Nem úgy kell tekinteni a klasszikus zenére, mint régi, pátoszos dologra

Hogyan került a kezedbe trombita? Nem jellemző, hogy a gyerekek ezt a hangszert választják.

Egyik osztálytársam és a bátyám jó barátja trombitált. Nem emlékszem, hol hallottam őket zenélni, de arra igen, hogy nagyon megtetszett. Nem volt e téren igazi ősélményem, de valamiért mindig erősen dolgozott bennem a trombitálás iránti vágy. Úgy gondolom, hogy a hangszerválasztás a személyiség vagy a vágyott személyiség tükre. Hangos, sokat beszélő gyerek voltam, és a mai napig szeretem hallatni a hangomat.

Így tudtad kierősíteni az akaratodat, a hangodat?

Ha nagyon pszichologizálni akarok, akkor igen. Nekem sokszor tudatosan figyelnem kell arra, hogy csendben tudjak maradni, másokat hagyjak hosszan beszélni. A trombita hangos, kiszól a zenekarból, nehéz vele elbújni. Azt szeretem a legjobban, amikor a dallamot fújhatom. Sokszor irigykedem a hegedűsökre és az oboistákra, amikor mi csak a ritmust játsszuk.

A barokk zeneirodalomban rengeteg trombitadarab, trombitaszóló van, azokban például meg lehet mutatni a hangszer erényeit.

Valóban, a barokk volt a trombita aranykora, viszont modern trombitára összehasonlíthatatlanul kevesebb művet írtak, mint a többi hangszerre. A zongoristák a tanulmányaik alatt a szakirodalom tizedét sem tudják elsajátítani, mi viszont a diploma megszerzéséig kis túlzással már kívülről tudjuk az egészet. Ha a bécsi klasszikusokat nézzük, csak három trombitaverseny létezik: Haydné, Hummelé és Nerudáé. Ez a mi keresztünk.

Mégsem váltottál hangszert.

Egyszer próbálkoztak vele, hogy tenorkürttanulmányokra vegyenek rá. Emlékszem, utána felháborodva panaszoltam édesanyámnak, hogy „át akarnak téríteni”. Nem hagytam magam… Tízévesen kezdtem el zeneiskolába járni. Az első tanárom, Rainer-Micsinyei László nagyon megszerettette velem a hangszert és a zenélést, nála tanulnom jó felütés volt. Aztán Hoós Sándorhoz, a konziban pedig Simon Attilához és Skultéty Zsolthoz kerültem – szép emlékek kötnek hozzájuk, végtelenül hálás vagyok nekik. És persze ott van Boldoczki Gábor és Devecsai Gábor, akik a Zeneakadémián tanítottak. Nagyon erősen mentoráltak, de közben már partnerként kezeltek, szép és termékeny időszak volt.

A hazai és nemzetközi versenyeken való részvétel elengedhetetlen része a zenészek életének. Szép versenyeredményeid voltak.

A versenyek a sarokkövei a zenei pályának. Komolyan vettem őket, rengeteget gyakoroltam, készültem rájuk. Az első konzis versenyemen harmadik lettem; nagyon nagy élmény és óriási visszaigazolás volt. Akkor éreztem meg, hogy tényleg van zenészként keresnivalóm. Még nagyobb élmény volt, amikor a főiskolai versenyt megnyertem. Ezek a megmérettetések visszagondolva azért is voltak annyira fontosak, mert mindig a felkészülési időszakban fejlődtem a legtöbbet. A jó versenyeredmény óriási löket volt. Fontos számomra a verbális visszajelzés: szeretem, ha megdicsérnek, ha elmondják, mi az, ami tetszik, és örülök az építő kritikának. Feltettem az életemet a zenére, a saját utamat jártam, hisz a családunkban senki nem zenész. Az igazán nagy külföldi versenyeken olyan anyagokat kérnek, amelyek nagyon megterhelők a zenészek számára, ehhez nem volt akkor elég szabad kapacitásom. A konzi után inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a Zeneakadémiára bekerüljek. Ott már versenyeztem, és különböző zenekarokhoz hívtak kisegíteni. Második évtől pedig elkezdtem dolgozni.

A család hogyan bírta a trombitaszót? Mit szóltak hozzá, hogy zenész leszel?

Mindhárom idősebb testvérem tanult zenélni, de valami miatt mindig abbahagyták. Emiatt, amikor azért könyörögtem, hogy írassanak be trombitára, a szüleim nem szívesen adták be a derekukat. Amikor pedig elkezdett körvonalazódni, hogy zenei pályára mennék, nagyon megijedtek.

És ez tényleg így volt. A szüleim sokat jártak hangversenyre, és amikor kiderült, hogy mennyire érdekel a zene, rengeteg koncertre elvittek magukkal. Később nagyon szép volt, amikor ez megfordult, és már ők jöttek az én koncertjeimre. Egész más érzés úgy játszani, hogy tudom: ott ül valaki, akit ismerek. Az eddig vezető út persze próbára tette a család zajtűrését, hiszen a kezdeti időkben magam is nehezen viseltem, hogy mi jön ki a csövön.

Volt olyan időszak, amikor azzal viccelődött a család: betesznek a kert végébe egy mobil vécét, hogy majd inkább ott gyakoroljak. Ahogy én is ügyesedtem, a család is kezdte megszeretni a játékom, és egy idő után a trombitaszó már hozzátartozott a családi képlethez. Ma, mikor hazamegyek a szülői házba, és úgy jön ki, hogy ott gyakorlok, kifejezetten nosztalgikus számukra a trombitaszó. Összességében nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy aggodalmukat félretéve támogatták a zenei pályára lépésemet és sosem akartak róla lebeszélni. Sokra becsülik az erőfeszítéseimet, és büszkék arra, ahová jutottam. Ez nagyon sokat jelent nekem. Érdekes, hogy pár éve tudtam meg, hogy édesapám mindig is szeretett volna trombitálni. Fiatal házasként édesanyám az egyik házassági évfordulójukra szerzett is neki egy hangszert, hogy kipróbálhassa…

Hogyan lettél rádiós? Milyen feladataid vannak a Bartók Rádiónál?

