ című számukhoz. Egy bérház lakóinak mindennapjait mutatja be, ami nekem állandó vesszőparipám. A másik kedvenc megbízásom szintén lakóépületet ábrázol. Az amerikai Illustoria gyerekmagazinnak készítettem illusztrációt, amin egy toronyház lakói élik az életüket, és barátkoznak egymással.

A tömegjelenetek, a városi figurák és a mikrotörténeteik visszatérő elemei a műveidnek. Miért vonzódsz hozzájuk?

Szeretek belegondolni abba, hogy kinek mi a háttérsztorija, elképzelni, hogy milyen kalandjaik vannak napról napra, milyen nehézségekkel kell küszködniük, hogyan jutottak el az életben oda, ahol vannak. Szerintem egészséges így gondolkodni, és empatikusabbak leszünk tőle. A munkámban is ezt az empátiát és az emberek iránti kíváncsiságot szeretem ábrázolni. A mindennapjaimban rettegek a tömegtől, de a képeimen általában pozitív kontextusban jelenítem meg. Gyakran ábrázolom az összefogást és a közösség erejét.

Hogyan találod ki egy-egy sorozatod, kiállításod tematikáját?

Általában a kurátorral és Nicole-lal közösen találjuk ki. Attól függ, hogy éppen mi foglalkoztat az adott pillanatban. Mindenhova rajzfüzetet hordok magammal, és ha éppen eszembe jut egy ötlet, azonnal lerajzolom. Ha kiállításon kell dolgoznom, akkor átfutom a füzetet, a klappoló ötleteket összerendezem, és máris szépen kirajzolódik egy sorozat.

Szimpatikus veled kapcsolatban az a gondolat, hogy „lázadsz a művészvilág elitizmusa ellen”. Tényleg így van?

Szeretném azt gondolni, hogy igen. Hiszek abban, hogy a művészet nem csak egy szűk vevőkört illet meg. Mindenkinek jót tenne, ha a mindennapi élet szervesebb része lenne. Tizenévesen rengeteget matricáztam a belvárosban lámpaoszlopokra, falakra meg a metrón, és az volt a gondolatom mögötte, hogy ha unalmas, szürke reklámok helyett valaki egy alkotással találkozik munkába vagy suliba menet, egy fokkal máris kellemesebb lesz a napja.

„A festményeknek beszélniük kell egymással”, mondtad arról, hogy egy sok évvel ezelőtti és egy mostani képed között egyfajta kapcsolat van. Kifejtenéd ezt még jobban?

Szerintem alkotóként mindig van értelme régi munkákat előszedni, és megnézni, hogy amikor az adott alkotás készült, épp milyen érzelmek jártak a fejedben, hogyan voltál lelkileg és hogy ahhoz képest most hogyan vagy. Így fel tudsz ismerni olyan visszatérő elemeket az alkotásaidban, amiket nem biztos, hogy tudatosan használtál, és párhuzamot tudsz vonni a régi és az új között. A régi ötleteit egy alkotó az akarata ellenére is újra meg újra feldolgozza, de senkinek sem stagnál a stílusa az évek során, így mindig új alkotás születik belőlük.

Nagyon tetszett a 12 részes sorozatod a Hype and Hyper oldalon. Különleges budapesti épületeket rajzoltál újra, „töltöttél meg élettel”. Tervezel még hasonlót?

Igen, sőt már folyamatban is van, az Octogon oldalán Cities by Labrosse néven fut Farkas-Zentai Lili írásaival, a magyar kortárs építészetre fókuszálva.

Az Instagram-oldaladon láttam tematikus sorozatot szülinapos lemezborítók újrarajzolásáról is, és többször nyilatkoztad, hogy fontos része az alkotói folyamatodnak a zene. Nem csoda, hogy dolgoztál már albumborítókon és klipeken is. Hogyan jöttek ezek a lehetőségek?

Az első videóklipem az Oseesnek (Thee Oh Sees) készült. Ráírtam az énekesükre, John Dwyerre ímélen, hogy lenne-e kedve együtt dolgozni valamin. Nem számítottam rá, hogy igent mond vagy hogy egyáltalán válaszol, de nagyon lelkes volt. Átküldött egy pár, akkor még nem publikus albumot, és majdnem teljesen szabad kezet adott nekem a dal kiválasztásában és a klip kidolgozásában. Egy álom volt kollaborálni velük. A többi zenekar majdnem mind ez alapján keresett meg. Több bandával és előadóval is beszélek jelenleg hasonló projektekről.

Jelenleg miken dolgozol?

Több projekttel is foglalkozom egyszerre, de most fejeztem be egy nagy falfestményt a Telepen (összművészeti bemutatótér és vendéglátóhely a Madách Imre téren – a szerk.), amire különösen büszke vagyok.

És milyen terveket szövögetsz?

Nagy kiállítást tervezek, amiben eddig ismeretlen vizuális oldalamat fogom bemutatni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen fogadtatása lesz.

Hol találkozhatunk a munkáiddal?

Jövőre több kiállításom lesz itthon és külföldön is. Jelenleg a Godot ICA-ban, a YoungArtban és a Dindin Galériában tekinthető meg a legtöbb alkotásom.

Az online világ forgatagában még tehetséges művészként is egyre nehezebb kitűnni. Mi lenne az az egy tanács, amit a feltörekvő művészekkel megosztanál?

Beszélgessetek egymással és kollaboráljatok, ha tehetitek, mert rengeteget lehet egymástól tanulni.

Zenék, amik mostanában a legjobban inspirálnak:
J Dilla: Donuts, Dead Kennedys: Frankenchrist, Brigid Dawson and the Mothers Network: Ballet of Apes
Kedvenc mese:
Alice Csodaországban
Alkotó, márka vagy kezdeményezés, akivel, amellyel szívesen dolgoznál együtt:
Az Ipecac Records vagy az Ykra
A legutóbbi kiállítás, ami nagyon megfogott:
Marosi Panni: Inner Spaces (Ady25 Galéria és Kiállítótér)

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A rovat további cikkei