Danis Lídia különleges pályát tudhat magáénak. Amikor nem forgat, játszik vagy éppen főz, akkor a természetet járja. Odavan a vidékért és az egyszerű dolgokért. Az élete nyitott könyv a szerettei számára, a hazugság távol áll tőle.

Szegeden minden szerepedben láttalak. Azt hiszem, a korlátokat áthágó Hedda Gabler-alakításoddal fogtál meg leginkább. Honnan jön a szabadságvágyad, és hogyan tudtad gyerekként érvényesíteni?

Habitus kérdése. Azt a döntést is szabadon hoztam meg, hogy vidéken, falun éljek. Járom az erdőt, a mezőt; vízre, fényre, napra, földre vágyom. Visszahúzódó, szerény, fegyelmezett gyerek voltam, de mindig bizonyítani akartam, hogy érek annyit, mint a többi nem roma. Alázatos maradtam, a nagyképűség nincs a szótáramban, de már nem vagyok visszahúzódó.

Hedda Tesman szerepében Henrik Ibsen: Hedda Gabler című darabjának próbáján a szegedi Kisszínházban. A drámát 2012. február 24-én mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház, Keresztes Attila rendezésében. Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

Volt részed elnyomásban vagy ellenkezőleg, pozitív megkülönböztetésben a származásod miatt?

A nagyapám roma zenész volt, édesanyámék nyolcan voltak testvérek, így egy-egy nagycsaládi összejövetelen legalább harmincan voltunk. De ne az autentikus roma családkép jelenjen meg előtted. Bár szerényen éltünk – édesanyám évtizedekig konyhán dolgozott –, soha nem éltem meg mélyszegénységet. Kiegyensúlyozott gyerekkorom volt; minden támogatást megadtak, amit egy kétkezi munkáscsaládból származó ember megkaphat. A szűk családi körben én voltam az első diplomás. Ha halbiológus szerettem volna lenni, abban is segítenek. Édesanyám és a nevelőapám meghalt, ma már a két nővérem és az ő családjuk jelenti a legközelebbi rokonságot. Több mint tíz éve teljesen árva vagyok. Úgy szoktam fogalmazni, hogy felnőttem.

Sokáig nem válogattak ki roma filmekbe, mert nem viselem a szokásos jegyeket. (Általában indiainak szoktak nézni.) Aztán volt egy időszak, amikor megtaláltak a roma szerepek: a Genezis című filmben vagy a Csandra szekerében.

 Danis Lídia, Zrinyi Gál Vince, Szamosi Zsófia és Pap Vera színművészek a Hajléktalanokért Közalapítvány Szobi utcai szállójának egyik hálótermében Incze Ágnes: Randevú című új filmjének sajtótájékoztatóján 2005-ben.
Fotó: MTI/Nándorfi Máté

Mindig vállaltam a származásom, kiálltam fontos ügyekért: roma gyerekeket járok fejleszteni a kisfiam iskolájába Oroszlányban, negyedévente pedig örökbefogadási tanácsadáson is részt veszek. Sok örökbefogadó szülő a mai napig kiikszeli a roma gyereket. A találkozó érzékenyítés, beszélgetés, amelynek a végén megkérdezem, mi volt a benyomás: roma nő tartotta a foglalkozást? Erre mindig azt a választ kapom, hogy „nem, Danis Lídia színésznő jött el, akit a tévében láttunk”. Sok pozitív visszajelzést kaptam már a munkám során. Rettentő fontos a szocializáció: hogy ezek a gyerekek is megkaphassák az esélyt, és a bőrük színe ne legyen kizáró ok örökbefogadáskor. Megfelelő neveléssel ugyanolyan állampolgárok és emberek lesznek, mint bárki. A szívemen viselem ezt a missziót.

Soha nem skatulyáztak be?

Ha romát játszom, örülök, mert ez vagyok. Jó, hogy nem feltétlenül egy szőke, kék szemű színésznő alakítja ezeket a szerepeket. Vannak skatulyák, de engem elkerültek. Eljátszottam Stuart Máriát, Lady Machbetet, Makrancos Katát.

Shakespeare: A makrancos hölgy című darabjában a Szegedi Nemzeti Színházban. A vígjátékot 2011. február 25-én mutatták be Kolos István rendezésében. Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

Kegyesek hozzám a rendezők: nem kategorizálnak, inkább internacionalista színésznőként kezelnek. A pandémia alatt forgattam egy videóklipet a kisfiam kedvenc együttesével, amelyben Frida Kahlót kellett játszanom. Simán elmentem mexikóinak, csak a szemöldökömet kellett összesatírozni. Az embernek színészként el kell fogadnia a külsejét, és az a cél, hogy jól használja.

Hogyan és miért lettél színész?