Szerkesztő-műsorvezető vagyok: a Muzsikáló délutánt vezetem, interjúkat készítek, koncerteket szerkesztek. A zenekari játék egy nagyon felemelő csapatmunka, de bennem már egy ideje bizsergett a vágy, hogy ne csak ennek a gyönyörű gépezetnek legyek egy eleme – ami persze szép, nehéz, teljes embert kívánó és fontos tevékenység –, hanem jobban a magam útját járhassam. Pszichésen sem mindig könnyű a zenekari lét: gyakorlás hétvégén és szabadság alatt is, az életritmus is eltérő, hisz rendszerint éjszakába nyúlóan vagy hétvégén is dolgozni kell. Az a véleményem, hogy a mentálhigiénés egészséggel egyénileg és zenekari szinten is foglalkozni kell. A kiégés ellen volt az a megoldásom, hogy valami újba kezdtem. Emellett az is hiányzott, hogy a szellemi kapacitásaimat jobban kihasználjam.

A klasszikus zenével nagyon szeretek foglalkozni, emellett a rádiózás intézménye mindig is lenyűgözött. Szeretem a rádiót, odavagyok a műfajért, és szeretek dolgozni benne. Egy éve kezdtem a Bartók Rádiónál a munkát, és azóta is tart a betanulásom, igyekszem a magas színvonalnak megfelelni. Fantasztikus művészekkel, szerkesztőkkel dolgozhatok, óriási kihívás ezzel a csapattal tartani a tempót. Nagyon örülök, hogy egyáltalán érdemesnek tartottak rá. Nem kis feladat, amikor felgyullad a piros lámpa, és meg kell szólalni. Nagy próbatétel számomra a műsorvezetés: kulturáltnak, olvasottnak kell lenni hozzá. Ez éppen olyan életfeladat számomra, mint a trombitálás. Ez a kettő jól kiegészíti egymást, egyfajta kulturális lubickolás: mivel zenélek, pontosan tudom, hogy miről beszélek a rádióban, és amikor trombitálok, zenetörténeti szempontból is tisztában vagyok vele, mit játszom.

Missziód a koncertpedagógia megújítása, Dénes-Worowski Marcell-lel évekkel ezelőtt emiatt alapítottátok a ZeneMűveket. Talán ennek a küldetésnek is szerepe van abban, hogy Junior Prima Díjat kaptál. Mivel szereted a visszajelzést, biztosan nagy örömet jelentett számodra, hogy megkaptad.

Valóban fontosak az ilyen jellegű visszajelzések, természetesen nagyon örültem neki. Bízom benne, hogy a zenei pályafutásom mellett a zsűri a koncertpedagógiai tevékenységeimet is értékelte ezzel. A ZeneMűveket elég fiatalon kezdtük el Marcival. Azt vettük észre, hogy az egyik oldalon ott a közönség, a másikon pedig a befogadásra váró anyag, ami néha nem jut el a hallgatósághoz, mert nem mindenkit neveltek úgy, hogy a zenei élmény megszülethessen benne. Szerintem kellenek új közvetítőcsatornák. Fontos mindent megtennünk azért, hogy ez a csoda mindenkihez eljusson. Mi Marcival azt választottuk, hogy legyünk kicsit rendhagyók. A Zene Show-ja címmel szimfonikus talkshow koncerteket szervezünk az Akvárium Klubban, vagyis egy partihelyszínen. Mesélünk a művekről, közismert művészekkel – vendégünk volt többek között Gundel Takács Gábor, Pokorny Lia és Kovács András Péter –, arról beszélgetünk, hogy milyen szerepe van az életükben a zenének, közben bizonyos pontokon megszólal a zenekar.

Úgy szeretnénk befogadhatóvá tenni, hogy közben nem tiporjuk meg. Vékony mezsgye, hogy mi számít újításnak, és mi szentségtörésnek. Nem új köntösbe öltöztetjük, hanem új helyszínen „fogyasztjuk”: a mi hangversenyeinken lehet sörözni és közben különleges klasszikus zenei élménnyel gazdagodni. Egyáltalán nem azt mondjuk, hogy mindenkinek ezt kéne csinálnia, de legyen ilyen is. Arra szeretnénk rávilágítani Marcival, hogy a klasszikus zenében mindenki meg tudja találni a számára fogyaszthatót, és hogy nincs is olyan távol tőle ez a műfaj, mint hiszi.

Biztos vagyok benne, hogy sok művészeti terved van még.

Jelenleg a Concerto Budapestnél vagyok főállásban. Szeretnék többet szólózni, kamarázni, nem csak a zenekarban ülni. Kaposi Brúnó orgonaművész barátommal barokk repertoárral kísérletezünk: olyan darabokat játszunk, amelyeket ilyen felállásban nem szoktak előadni, emiatt kicsit remegő kézzel nyúlok az átiratokhoz. Pár éve már volt egy érdekes kísérletünk: akkor csupa francia zenét játszottunk orgonán és trombitán. Nem azt bizonyítottuk, hogy azokat a darabokat lehetséges ezeken a hangszereken is eljátszani, hanem azt, hogy mennyi lehetőség van bennük. Engem a sokszínűség érdekel, a legfontosabbnak pedig a találkozást tartom.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu