A tökéletes illúzió előállításának titka érdekelt a legjobban

Színpad

Magabiztosnak és öntörvényűnek tűnik, de mint mondja, a kételyei ellenére az. Talán még a vakmerőség sem áll túl távol tőle, de annyi munkát tesz a tervei mellé, és olyan szerényen fogalmaz magával kapcsolatban, hogy nem lehet neki nem drukkolni. Az eredményei pedig magukért beszélnek. Ujvári Mátyás színművésszel beszélgettünk Pénteki kultúrrandi című sorozatunkban.

A te megélésed, tapasztalataid alapján mit jelent az, hogy az embernek hivatása van, hogy valamire született? Elképzelhető, hogy egyvalamire és kizárólag arra születünk, vagy tetszés szerint bármi lehet belőlünk sokféle lehetőségből? Milyen iránytű segít a választásban, ha több mindenhez van tehetségünk? Teljesen egyedül van az ember e téren, vagy kaphat hozzá külső segítséget? Ahhoz, hogy igazán jól ismerjük magunkat, szükségünk van-e arra a sok okosságra, amelyet a családunk, a barátaink, az ismerőseink gondolnak arról, hogy nekünk mi lenne jó?

Természetesen létezik olyan, hogy valakinek hivatása van valamire – vagy rám legalábbis biztosan igaz ez. Mert én négyéves korom óta színész szeretnék lenni. De sokféle labdát dobhat az élet, és azokat is el lehet kapni. Én például barista és egy kávézólánc üzletvezető-helyettese lettem az utóbbi öt évben, és az ELTE pszichológia szakán is megfordultam, de ott csak egy szemeszter erejéig maradtam. Az iránytű a szívemben van: egy kis hang – remélem, angyali, és nem ördögi – meg-megszólal bennem időnként, és segít a döntésekben. A családom szerencsére mindig támogató, a művészet világára nyitott volt, és nem kellett otthon azt hallgatnom, hogy „fiam, válassz inkább valami rendes szakmát”. Ha szeretném, csinálhatom ezt, csak kisebb fenntartásaik vannak. Ezeket az indokolja, hogy tudják, mennyi mindenből tevődik össze a művészi siker, hogy szerencse is jócskán kell hozzá, és teljesen biztosra soha nem lehet menni.

A visszajelzéseket, akár pozitívak, akár negatívak, megtanultam figyelmesen meghallgatni, megköszönni, „elmenteni”, aztán eldönteni, mit kezdjek velük. Arra jutottam, hogy a pozitívakkal kell óvatosabbnak lenni, a negatívak többet segíthetnek. Sajnos azonban konstruktívan csak kevés ember tud visszajelezni, ezért az idők során meg kellett tanulnom a nyersebb kritikákat magamban átfogalmazni. Gyerekszereplőként, 12 évesen nagyon fájt, amikor egy rendező azt mondta nekem, hogy vannak halhatatlan és hallhatatlan színészek, és én az utóbbiak közé tartozom. Akkor sírtam emiatt, pedig vicces formában csak azt akarta közölni, hogy halkan énekeltem.

Földessy Margit viszont, akinek a stúdiójában két évig tanultam, és a külföldi felvételik, a monológok kiválasztásának ügyében az utóbbi időben sokat segített, sokszorosan bizonyította számomra, hogy akkor is kizárólag a segítőkészség vezeti, amikor kritikát fogalmaz meg. Sokan tanácsolták, hogy vegyek részt tehetségkutató versenyeken, de én nem akarok bulvárlapok címlapjaira kerülni, valóságshow-szerű működésmódnak alávetni magamat. Arra vágyom, hogy tisztán a tehetségem alapján jussak előre.

Hogyan jöttél rá, hogy színész és azon belül musicalszínész akarsz lenni, és semmi más? Mennyire vagy e téren magabiztos, főleg annak ismeretében, hogy számodra ez már egész kicsi gyerekként egyértelműnek tűnt? Mit tudhat magáról, a hivatásról, milyen önismerete lehet egy egészen kicsi gyereknek, amilyen te akkor voltál, amikor a környezeted elbeszélései alapján már teljesen biztosnak tűntél a hivatásod ügyében? A kérdésem odáig fokozható, hogy hogyan tudhattad három-négy évesen, amit valójában egyáltalán nem tudhattál?

