Heten lesztek Jávorok. Te melyik arca leszel?

Ezt így nem tudom elkülöníteni. Aki annyi idős, mint én, a nevével már biztosan találkozott, még akkor is, ha nem filmrajongó. Az est során olyan korszakot idézünk meg, amikor legendás filmek sora készült. Aki fiatal, nem biztos, hogy tudja, kicsoda Jávor Pál, de attól még izgalmasnak találhatja az ő világát. Egy ilyen show életben tart egy nevet. Mára nemcsak Jávor generációja, hanem az utána következők: Sulyok Mária, Bulla Emma és kortársaik is feledésbe merültek.

Jávor volt az első igazi filmsztár. Jóképű amorózó, aki még a némafilmekben kezdett ismertté válni, majd szerencsésen át tudta magát menteni a hangosfilmbe is, ami sokaknak nem sikerült. Megnyerő orgánummal, stílussal és rendkívüli tehetséggel bírt. Izgalmas, hogy az est kapcsán belemerülhetünk a húszas évek hangulatába, atmoszférájába.

Fotó: Szilvási Csaba

Emlékezhetünk arra a hihetetlenül gazdag filmgyártási korszakra, ami akkor Magyarországot jellemezte. Futószalagon jöttek a sikeresnél sikeresebb filmek, amelyek sokszor bugyutának tűnő kis sztorikból legendákká nőttek. Jávor Pál személye ugyan sokat adott, de nekem nem ő maradt meg a filmekből, sokkal inkább a karaktereket figyeltem: Kabos Gyulát, Vízvári Mariskát, Mály Gerőt, Gombaszögi Ellát – ők vonzottak színészileg. A Jávor Pál-jellegű szerepek nem a legizgalmasabbak, viszont ahogy haladtunk az időben, meg tudta mutatni, hogy sokkal több fiatal amorózónál. A dalai szintén hozzájárultak a nagyságához. Ismertem, hallottam őket, hiszen mind nagy slágerré váltak az évtizedek során, de az számomra újdonság volt, hogy a többségüket ő énekelte először.

Mit fedeztél fel magadban, ami a színészetetekben, vonásaitokban hasonlóságot mutat? Mert számomra például az a sárm, ami belőle sugárzott, rád éppúgy jellemző.

Jó svádájú pasi volt, míg én inkább a Latabár-vonal vagyok. Engem is vonz az elegáns stílus, a tartás, a finomság. Jávornak egy másik oldala, hogy szívből, nagy energiákkal mulató ember volt. Lírai, búsongó dalokat énekelt, a Kék nefelejcset elő is adom az est során. Sokfajta zenei világ jelenik majd meg a személyén keresztül.

Szeretsz mulatni?

El szoktam menni barátokkal, de nincs nótám, nem szoktam odahívni a prímást, ezt a fajta mulatást nem szeretem. Bár ma már nincs is ilyen szokás. Megjegyzem, sajnálatos, mert egy csomó tehetséges zenész emiatt utcára került. Megszűnt a zene ilyen jellegű kultúrája.

Fotó: Szilvási Csaba

Neked is olyan kalandos életed van, mint neki?

Manapság az életben létezni is kaland: olyan elképesztő világot élünk, mint egy szlalomverseny. Ő külföldön is élt, Amerikában próbált színészileg jelen lenni, azután visszajött, és az élete újabb korszaka következett: másfajta szerepekkel kicsit csendesebb lét, ami inkább a színpadról szólt.

Követlek a közösségi médiában, mert tetszik, hogy őszinte vagy a posztjaidban.

Úgy szeretném, ha így tudnánk kommunikálni a világban! Nyilván nem teszek ki magamról előnytelen képeket, de a kicsiszolt művilág engem megvisel. Azt okozza, hogy a fiatalok úgy érzik, az életük semmi ahhoz képest, amit a többieknél látnak. Hazug tündérmesék öntik el a közösségi oldalakat, ami veszélyeket hordoz magukban. Ezt én nem csinálom. Az őszinteség számomra nagyon fontos: az alap, mindennek a gyökere, amit mindenkitől el is várok. A smúzolás, a műmájerkedés nem én vagyok.

