Pénteki kultúrrandi Pataki Noémi Kata táncművésszel

Édesapád Pataki Ferenc színművész, édesanyád a Szegedi Kortárs Balett PR-menedzsere. Ilyen családfával egyértelmű volt számodra az előadó-művészi pálya?

Tény, hogy nagy hatással volt rám a környezet, és mondhatnám viccesen, hogy nem volt más választásom, de a kezdetek egyáltalán nem erről szóltak, hanem a közösségi élményekről, a táncban pedig egészen konkrétan a mozgásról, arról, hogy helyes legyen a tartásom. Az első színpadi élményem egyébként egy prózai darab volt, azt hiszem, kilenc-tízévesen. A Múzeumok Éjszakáján édesapát rendszeresen megbízták, hogy rendezzen egy-egy darabot, és amikor A kis hercegre kérték fel, nem tudott más kisgyerekről a környezetében, akit alkalmasnak talált volna arra, hogy eljátssza a címszerepet. A tömörkényes tánc szakos tanítványaival adtuk elő, és a próza mellett a mozgás is fontos szerepet kapott az előadásban, amelyet az akkori mesternőm, Zsadon Flóra koreografált.

Ennyire kicsiként hogyan tudtad elválasztani magadban azt, hogy a próbateremben az édesapád a rendező, tehát egészen más a viszonyotok, mint egyébként?

Nem volt könnyű, de valahogy természetesen alakult ki, hogy megtanultam, a magánéletet nem szabad bevinni a próbaterembe. Jó érzés volt, hogy tudtam, biztonságban vagyok, mert az édesapámmal dolgoztam, de azt is meg kellett tapasztalnom, hogy ő itt a rendező, és az is teljesen rendben van, ha kritikus velem. Egyébként játszott is az előadásban, ő volt a pilóta. A darab azzal ért véget, hogy a pilóta meglátogatja a kis herceget, és a kis herceggel még egyszer, utoljára megölelik egymást. Ezt a pillanatot nagyon mélyen őrzöm magamban, és most is, ahogy visszaemlékezem rá, kiráz a hideg.

A prózai színház helyére hogyan lépett a tánc?

Juronics Tamásnak köszönhetően, tulajdonképpen ő indított el a pályán. Ugyanúgy kezdtem én is, mint a többi kislány, aki hobbiból táncol, de Tamás valami többet is látott bennem, folyamatosan ösztönzött és mondta a szüleimnek, hogy érdemes lenne ebbe az irányba továbbtanulnom.

Mit lehet egy pici lányban észrevenni: csak a technikai ügyesség vagy már az előadói készség, a karizma is érzékelhető?

Azt hiszem, gomolygott bennem valami komolyság. Nem tudtam a táncra hobbiidőtöltésként tekinteni, talán ezt látta bennem. A lábamról pedig mindig megemlítette, hogy kifejezetten táncos lábak.

Azok milyenek?

Nem is tudom, hogy lehet ezt elmagyarázni… Ahogyan elkezd valaki a táncra orientálódni, egyszerűen kialakulnak „táncos ívek” a lábán, bár ahogyan Tamás mondta, egyébként is kardlábaim vannak. De például a lábfejeden: nemcsak lefeszíted a spiccedet, ahogy tanultad, hanem van még benne egy plusz elnyúlás. Tamás biztatása ellenére azért a szüleim időnként szerettek volna elriasztani ettől az egésztől.

Mindenféle rémtörténeteket meséltek a pálya végességéről vagy a sérülésveszélyről?

Nem, megnézették velem a Szegedi Kortárs Balett Csipkerózsikáját, ami felnőtt előadásnak készült. Tamás ugyanis nem a megszokott módon közelített a történethez, hanem a sötétebb, vadabb oldalát mutatta meg és Csipkerózsika nővé érésére koncentrált. A szüleim azt gondolták, néhány jelenet majd elriaszt. Például az, hogy a főszereplő egy vastag, de átlátszó plexi mögött egy jelenetet félmeztelenül táncolt végig, miközben fények festették meg, vagy az, hogy Csipkerózsika nem a herceggel jött össze a darabban, hanem egy farkassal. Nem mondom, hogy pontosan felfogtam, mit jelentenek ezek a képek, és biztos vagyok benne, hogy a szüleim épp ezért gondolták, hogy elmegy a kedvem a tánctól. De amikor előadás után rákérdeztek, láttam-e, hogy egy táncosnak akár ilyen feladata is lehet, én állítólag csak annyit válaszoltam, hogy „de hát annyira szépen volt megvilágítva!”. Többet nem próbáltak lebeszélni, egyébként pedig szerették, hogy táncolok.