A Mamma Mia! című film döntött el mindent, annyira lenyűgözött. Négyévesen táncoltam és halandzsanyelven énekeltem rá, és – noha persze nem kiforrott formában – már az is megfogalmazódott bennem akkor, hogy olyan életet akarok élni, amilyet a színészek élnek. Ezért minden nagyon elkezdett érdekelni, aminek köze volt a színészet, a színház világához. A kellékek, a tánc, a próbák, a bűvésztrükkök. A kulisszák mögé akartam látni, és erre a Madách Színház kakasülőjéről lehetőségem is adódott. Egyébként is sokat jártunk színházba, koncertekre – ami szintén nagy hatással volt rám –, de a Madáchba én az évek múltával már egyedül is egyre többet mentem, a Mary Poppins volt ott az első számú kedvencem. Engem érdekes módon nem kiábrándított, hogy rájöttem a tökéletes illúzió előállításának titkaira, hanem éppen azok érdekeltek a legjobban.

Hogy bármi lehetnék, az sokszor szóba került. Mindig jó tanuló voltam, anélkül, hogy otthon tanulnom kellett volna. Apukám orvos, és már hatéves koromban részletesen elmagyarázta, hogyan végzi a laparoszkópos műtéteket – ez egy életre meggyőzött arról, hogy orvos semmiképpen sem akarok lenni. Nem tudom, hogyan lehetséges, de számomra valóban kezdettől fogva egészen világos volt, hogy amibe mindent bele tudnék adni, az kizárólag a musicalszínészet. Pedig tudom, hogy a musical műfaját sokan lenézik, mert giccsesnek, butának, üresnek tartják. Tudom, de nem értek ezzel egyet – már persze ha jó musicalről és előadásról van szó, mert rosszak is vannak, nem tagadom. A jó musicalben akkor kezdenek énekelni, amikor a szavak elfogynak. A zene számomra kezdettől fogva hatalmas mentsvár volt, és a mindennapi éneklés is sok-sok éve az életemhez tartozik már.

Idézd fel a színészetre vonatkozó első élményeidet! Először olyanokat, amelyek hatottak rád, aztán olyanokat, amikor már te voltál a színész. Hogyan és mikor értetted meg, hogy egyáltalán mit jelent színésznek lenni, és mi tetszett meg benne annyira?

Hogy színészek, színpadon és filmekben játszók egyaránt léteznek, azt emlékeim szerint mindig is tudtam. A Mamma Mia! mellett hatéves koromban érdekes módon egy ötórás Wagner-opera-előadás is meghatározó élmény volt számomra a Müpában, de operaénekes soha nem akartam lenni. Egy szót sem értettem abból a német nyelvű operából, a történetét mégis tökéletesen. A hangokon, az éneklésen át könnyű utam volt hozzá. És a közelmúltban Párizsban egy francia nyelvű Az oroszlánkirály-előadást látva is ugyanígy éreztem.

Színpadra először az Operettszínház Az Isten pénze című előadásában, „tömeggyerekként” léptem, aztán a főszereplő beugrója is lettem, és noha azt a szerepet végül soha nem játszottam, már az óriási elismerés volt, hogy kiválasztottak rá. Később a Pesti Magyar Színházban, A muzsika hangjában Friedrich és a Valahol Európában-előadásban Professzor lettem.

Mi lehet az oka, hogy annyira sokféle akarsz lenni egyszerre? Miért a musicales egyveleg érdekel, és nem mondjuk csak a tánc, csak az éneklés vagy csak a prózai színészet?

Talán éppen az a kihívás fogott meg benne, hogy ezt a komplexitást kell produkálni. Ettől én is sokszínűbbnek érzem magam. A háromféléből az egyiken mint önálló pályán csak az éneklésen gondolkodtam el. De mivel én az olyan énekeseket kedvelem, akik a saját dalaikat adják elő, erről gyorsan letettem, mert a dalíráshoz nincs tehetségem. A színházban számomra a külvilágtól való elszakadás, annak kizárása, a karakterbe kerülés a legvonzóbb. A teljes belehelyezkedés, átszellemülés. Fontosnak tartom például azt is, hogy kinn hagyjam a telefont, és csak a darab valóságára koncentráljak. Így voltam a Földessy Margit által rendezett A padlás Hercegével is, akit balett-táncos mozgásúnak, kecses, hosszú léptűnek, kihúzott hátúnak képzeltem el, és már a takarásban mindig ilyenné alakultam át hozzá.