Az első emlékeim között szerepel, ahogy anyukámat és a nevelőapukámat leültetem, és tanítom őket. Tanárnak készültem, de valójában az is a szereplés egyik megnyilvánulási formája volt. Szerepeket alkottam. Az első színházi élményem rendkívül meghatározó volt: a soproni színházban olyan előadást láttam, ami egy bohóc kislányról szólt. A bohócok számomra a művészet nagyjai, és pontosan tudjuk, hogy ők a legkomolyabb előadók. Latin–dráma szakra jártam a Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumba, ahol Orbán Júlia, a csodálatos drámatanárnő terelgetett; azóta közös estünk is volt már a magyar nyelvről. Sokat jártam a soproni színházba, és sok fontos előadást láttam. 14 éves koromtól kezdve rengeteg versmondó versenyt nyertem, és Helikon-díjas lettem.

Hiányoznak a versek, valahogy hosszú évek óta kikoptak az életemből.

Harmadszorra vettek fel a színművészetire, és nem az járt a fejemben, amikor többször nekifutottam, hogy mindenáron diplomát szerezzek, hanem az, hogy oda akarok járni, mert ez volt minden álmom. Több száz jelentkező közül kerülhettem a kiválasztott 14 közé, és a képzés minden pillanata meghatározó volt számomra!

Diploma után a Vígszínházba szerződtél, aztán magad mögött hagytad a fővárost, és Szegedre mentél. Miért?

Rendkívül prózai oka volt. Azt akartam, hogy a kisfiam ne az apukájától távol élje a gyerekkorát, és ő Szegedre kapott szerződést.

A Vígszínházban Krúdy Gyula: A vörös postakocsi című színjátékában Lukács Sándorral 2004-ben
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Közben elegem lett a vígszínházi hajtásból és légkörből is, ezért Juronics Tamás visszautasíthatatlan ajánlata éppen jókor jött (a koreográfus abban az időben a Szegedi Kortárs Balett mellett a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetőjeként is dolgozott). Fantasztikus három évet töltöttünk ott.

Azután vezetőváltás történt, és úgy döntöttem, bátor leszek, és felmondok. Fogalmam sem volt, mi lesz velem, de azt tudtam, hogy továbbra is vidéken akarok élni. Szegeddel az volt az egyetlen baj, hogy messze esett Soprontól, ahol a családom lakik. Zsigerileg még mindig ott van az otthonom. Úgy határoztam, hogy Komárom–Esztergom megyében a kisfiam nagyszülei közelében, Oroszlányban telepszem le. Szerencsés voltam, mert amint kitettem a lábam Szegedről, egy csomó felkérést kaptam. Filmezni kezdtem, és Crespo Rodrigo hívására az akkor alakuló tatabányai Jászai Mari Színház egyik alapító tagja lettem. Ha van sorsszerűség, bizonyára az lehetett, hogy az új lakhelyemtől pár kilométerre alakult egy társulat, amelyben szakmai otthonra találhattam. Ehhez persze kellett az embernek az a fajta bátorsága, hogy lapot húz a 19-re.

És bejött?

Abszolút! Így képzeltem el az ideális színházcsinálást, társulatot és igazgatót. Minitársulat vagyunk tíz-tizenkét fővel. Rodrigo fantasztikus rendezőket hív, és a fontos előadásokat, nem pedig a könnyebb utat választja, mégis szeretnek minket a nézők. Közel vagyunk Budapesthez, könnyen eljönnek hozzánk a nézők; sokan is járnak onnan. Komoly alkotóműhellyé nőtte ki magát a színházunk.

Danis Lídia és Megyeri Zoltán Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájában a tatabányai Jászai Mari Színházban. A színdarabot Rába Roland rendezésében mutatták be 2016-ban. Fotó: MTI/Bodnár Boglárka

Számomra drámai színésznő vagy, jóllehet remek a humorod. Szeretsz komédiázni a színpadon?

Furcsa, hogy drámai színésznőnek gondolsz, múltkor egy filmrendező ugyanezt mondta. Imádok komédiát játszani, emlékezz vissza Szegeden a Pipás Pistára, amelyben férfinak voltam maszkírozva. A szívem legmélyén mindig jobban érdekelt a bolondozás és a totális agyeldobás, a karakterjátszás, mint a nagy drámai szerepek. Ami vonzó számomra egy Lady Machbethben, Stuart Máriában vagy Antigonéban, az elsősorban a nyelvezete. Perverz vágyat érzek a nehéz szövegek iránt. Imádom tanulni, gyakorolni őket.

Ilyet még soha nem hallottam.