Hát, ha valaki hétévesen ezt mondja, az tényleg menthetetlen. Mennyi idő telt el az első komoly táncszínpadi fellépésedig?

Két-három év. A József-legendát adtuk elő a Szegedi Kortárs Balettel a Müpában. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy ilyen kaliberű előadásban, Strauss gyönyörű zenéjére – ráadásul élőben, Kocsis Zoltán vezényletével – kilenc-tízévesen felléphetek. Ott éreztem meg, hogy számomra a tánc már nem csak hobbi.

A tapasztalások útján a következő ilyen élmény A négy évszak volt. Tamás behívott a suliból, konkrétumok nélkül, csak azért, hogy valamit kipróbáljon. Három napon keresztül ide-oda álltam, mozdulatokat ismételtem, majd a vége az lett, hogy a főszereplő kiskori énjét játszottam. Ez a darab arról szólt – az alcíme Feminizma –, hogyan próbál egy nő érvényesülni a közösségében, tehát szokatlan, komoly témát feszegetett. A főszerepet táncoló Szigyártó Szandrával mély lelki utakon mentünk keresztül, és fantasztikus élmény volt a nézőtér után belülről is megtapasztalni, hogyan lehet egy ilyen érzékeny témát művészi eszközökkel színpadra vinni. A 16. születésnapomon a Halál szerepét Juronics Tamás táncolta. A legszebb ajándék volt, hogy a kis Lili szerepében egyszer vele is játszhattam.

Visszatérve a premierre, az egész szakma eljött Szegedre, mert akkor ünnepelték a társulat fennállásának harmincadik évfordulóját. Szinte fel sem fogtam ennek a jelentőségét, valószínűleg azért, mert csak a rengeteg embert láttam a fogadáson, a neveket, az arcokat annyi idősen egyáltalán nem ismertem. Egy úr odajött hozzám, megdicsért, és azt mondta, jó lenne, ha jelentkeznék a Magyar Táncművészeti Egyetemre. Én csak álltam megszeppenve, fogalmam sem volt, ki ez a kedves és karizmatikus bácsi, aki kiejtette annak a helynek a nevét, ahova vágytam, ahova reméltem, hogy való vagyok, de féltem megtenni ezt a lépést. És hirtelen itt egy ismeretlen valaki, aki erre biztat. Nagyon szépen köszönöm, gondolkozom rajta, mondtam neki, és odamentem anyukámhoz. Ő világosított fel, hogy Szakály Györggyel, az egyetem rektorával beszélgettem. Akkor vettem egy nagy levegőt, visszamentem Szakály Györgyhöz, elnézést kértem tőle, hogy vacsora közben zavarom, megköszöntem a lehetőséget, és megígértem, hogy mindenképpen át fogom gondolni, amit mondott.

Utána a partin megismerkedtem Topolánszky Vincével, aki a szüleivel jött el a premierre. Ő akkor már az egyetemre járt, és elkezdett mesélni róla. Megemlítette a nehézségeket is persze, de olyan dolgokat mondott, és annyira látszott a kisugárzásán, hogy sokat kap ettől az iskolától, hogy másnap reggel eldöntöttem, belevágok. Sikerült a felvételi, az pedig egészen csodálatos volt, hogy együtt tudtunk feljönni Pestre édesapával és édesanyával. Egyedül az a rossz, hogy a nagyszüleim és a bátyámék Szegeden élnek, és a sok munka miatt ritkán láthatom őket, pedig két kis unokahúgom is született, akikkel szívmelengető minden együtt töltött pillanat.

