Édesapád, Markovits Ferenc csaknem ötven éve dolgozik rádiós rendezőként. Ebben nőttél fel?

Igen. Gyerekkoromban rendszeresen bejártam a Magyar Rádióba, már csak azért is, mert a Pilisben laktunk, így mindig meg kellett várnom, hogy édesapám befejezze a munkát, és a kombi Ladával hazavigyen. Az 1990-es években még élénk társasági élet folyt a Pagodában. Nyolc-tíz évesen ott ültem a színészek, rádiókabarésok között. Édesapám a korszak legendás művészeivel dolgozott, és rengeteget mesélt többek közt Sinkovits Imréről, Őze Lajosról. 14 évesen kezdtem gyerekszínészként dolgozni a rádió gyermekstúdiójában. Édesapám ott tanított, és felvetette, hogy van-e kedvem kipróbálni. Akkoriban az volt az álmom, hogy színész leszek. Megjegyzem: bár édesapám szárnyai alatt kezdtem a tanulást, kivételesen szigorú volt velem.

Mi lett a színészi ambíciókkal?

A Bródy Imre Gimnázium drámatagozatára jártam, és bár a saját osztályomban nem nagyon találtam a helyem, a felső és az alsó évfolyamosok közül rengeteg cimborám lett. Közben hangjátékokban dolgoztam, és egy évig vezettem a Cimbora című tévéműsort. Már ott is lopva figyelgettem, hogyan dolgozik a műsor akkori állandó operatőre, Halász Gábor a forgatásainkon. Akadtak gyerekszínészi feladataim is, például a Komédium Színházban. Sulirádiós voltam, és a filmezés már a középiskolában foglalkoztatott. Elkezdtem bejárni a „művészetisek” videós szakköreire, és ott találtam meg a közösségem. A tihanyi alkotótáborokban is inkább filmet forgattam, mint színházi előadásban gondolkodtam.

Akkoriban még nem volt a zsebedben az okostelefon, a filmezéshez felszerelésre volt szükség.

Az analóg korszak végéről beszélünk, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a részese lehettem. DV-kazettás kézi kamerákkal dolgoztunk, és a hajunkat téptük, ha valamiért nem sikerült cédére kiírnunk az anyagot. De emlékszem, édesapám még hogyan vágta a szalagot.

Visszatérve a színészi ambíciókra: érettségi után felvételiztem Kaposvárra színész szakra, ám az utolsó rostán kiszórtak. Nagyon magam alatt voltam. A következő években beadtam a jelentkezésem az SZFE-re filmes és színházi szakokra is, de ott mindig kiszórtak a közepén. Talán túl nagy arcom volt. A mai napig megesik, hogy a magabiztos kiállásom miatt eleinte tévesen ítélnek meg. Pedig számomra fontos az alázat. A dániai filmes munkák e téren is jó leckét jelentettek. Dániában kameraasszisztensként dolgoztam az Oscar-díjas Bille August filmjében és sorozatokban, kisebb produkciókban; számos filmes workshopra jártam, kiváló szakemberektől tanulhattam, és nagyon becsültem az ott megismert fiatalokban, hogy még ha producerként is akartak elhelyezkedni később, nem derogált nekik elmenni világosítani, hogy tanuljanak. Fél évig tanultam a Práter utcai fotósiskolában, ám utána jött a dániai lehetőség.

Miért éppen Dániába mentél?

Egy családtagom kint tanult, és felhívta a figyelmemet az ösztöndíj-lehetőségre. Akkor még nem tudtam, hogy az életem onnantól gyökeresen megváltozik, és hosszú, felfedezésekkel teli út következik.

Tudtál dánul?

Csak néhány szót. A képzés angolul folyt, így az első időszakban az angoltudásomat csiszoltam. Kikerültem egy homlokegyenest más, a ridegsége ellenére nagyon színes kultúrába. Hihetetlenül jó élmény volt az a fél év. Ám akkoriban még reménykedtem abban, hogy színész leszek; hazajöttem, és újra elmentem felvételizni. Egy ideig jártam az Új Színház stúdiójába, és közben norvégul tanultam, mert az sokkal jobban tetszett, mint a dán. Úgy gondoltam: inkább oda megyek vissza, ha itthon semmilyen lehetőség nem adódik. Négy év elteltével azonban leszámoltam a színházi ambíciókkal. Bár akadtak sikereim, éreztem, hogy nem vagyok elég jó színész, mert a saját fejem után megyek. És inkább a rendezés foglalkoztatott. Ráadásul annyira hiányzott Dánia, hogy végül oda jelentkeztem multimédiadizájn szakra, ami filmes specializációt is kínált. Odensében tanultam, ahonnan egyébként a híres meseíró, Hans Christian Andersen származik. Egyre jobban ment a dán nyelv, és idővel már a saját filmterveimmel pályáztam.

Angol nyelvű filmekre?