Roma csaj vagyok, akiről azt gondolod, hogy könnyebben kijön a szájából a hétköznapi szleng, de ez tévedés: sokkal inkább érzek késztetést arra, hogy egy elmondhatatlannak tűnő Schiller-szöveget úgy mondjak el, hogy az ma is érthető legyen. Katartikus élmény volt, amikor az Antigoné tantermi előadása során reggel nyolckor azt láttam, hogy a 14 éves gyerekek könnyeznek, mert farmernadrágban a pad tetején előadva ott és akkor végre érthetővé vált, betalált nekik a görög tragédia. Csodálatos érzés volt, amikor a Tartuffe-öt csináltuk Szikszai Rémusszal, és Parti Nagy szövegén dolgozva a sokadik próbán felfedezed a nyelv, a szöveg újabb és újabb dimenzióit, bugyrait.

Milyen darabokon dolgozol most?

Gogoltól A revizort és Paolo Genovese Teljesen idegenek című darabját már bepróbáltuk, és hamarosan bemutatjuk. Az utóbbit Búék címmel láthatták a nézők a mozikban. Baráti vacsoráról szól. A pszichológusnőt, az egyik házigazdát játszom, akinek kipattan a fejéből, hogy mindenki mutassa meg a mobiltelefonját. Az előadás során kiderül, hogy tulajdonképpen mennyire élünk a hazugságokban vagy sem. Sem a gyerekem, sem a párom mobilját nem szoktam nézegetni, ahogyan ők sem az enyémet, mégis jó volt nyugtáznom magamban a próbák után, hogy bárki bármikor elvehetné a telefonomat, mert nincs takargatnivalóm. Hány olyan élet van, hogy azt sem tudod, ki a másik, egy mondat sem igaz róla, miközben leélsz vele harminc évet. Várom a nézők, a házaspárok reakcióit…

A revizorban
Fotó: Jászai Mari Színház/Mihóczy Mercédesz

A revizor a drámairodalom egyik legcsodálatosabb komédiája, és először történik meg a pályámon az, hogy ugyanabban a darabban más szerepet játszom: már nem a kislányt, hanem az anyukát. Anno a Vígszínházban Pap Vera volt az anyukám, a polgármester felesége.

A mostani előadás próbafolyamata azért volt számomra különösen kedves, mert egy olyan fiatal rendezővel, Fehér Balázs Benővel dolgozhattam együtt, akivel eddig nem ismertük egymást. Kizárólag szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Mindig jól esik a vérfrissítés; az, amikor a komfortzónámon kívül kerülök. Már egyáltalán nem vagyok arra kíváncsi, hogy mit tudok. Az ismeretlen vonz. Benő rendkívül határozott, egyáltalán nem könnyed elképzeléssel érkezett, kihívás volt a közös munka. Az sem érdekel, mennyire populáris egy előadás. A kínlódós nehézségeket keresem, azokban lelem örömömet, azokat érzem valódi feladatnak.

Sok fronton elhagytad a komfortzónádat.

Keresem az utam. Azt, hogy miben érzem magam jól ebben az életkorban. Leegyszerűsítettem a dolgokat magam körül, mert úgy éreztem, abban van az igazság. Az ember fiatalkorában annyira bonyolult köröket fut, miközben ott van az egyszerűség lehetősége is. Az egyenes formák helyett kusza vonalakkal kezdjük az életünket. Fontossági sorrendet állítottam fel – ez boldogságot és biztonságot ad. Ehhez abszolút hozzátartozik a vidék szeretete. Amint elhagyom Budapestet, úgy érzem, hogy kapok levegőt. Lehet, hogy hetvenéves koromban már nem így lesz. Ragaszkodom ahhoz, hogy amit a civil életemben elképzelek, azt megvalósítsam; talán azért is, mert a fiatalságom meglehetősen hektikusan alakult.

A pályádon is sikerül mindent elérned, amire vágysz?

Különleges az életemben, hogy a karrierem az a terület, ahol nagy csalódások soha nem értek. Nagyobb túlzás nélkül állíthatom, hogy húszéves korom óta, amióta folyamatosan színpadon állok, akár a film-, akár a színházi rendezők vagy a színházigazgatók mindig gondoltak rám. Soha nem voltak színésznős vágyaim, mindennek örülök. Azt hiszem, sokszor azért is akarnak velem dolgozni, mert iszonyatosan könnyű eset vagyok: ilyen az alkatom. Nem hisztizem, nem problémázom. És természetesen nem viszem haza a munkát. De ha ez mégis előfordul, akkor a fiam, a párom és természetesen Theodor kutya azonnal jeleznek: „Halló, anya, most nem a színpadon állsz, fejezd be!” Úgyhogy kénytelen vagyok abbahagyni.

A nyitóképen Danis Lídia a Genezis című film bemutatójának alkalmából tartott sajtóértekezleten a 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon 2018. február 18-án. Fotó: MTI/EPA/Hayoung Jeon