A kis herceg, József-legenda, A négy évszak – Feminizma, sikeres felvételi – mi minden van emögött?

Sok érdekes és nem mindig könnyen megmászható lépcsőfok. A balettel párhuzamosan kipróbáltam a jégtáncot. Borzasztóan szerettem, de a kettő egyszerre nem ment, ezért rövid idő után abbahagytam. A klasszikus balettórákra jórészt különtanárokhoz jártam, kezdetben Bozsó Ágihoz, Domsa Sorinhoz, Varga Józsefhez, viszont éreztem, hogy szükségem van közösségre. Ekkor jött az életembe az internet, és a YouTube-on folyamatosan társastáncvideókat néztem. Odatapadtam a képernyőre, megfogott a hihetetlen intimitás, az, ahogy férfi és nő egymásra hangolódik, ahogy él az arcuk. Vonzott a latinos szabadság, úgyhogy elkezdtem versenytáncolni.

Úgy képzelem, egészen más helyzet az, amikor egy versenyen néznek a bírók és a nézők, mint az, amikor színpadon, előadásban lépsz a közönség elé.

Ez volt az egyik ok, amiért pár évvel később abbahagytam. A terem hangulatát nagyon szerettem, a versengést a táncparketten, a megfelelési kényszert, a szubjektív pontozást viszont annak ellenére nehéz volt feldolgozni, hogy sok versenyt megnyertünk a párommal. Ott tapasztaltam meg, hogyan lehet a különféle táncstílusokkal különféle érzelmeket előhívni, hogyan lehet úgy együtt mozogni, hogy a pár tagjai összeolvadnak, de megőrzik az egyéniségüket. Szép időszak volt, időközben viszont kiderült, hogy van egy 34 fokos, valószínűsíthetően genetikai gerincferdülésem. A scoliosist 30 fok után kezelni kell, 40 foknál pedig operálnak, szóval komoly helyzet volt, már csak azért is, mert abban az évben kezdtem el dolgozni A négy évszakon.

Mintha a sors pár éven belül egészen különös próbatételek elé állított volna: ha a Csipkerózsikában elfogadod a táncszínpad játékszabályait, elindulhatsz a pályán; ha ezzel a gerincferdüléssel is meg tudsz küzdeni, innentől kezdve minden kizárólag rajtad múlik.

Így visszagondolva… Tényleg van, hogy az ember adott pillanatban nem tudja, mi miért történik, aztán később rájön, és levonja a tanulságot. Hívőként tapasztalom, Isten mindig rávilágít arra, hogy még ha vannak is nehézségek, mindig lehet valamiért hálát adni, és ez nagyon sok erőt ad. A korzett is ilyen volt, amit egy évig napi 23 órán át kellett viselnem, a maradék egy órában pedig gyógytornáztam; aztán fél évig csak éjszakára hordtam. Hogy ennyire rövid idő alatt ilyen eredményt értünk el, fontos szerepe volt a szegedi orvosomnak, Sohár Gellértnek, itt Pesten pedig Marlok Ferencnek, aki a személyre szabott fűzőmet készítette.

Ezt hogyan élted meg belül, kamaszként, amikor eleve a helyünket keressük és újradefiniáljuk magunkat a világban, nőként meg aztán pláne?

A gerincferdülés miatt a derekam teherbíró képessége is veszélyeztetve volt, ami egy későbbi terhességet rendkívül megnehezített volna, és azért ha eljön az ideje, szeretnék gyermeket. Teljesen rokkantnak éreztem magamat, még fogyatékos kártyám is volt. Felvállalni se volt könnyű, nyáron pláne nem, mert akkor látszódott, ha felvettem, és nyilván mindenki megnézett. Sokféle sírós pillanat volt, de egyrészt tudtam, hogy a korzett segít rajtam, másrészt pedig sok erőt és támogatást kaptam az egész családtól meg attól, ahogy együtt tudtunk imádkozni. És ami egészen hihetetlen: hogy amikor lassan elkezdhettem táncolni, kiderült, a kortárs tánc, amit művelek, gyógyító hatással van a gerincemre.