Ha nem magad adod, hanem a hétköznapokban is állandóan szerepet játszol, abból egy idő után óhatatlanul ki fogsz ugrani. Élek, ahogy élek, vagyok, amilyen vagyok: csak azt akartam mindig, hogy fogadjanak el. A posztjaimat én kezelem, ez csodálatos játék: egyrészt nagy erővel bír, másrészt sok erőt ad. Amikor a pandémia volt, Csonkarantén címmel minden este hét órakor élőben jelentkeztem a lakásomból. Ötvenezerrel nőtt a követőim száma; volt, aki Ausztráliában beállította az óráját, és felkelt, csak hogy velünk lehessen. Kapaszkodnak belém az emberek, és ez innentől kezdve felelősség: hogy ne okozzak csalódást.

Érdekel engem ez a világ, mániám a generációk találkozása, mert a sokaságuk nem választható szét. Számos olyan videó kering a neten, amelyen nyolcvanéves nagyszülő együtt szerepel az unokájával. Nem kell legurítani a Gellért-hegyről, ha valaki megöregedett. Meg kell tanulnom ezt a világot, és nem érdekel, ha ezért azt mondják rám, hogy szánalmas vagyok, ha sokak szemében ez gyengíti a színészi megítélésemet. Kötelességünk jelen lenni, tök mindegy, hány évesek vagyunk. Nincs mód a túlélésre máshogy, csak ha összekapaszkodunk. Csak az működik, ha a generációk összetartanak. Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy vigyázzanak a lelkükre, de ne csak a magukéra, hanem máséra is. Erről énekelek a Múlnak a gyermekévek című dalban is.

Mi jut eszedbe először, ha a gyermekkorodra gondolsz?

32 éve állok színpadon. A szüleim nem engedtek gyerekszínészkedni. Amikor még nem vittek magukkal külföldre nyaralni, hoztak nekem egy kicsi vízibiciklit, ami csak az enyém volt. Menő volt, a Balaton császára lehettem vele tízéves koromban. Apám a Vidám Színpad tagja volt; karácsonyi ünnepségeken kénytelen voltam szerepelni, mert csak akkor kaptuk meg a mikuláscsomagot. De nem hajtott, hogy produkáljam magam. Gimnáziumban volt az első irodalmi működésem: prózamondó versenyeken indultam.

A színműn prózai szakon végeztem Szinetár Miklós osztályában, Náray Erikával, Földes Tamással… 1991-től benne voltam a Família Kft.-ben, ahová a kollégáim nagy része a Gór Nagy-tanodából jött. Szurdi Miklós volt a főrendezőnk, aki ott is tanított. Megrendezte a Grease-t a tanodásoknak, és azt mondta, hogy tartsak velük. Rálökött egy sínre, és attól kezdve volt olyan időszak, amikor csak musicalszerepeket játszottam. Rengeteg gátlásom volt és van az énekléssel kapcsolatban a mai napig, mert léteznek bizonyos korlátaim, ami persze nem baj. Az ember mindig azt akarja elérni, amit nem tud. Amit viszont csináltam, azt vállalom.

Igazi gyerekkori álmom volt – amit a színház egy időre elmosott –, hogy popzenével foglalkozzam. 1997-ben, amikor már régen színészként dolgoztam, lett egy lemezem. Ez a csodálatos műfaji kirándulás rányomta a bélyegét az életemre. Hálás vagyok érte, és ha egyvalakit kéne említenem, akinek sokat köszönhetek a pályámon, az biztosan ifj. Malek Miklós lenne. Ő hangszerelte a legtöbb dalomat, ő volt az első két lemezem zenei vezetője. Neki köszönhető az Állj meg, kislány és a Ding-dong új köntöse is, amelyek slágerek lettek.

