Mielőtt híres lett, lámpákat lőtt ki, és raklapokkal fűtött

Philip Glass egyszer megkérdezte lemezboltos apját, hogy nem unja-e már az üzletvezetést. Az apa ezt válaszolta: „Nekem csak a boltom van, és ebben az egyben szeretnék a lehető legsikeresebb lenni. Akkor vagyok elégedett, ha működnek a dolgok.” Fia nem csak egy dologban lett sikeres, a később Golden Globe-díjas amerikai zeneszerző és zongoraművész írt operákat, szimfóniákat, zongoradarabokat, népszerű filmekhez komponált zenét, többek között a Koyaanisqatsi – Kizökkent világhoz (1982), a Martin Scorsese rendezte Kundunhoz (1997), a Truman show-hoz (1998), Az órákhoz (2002) és Woody Allen mozijához, a Kasszandra álmához (2007). Az önéletírásnak remek a felütése, Glass ír egy bevezetőt, ami afféle összefoglalója az életének, majd azt mondja: mindezt kiegészíti néhány kihagyott részlettel. Ez pedig négyszáz oldal lett. Hogy milyen ez a bizonyos négyszáz oldalnyi kiegészítés? Minden igényt kielégítő olvasnivaló, történelmi kontextusba helyezett sztorikkal, kis színesekkel, beavatással is felérő felnövéstörténettel. 

A visszaemlékezésből megtudhatjuk, hogy Glass első munkája apja lemezboltjában adódott: az volt a feladata, hogy lefülelje a tolvajokat. Az üzlet ugyanis Baltimore egyik kemény, munkások lakta negyedében helyezkedett el, ahol a hanglemezeket is meglovasították a melós srácok, ha nem figyeltek az eladók. Olyan nagy volt a környéken a szegénység, hogy némi sumákolásra a család is kapható volt. Így esett meg, hogy Glasst arra kérte az apja, hogy törje össze a 78-as fordulatszámú gramofonlemezeket. A kiadók tíz centet fizettek a szállítás során összetört korongokért, így nem kellett a raktározással bíbelődni, és egy kis pénz is állt a házhoz.

A kötet nem zeneelméleti kiskáté, nem arról szól, hogy mi a különbség a Glass által utált kifejezés, a minimalizmus és az általa javasolt kategória, a színházi zene között, inkább remek történetek füzére. Glass még gyerekként légpuskával lőtte ki az utcai lámpákat. Amikor egyetemista lett, kiderült róla, hogy még szűz, és az évfolyamtársai megszervezték az ártatlansága elvesztését. Családja szegény volt, a szülei mégis odafigyeltek az oktatására, ugyanakkor kénytelen volt tehervagonokból furnérlemezeket pakolni. Később már vasat is cipelt. De volt taxis is, és ahhoz, hogy meleg legyen a lakásában, kályháját a New York-i utcákon hagyott raklapokkal fűtötte. Nem volt könnyű élete, csak negyvenegy éves korában lett főállású zeneszerző.

Glass történetei nem a levegőben lógnak, a nagybetűs történelem keretezi őket. Ott van például a mozis élményeket taglaló bejegyzése. Nyolcéves volt, amikor látott egy híradórészletet a németek 1945-ös kapitulációjáról, majd egy megrázó anyagot a koncentrációs táborokról. Nem figyelmeztették a nézőket, hogy sokkoló, felkavaró képsorok következnek, s koponyákból, csontokból rakott halmokat látnak majd, amelyek látványa egy életen át kísérte a zsidó származású Glasst.

Semmi sem volt sima ügy az életében. Zongorázni szeretett volna, de csak a bátyja óráit tudták fizetni a szüleik, neki maradt a fuvola. Ugyanakkor apja megtanította fejben sakkozni, vizualizálni a táblát, így amikor bátyja zongorázását hallgatta a nappaliban, fejből eljátszotta a leckéit.

Amikor mesél,  művelődéstörténeti kis színesekkel lábjegyzeteli életútját, beszél az emancipáció kezdeteiről, arról, hogy a háború miatt olyan munkákat is végezhettek nők, amilyeneket korábban csak férfiak.

Szól arról is, hogy amikor 1947–48-ban az Egyesült Államokban beindult a televíziók sorozatgyártása, szerepelt a tévében, ugyanis a hőskorban még kevés volt a tévétársaságok forgatott anyaga, így sokszor iskolákba jártak a stábok,  hogy felvegyék a gyerekek hangszeres játékát. Mesél a vonzalmairól, Charlie Parker és Coltraine hatásáról, arról, hogy mekkora hatást gyakoroltak rá René Clair, Bergman és De Sica filmjei. Különösen Cocteau A szépség és a szörnyetege határozta meg identitását és a filmművészethez való viszonyát. (A szépség és a szörnyeteget Glass 2014-ben bemutatta a Müpában is.) A könyv egyik legizgalmasabb fejezetében feleleveníti első párizsi élményét, amikor tizenhét évesen részt vett az École des beaux-arts művészeti iskola álarcosbálján. Úgy érezte, hogy a Montparnasse-on vonuló maskarás emberek láttak valamit benne. Ekkor világosodott meg: számára csak a művészet lehet az út. Mi pedig elkísérhetjük a képzeletbeli álarcosbálon, majd csatlakozunk a többi kalandjához is, amelyeken olyan művészekkel találkozhatunk, mint Frank Lloyd Wright, Beckett, Buddy Holly, Truffaut vagy Bartók Béla.