Milyen különös egybeesés, visszaigazolás vagy a már emlegetett sors ajándéka, nem is tudom, mi erre a megfelelő kifejezés, hogy a Duda Éva Társulat tagjaként egy Frida Kahlóról szóló előadásban táncolsz.

Ez nekem is eszembe jutott. A munkafolyamatban mindannyiunknak ki kellett próbálni, hogyan lehet mozogni ebben a merevségben, és akkor kiderült, hogy az egyik kedves kolléganőm szintén hordott egy ideig korzettet. Elkezdtünk beszélgetni az élményeinkről, és tényleg felszabadító volt megtapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül. Csak reméltem, hogy olyan társulatban fogok dolgozni, ahol az életem küzdelmeit, örömeit, bármilyen élményünket bele tudom helyezni a munkámba, ahova minden nap jókedvvel jövök be, és teljesen mindegy, a nap elején hogyan érzem magam, akkor is nevetni fogok, mert annyira támogató ez a közösség.

Már a szakmai gyakorlatodat is itt töltötted. Ennyire erősen ide akartál jönni?

A komolyabb döntéseimnél az egyetemen mindig leültünk Kulcsár Noémi osztályfőnökkel, mesternővel átbeszélni a lehetőségeket. A gyakornoki félév előtt is ő segített mérlegelni, hogy maradjak-e itthon, vagy menjek inkább külföldre. És még mindig nagyon vonz, de érzem, hogy egyelőre nincs itt az ideje, még itt van dolgom a Duda Éva Társulattal, a hitbeli közösségemmel és persze a családommal. Itthon vágytam valami újra, valami igazi mélyvízre. Amikor Éva kiválasztott két osztálytársammal, többek között azért örültem meg, mert ezt a stílust akkor még egyáltalán nem ismertem, és kihívásnak, új tapasztalásnak éltem meg. Az első nagy próbatételem a Ramazuri volt. Mindössze pár napom volt betanulni, és a nehézséget az okozta, hogy a darab tele van cirkuszi elemekkel, akrobatikával. Ez pedig akkoriban a lehető legmesszebb állt tőlem.

Mitől sikerült mégis?

Attól, hogy Éva bízott bennem, és a társaim rengeteget segítettek. Vonzott ez az új érzet, hogy valamiért meg kell küzdeni, de figyelnek rám, és folyamatosan olyan, őszinte visszajelzéseket kapok, amik a továbbhaladásban segítenek. A nővérem is Pesten él és minden fellépésemre eljön, amire csak tud, és az mindig biztonságot ad, ha a nézőtéren olyan valaki ül, akiről tudom, hogy szeret.

Áprilisban a Magyar Táncművészek Szövetségétől megkaptad az évad legjobb pályakezdő táncművésze elismerést. Ez a figyelem felelősséget jelent vagy szárnyakat ad?

Mindkettőt egyszerre. Tudtam, hogy látható vagyok, de azt nem gondoltam, hogy ennyire számításba vesz a szakma. A díj boldogsággal tölt el, de ez nem azt jelenti, hogy ne látnám a hiányosságaimat. Az elismerés visszajelzést ad, hogy jól indultam, ez az utam, és a további munkára ösztönöz. Hálás vagyok, és ahogy visszagondolok a kételyeimre, a félelmeimre, az összes nehézségre, amivel meg kellett küzdenem és amiken túl kellett jutnom, még hihetetlenebb a díj. Nagy ajándék, amit a szakmától kapok – az külön jó érzés volt, hogy nem egyedül, hanem hárman, köztük az egyik barátnőmmel, Nagy Noémivel kaptuk meg a modern-kortárs műfajban ezt a díjat –, de legalább ennyire fontos az, ami azon kívül, a különböző közösségeimen és a családon keresztül ér.

Kik voltak azok a mesterek, akiktől a legtöbbet kaptál?