Hogyan vált külön benned a musical befogadója a művelőjétől? Mert nem magától értetődő, hogy valaki művelni is akarja azt, ami tetszik neki. Hogyhogy gyerekként olyan könnyen lépted át a nézőtér és a színpad közötti határvonalat?

A nézőtéren is szeretek ülni, de ma már nem tudom kizárólag nézőként figyelni az előadásokat. Ezt kicsit sajnálom, mert azt a határvonalat én annak idején azért akartam annyira átlépni, hogy a magával ragadó élményt, amit a musicalektől kapni szoktam, átadhassam. Amikor ma színházba megyek, nincs bennem olyasmi, hogy amit éppen nézek, azt mennyivel szívesebben játszanám. Hanem továbbra is arra a régi nagy áhítatra, ártatlanságra vágyom, ami gyerekkoromban nézőként jellemző volt rám.

Nemrég felvettek a londoni Urdangre, amely 2022 óta a City Egyetemhez tartozik. Mit nem tudsz még mint musicalszínész, mit akarsz ott tanulni – hiszen gyerekszínészként tánc- és énektudás terén egyaránt bizonyítottál már. Másrészt ahhoz, hogy felvegyenek, már eleve nagyon jónak kellett lenned. Hogyan készültél, azaz mit tanultál annak érdekében, hogy ősztől még többet tanulhass?

Tavaly több New York-i egyetemre, idén pedig New York mellett Barcelonába és Londonba is felvettek. Hosszas gondolkodás után a londoni Urdanget választottam, mert az Anglia egyik legjobb musicalszínész-képzője. A musical két legnagyobb színtere London és New York. Ott mutatnak be új darabokat, és folyik az a típusú, kortárs musicalszínjátszás, ami engem a legjobban vonz. Itthon inkább a klasszikusok és magyar musicalek futnak. Táncolni eddig keveset tanultam: a legtöbbet a Petőfi Musicalstúdióban, évekkel ezelőtt.

Mivel a leendő osztálytársaim valószínűleg már gyerekkoruktól táncolnak, kicsit félek az őszi kezdéstől. Az Urdanget ugyanis 1970-ben táncegyetemnek alapították, és a táncképzése mindmáig, musicalszínész-képzőként is híresen erős. Először nem is akartam oda jelentkezni, és az esélytelenek nyugalmával küldtem el a bemutatkozó táncvideóimat.

Jellemző, hogy – mivel soha nem balettoztam – még a megadott balettgyakorlatok nevét sem ismertem, és a YouTube-ról kellett őket elsajátítanom. Így aztán amikor a tánc-, a kortárs prózai, a Shakespeare- meg az énekfelvételeim alapján felvettek, azt csaknem hihetetlennek és sorsszerűnek, a legnagyobb ajándéknak éreztem. Épp egy latteversenyen voltam, amikor a hírt megtudtam, és noha tele volt a terem, a legjobb barátnőmmel – aki tudja, mennyit jelent ez nekem – ordítani és sikítozni kezdtünk örömünkben.

Mivel kivételesen céltudatosnak és magabiztosnak látlak, a kételyeidről is kérdezni akarlak. Miben vagy a pályádra vonatkozóan nagyon bizonytalan?

Szinte mindenben. De most már biztosan kimegyek Londonba: megvan a vízumom, a kollégiumom. A legbizonytalanabbnak azt látom, hogy az egyetem három éve után mi lesz velem. Kinn tudok-e maradni, állom-e majd a sarat a nagy konkurenciával, tudok-e ügynököt találni. A végzősök az egyetem záróvizsga-előadásaként ötször eljátszanak egy musicalt, és arra elhívják az ügynököket, ügynökségeket, ezért talán nem teljesen reménytelen a dolog.

A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet nálad hogyan kapcsolódott össze a színészettel? A gyerekszínészi sikerek után milyen válaszút elé kerültél, és az, aki ma vagy, hogyan viszonyul az egykori gyerekszínészhez, meg ahhoz – amennyire ezt már ma is tudhatod –, aki lenni akarsz?