Fotó: Kállai Márton

Ez más út, mint a színház. Ott együtt vagyunk, meghajolunk, és a nézők mennek a ruhatárba, mi pedig az öltözőbe. A fellépéseken egyedül viszem a bőröm a vásárra. Mindig azon izgulok, hogyan tudom megfogni a közönséget. Egy koncert mámoros, testközelibb élmény: az emberek ott maradnak, beszélgetnek velem utána. Imádom! 25 éve jelent meg az első lemezem, és azóta mindig hívnak énekelni. Színészi szempontból a szakma bizonyos részének a szemében talán gyomron rúgtam magam, de nem bánok semmit sem. A műsorvezetés a harmadik sínpár, amire aztán egyáltalán nem számítottam, mert nem ez a szakmám. Három olyan útról beszélünk, amelyek bármelyike nélkül csonkának érezném magam.

Melyik volt a kedvenc prózai szereped?

2004-ben mutattuk be Székesfehérváron, illetve a Thália Színházban az Illatszertárt, ami az egyik kedvenc darabom lett. Tele lírával, szépséggel, drámával, ugyanakkor vicces, egyszóval minden színt megjelenít, ami fontos. Az 1930-as éveket idézi, amelyek különösen közel állnak hozzám.

Neked ez az 1920-as, 30-as évek betalál.

Igen, jól tudtam volna akkor működni: az elegancia, a szalonélet, a kulturális pezsgés nagyon vonz. A nyakkendős, bemerevített eleganciát azonban nem bírom. A merevség, pozőrség nem én vagyok, de szeretem a divatot követni.

Szeretem a lezserséged és a humorod.

Látod, engem mindig humorosnak találnak, pedig önmarcangolónak, önemésztőnek tartom magam. Önironikus vagyok, túltolom a hipochondriát, szeretem magam kigúnyolni, mert inkább én tegyem meg, mint más. A siker fontos olaj az életünkben, akár szakmai, akár emberi téren. Ha jó idő van, nagy bajok velem már nem történhetnek, mert odavagyok a napsütésért, rengeteg energiát ad. Nincsenek különleges hobbijaim, talán már kicsit magamnak való vagyok, jól érzem magam otthon és egyedül. Nem feltétlenül ragaszkodom ahhoz, hogy állandóan emberek vegyenek körül.

Mit csinálsz nyáron?

Jó pár fellépés vár rám, de a barátokra és a családra is szánok időt, most éppen hajóútra indulok a Földközi-tengerre. A családdal minden évben a Balatonon töltünk együtt időt. Ősszel a Veres 1 Színházban egy amerikai vígjáték ősbemutatójára készülök Mihályfi Balázzsal, akivel a Ne most, drágám! című vígjátékkal már bizonyított a párosunk. Azután érdekes edukációs előadásban veszek részt a Kongresszusi Központban Bodrogi Gyulával, Voith Ágival, Kautzky Armanddal és Bencze Ilonával. Zenés játékról van szó a cukorbetegség kapcsán, egy doktornő tollából.

És a zenei vonal?

Rácz Lacival, a Jávor-est producerével arról beszélgettünk, hogy húsz éve nem jelent meg új lemezem. Sikeres filmeknek és könyveknek van második részük, daloknak viszont nincs, ezért arra gondoltam, hogy miért ne születhetne egy Ding-dong 2. Ez annyira megtetszett Lacinak, hogy szeptember végén valószínűleg már meg is jelenik a dal, amiben az az életérzés megy majd tovább, hogy akkor is mosolyogj, ha nincs rá okod. Egy másik régi álmomat is megvalósíthatom most Laci segítségével: koncertshow-t tervezünk Csonkaland címmel. Bőhm Gyurit kértem fel dramaturgnak, hogy szerkessze bele a karakterem legfőbb vonásait. Nagy munka, hasonlót még sosem csináltam. Az 1970-es, 80-as évekbe kalauzoljuk majd el a publikumot. Pici színház, pici zene, pici játék: minden, ami én vagyok.

A Nekem Jávor című előadást legközelebb augusztus 28-án játsszák a Kongresszusi Központban.

Nyitókép: Kállai Márton