A már említett nevek mellett Moldován Zsuzsanna, az egyetemi balettmesternőm, aki azt tanította meg, hogy a feszes, pontos pozíción túl az érzelmek átadása is legalább annyira fontos. A fiúk balettmestere, Kováts Tibor nemcsak a klasszikus balett világába vezetett be bennünket, vele is nagyon komoly beszélgetéseink voltak. Az egyetemen magázódtunk, és olyan bizalmassá vált ott a viszonyunk, hogy amikor elkezdtünk a Fridában együtt dolgozni, le mertem tegezni. Lőrinc Katalinnal szintén varázslatos utazásaink voltak a beszélgetéseink során. Lakatos Jánossal a tűrőképességünk határait teszteltük a 30 perces plankekkel, a hasizomgyakorlatokkal, amiket hatalmas kiáltásokkal kísért az osztály, de persze sokminden mást is tanultunk tőle, és rengeteg gyönyörű táncos képet készített rólunk.

Ha már Katit említed. Azt tapasztalom, lazulnak a határok a színházi és a táncelőadások között: ahogy prózai színpadokon is egyre erősebben használják a testet mint kifejezőeszközt, úgy egyre több táncos szólal meg elsődlegesen nem mozgásos előadásban is. Prózával kezdted a színpadi pályafutásodat, most van benned ilyen ambíció?

Általános iskolás koromban az egyik tanárom, Török Kata gyakran mondta a szüleimnek, hogy jó a nyelvérzékem, és arra biztatott, hogy az irodalmi és az idegennyelvi vonalat is erősítsem. Egyszer megnyertem a városi versmondó versenyt, azután az országos francia versmondó versenyt, és mindkettő meglepett, de arra gondoltam, talán akkor a verbalitás sem áll tőlem olyan távol. A Fridában is adunk ki különböző hangokat az érzelmek kifejezésére, de Grecsó Zoltán Willany Leó társulatának tagjaként az improvizációs estek során a mozgás mellett kifejezetten szoktunk beszélni, kiabálni, meg persze sokat nevetni. Nemrég Petrovics Sándorral kezdtem dolgozni, aki világhírű nemzetközi táncegyüttesektől tért haza, és egy izgalmas munkafolyamatban vagyunk benne. Kutatjuk a világot, figyeljük a természetet, a mozgásban rejlő kapcsolódás lehetőségeit, a személyiségünket, feszegetjük a test határait, és mindettől felszabadító ez a folyamat.

És szeretnél újból édesapáddal egy színpadon állni?

Él bennem a vágy, igen. Akár színészi minőségben, akár táncosként, de akár úgy is, hogy a két műfajt összehozva kifejezetten az apa-lánya viszonyt mutassuk meg.

Ami még nagyon érdekel, az a filmezés. Rendszeresen járok szereplőválogatásokra, akár táncos, akár prózai feladatról van szó, és volt olyan, amiben utolsó körös voltam, és olyan is, ahol a rendező elsősorban rám gondolt, de végül nem valósult meg a film. Már magát a helyzetet és a felkészülést is élveztem, a munka közben pedig a bizalomtól elkezdtem egyre bátrabb lenni. Hatalmas tapasztalás és megtiszteltetés például egy olyan művésszel, mint Kováts Adél akár csak egy-két órát is együtt játszani egy casting alkalmával.

Épp csak elkezdted a pályát, jó ideig ez lesz fókuszban, de érdekel, hogyan látod az irányát. Merre látod a jövődet? Koreográfusként, tanárként, társulatépítőként, netán színészi feladatokkal?

Az előadás mellett a kreáció is érdekel. Nagyon jólesett, amikor az egyetemen Tran Viki, az egyik osztálytársam az alkotófolyamatai során többször is rám gondolt. Feldolgoztuk egy duettben a néhány éve szétválasztott sziámi ikrek történetét, és abban a folyamatban éreztem meg, mennyi mindent tudnék belevinni a koreografálásba. A gyerekeket is nagyon szeretem, boldogan tanítanék, de ahhoz is úgy érzem, nagyobb szakmai és pedagógiai tapasztalat szükséges. Bár most tényleg a táncról szól minden, furcsa, hogy épp az idén kezdtem azon gondolkodni, nem örök a táncos élet. Érdekel a szociológia, a környezetvédelem, az sem elképzelhetetlen, hogy később ezekbe az irányokba indulok tovább.

Fotók: Moving Target Photo / Lakatos János

#pénteki kultúrrandi