Nem bántam meg, hogy már gyerekként színházban szerepeltem, bár ez itthon nem előny, és a szüleim is próbáltak távol tartani ettől a világtól, de ez csak addig sikerült, míg nem tudtam jól olvasni, és meg nem láttam az Operettszínház felhívását. Jó időszaka volt az életemnek, amikor gyerekszereplő voltam, noha az iskolában bántottak miatta. A színészi tapasztalatok segítettek a felnőtté válásban, meg abban, hogy a kiállásomnak, a megjelenésemnek ereje, hatása legyen. A kávézóba betérő vendégek általában azonnal leveszik, hogy én vagyok a menedzser, és az a gyanúm, ez is a színháznak köszönhető.

Az, hogy baristaként, kávézóvezető-helyettesként is sikeres lettél, hogyan árnyalta a magadról és a jövődről, a terveidről alkotott képedet? Hogyan gondolkodsz a mindenkori kihívásokról, amelyek ügyében helyt kell állnod, és úgy általában a munka világáról, a megélhetés kényszeréről? Mi az, ami továbbra is újabb tanulmányok, küzdelmek, reményteli, de nehéz évek vállalására ösztönöz? Mit gondolsz, mi minden kell még ahhoz, hogy színészként úgymond készen legyél?

Az, hogy tudok vezető lenni, úgy hiszem, még sokat fog segíteni később. A kihívások engem mindig segítettek jobbá válni. 16 évesen lettem barista, két évvel később pedig az ország legfiatalabb üzletvezető-helyettese. Nem voltam mindig magabiztos, de vágytam a fejlődésre, és ennek érdekében szívesen vettem részt tréningeken: így lettem először műszakvezető, majd termékmenedzser, végül pedig üzletvezető-helyettes. Sokrétű tudásra tettem szert a profitkalkulálástól a bérekre vonatkozó teendőkön át az adóügyekig. A bizniszlátásmód elsajátítása hasznos lehet annak terén is, hogy színészként később jól el tudjam adni magam.

Azt hiszem, mint színész soha nem leszek teljesen kész, hiszen mindig lehet még többet tanulni. De ha az Urdanget elvégzem, papírom lesz róla, hogy színésznek mondhatom magamat, az a szakmám. Már ezzel is valóra válna az egyik álmom. Ettől függetlenül minden szerep és minden előadás újabb kihívás marad később is, azt hiszem. Az Urdangen hétféle táncot fogunk elsajátítani, és abban bízom, hogy az ottani tanulmányaim révén éneklés meg színészet terén is tudatosabb leszek, a karaktereim pedig kiforrottabbá válnak majd.

Kedvenc színészed:
Meryl Streep. Ő olyan ikon, akire mindig is felnéztem, és a Mamma Mia! óta minden filmjét láttam. Fantasztikus, hogy mennyiféle karaktert tud kifogástalanul alakítani.
Kedvenc zenész:
Reneé Rappet a világ egyik legtehetségesebb énekesének tartom, bizonyos dalainak szövegeivel mélyen együtt tudok érezni, és a nehezebb időszakaimban sokat segítettek.
Kedvenc színdarabod:
A kaukázusi krétakör. Drámai történet, amely minden nézőt gondolkodásra és önreflexióra int. Először 14 évesen láttam, de felnőtt fejjel még inkább fontosnak tartom.
Kedvenc musicaled:
A Mean Girls és a Wicked. Mindkettő a barátság különböző oldalait mutatja be, de teljesen más módon. A Mean Girls a barátkozás veszélyeire hívja fel a figyelmet, a Wicked pedig az előítéletekről, a rajtuk való túllépésről és a határok nélküli baráti szeretetről szól.
Olyan musical, aminek lennél a szereplője:
A Wicked. Férfi főhőse, Fiyero a legnagyobb álomszerepem.
A legjobb filmes táncbetét, amit valaha láttál:
Egy igazi klasszikus, az Ének az esőben című filmben a Good Mornin’ című dal sztepptáncbetétje örökre az egyik kedvencem marad.
A szerinted legszebben éneklő színész, akihez szívesen hasonlítanál:
Jeremy Jordan, aki számtalan Broadway-musicalben alakított főszerepeket. Nagyon ritka tehetség.
Mi lennél, ha színész nem lehetnél?
Énekes vagy rendező.
Hobbi:
A sütés-főzés, mert azzal könnyen kikapcsolódom, és le tudom állítani a gondolataimat.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

Pénteki kultúrrandi sorozatunkban fiatal, sokoldalú művészeket mutatunk be. A sorozat többi része itt érhető el.