Az első forgatókönyvemet angolul írtam meg, és egy nyelvész lány, akit a televíziós gyakorlaton megismertem, lefordította dánra. Így tudtam helyi filmes műhelyekhez pályázni. Régi vágyam volt, hogy filmre vigyem Mikszáth Kálmán Bede Anna tartozása című novelláját, ez lett az első kinti rövidfilmem. Újragondoltam a történetet dán verzióban, és az odenséi alkotói műhely támogatta a rövidfilm elkészítését. Felkértem a helyi színház vezetőszínészét a főszerepre, és ő örömmel vállalta.

Felütötted a telefonkönyvet?

Nem fogod elhinni, de így történt. Dániában mindenki szerepel a fiatal alkotók számára is elérhető adatbázisban, így egyszerűen kikerestem. Odensében senkit sem ismertem. Dániában három nagy, rövidfilmekkel foglalkozó filmes stúdió működik, amelyik fiatalok támogatásával foglalkozik, az egyik az említett odenséi. Bekopogtattam, hogy van egy filmtervem, mire azt mondták: „Rendben! Jöjjön vissza jövő hét kedden; kap tíz percet, hogy bemutassa.” És megtetszett nekik a Mikszáth-történet, így kaptam rá támogatást, ami itthon elképzelhetetlennek tűnt.

Dánul nyelviskolában tanultál meg?

Részben ott, de Dániában lehetőség van három hónapos nyelvi gyakorlatra is. Elmentem árufeltöltőnek egy szupermarketbe, ám három hét után arra gondoltam, hogy miért nem a rövidfilmes műhelyben vagyok, ahol már van ismeretségem?! Jelentkeztem, és átvettek. Anyagokat vágtam, dizájnt terveztem az ott futó filmekhez, és elkezdtem beépülni a helyi filmes közegbe.

A tapasztalatszerzés volt a célod vagy inkább a filmterveidhez igyekeztél támogatást szerezni?

Ez párhuzamosan működött. Akkoriban még úgy terveztem, hogy sokáig Dániában maradok. A legnagyobb büszkeséggel az tölt el, hogy négy különböző dán produkciós cégtől és szponzoroktól támogatást kaptam a Doretes øjeblikke című filmemre, ami álomprojekt volt. A történetet egy „városi legenda” ihlette, amit saját, megtörtént családi eseményekkel együtt írtunk meg a dán forgatókönyvíró-társammal. Egy idős nőről szól, aki azt kéri az őt szállító taxisofőrtől, hogy mielőtt elérik az úti célt, ami egy hospice ház, vigye el élete öt legfontosabb helyszíneire. Három évig dolgoztam a filmen. Közben több producer is kiszállt a dologból, mert nagy falatnak gondolták; voltak, akik lebeszéltek volna róla, ám én mindvégig hittem benne. Majd egy producer fantáziát látott benne, és együtt vittük végig a projektet. A húszperces rövidfilmet a dán filmfesztiválokon számos fődíjjal jutalmazták; bejárta Kanadát, Mexikót, Finnországot, és Dániában beválasztották minden idők legjobb rövidfilmjei közé. Ám addigra én már egy óceánjáró hajón dolgoztam.

Mivel foglalkoztál?

Jómódú házaspárokat fotóztam az utazásuk során, klasszikus mosolyalbumokat készítettem.

Nem hangzik túl érdekesnek.

A hajós élet annál inkább! Soha nem tudtam nyugton ülni. Akkor úgy éreztem: zárjuk le a dániai kalandot. Mindig szerettem volna minél többet látni, megismerni a világból, és egy óceánjáró ehhez megfelelő terepnek tűnt, ám közben jött a Covid. Az első lezárások idején nem engedtek bennünket kikötni, 27 napot töltöttünk a tengeren. Rengeteg pozitív hozadéka volt ennek is, életem egyik legmaradandóbb élménye. Sokat fotóztam immár utasok nélkül, a saját elképzeléseim szerint, dokumentarista stílusban, ami mindig is közel állt hozzám. Így kaptam rá a fotóriporteri munkára, most a MÚOSZ képzésén tanulok. Sok vargabetűt írtam le az elmúlt 15 évben, de örülök, hogy ilyen kalandos esztendők vannak mögöttem. Ez mind az útkeresésről szólt, több lettem általuk.

Vannak filmterveid a fiókban?

Igen, több forgatókönyvet fejlesztek párhuzamosan, de most annyi izgalmas feladat talál meg, hogy egyelőre örömmel foglalkozom azokkal.

Ha hazavihetnél egy műalkotást bármelyik múzeumból, melyiket választanád?
Az Athéni iskolát Raffaellótól a Vatikánból.
Kinek a bőrébe bújnál egy napra?
Bár már sajnos nincs köztünk, de egyértelműen François Truffaut bőrébe.
Milyen zenét hallgatsz, ha jókedvre vágysz?
Amy Macdonald The Hudson című száma bármikor jöhet, de ott a számtalan skandináv, izraeli és afrikai világzene is.
Milyen könyv van az éjjeliszekrényeden?
Charles Dickens: Twist Olivér és Robert Capa: Kissé elmosódva.
Ha nem fotós és filmes lettél volna, hol dolgoznál?
A vasútnál, mozdonyvezetőként. Gyerekkorom óta rajongok a vonatokért.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi