Évek óta fut egy Szeretetkert elnevezésű színházi sorozata. Ezeken az előadásokon színészek improvizáción keresztül világítanak rá bizonyos helyzetekre, karakterekre, kommunikációs nehézségekre. A hétvégén a Jurányiban induló Mérgező kapcsolatokból a Szeretetkertig sorozathoz azonban nehezebb témát választott. Miért érdemes, illetve lehet-e színházi keretek között mélyen, hitelesen beszélni a bántalmazásról?
A Szeretetkert előadás egy improvizációs párkapcsolati játék, amelyben előre megírt forgatókönyv alapján vetünk fel témákat, amiket kicsit mélyebben elemzünk, és mindig valamilyen pszichológiai modellt is behozunk. Azt tapasztalom, hogy ezeken az alkalmakon nagyon jól bevonzza az embereket a humor, a játékosság, a szórakoztatás, ugyanakkor – a visszajelzések alapján – úgy érzem, hogy volna igényük mélyebb tartalmakra is. Ezeknek az előadásoknak van egy kialakult struktúrájuk. A második felvonásban ki szoktam hívni egy nézőt, aki elmond egy saját történetet, és azzal „játszunk”. Megjelenítjük a konfliktust, majd megnézzük, hogy hogyan lehet építő jellegű módon – mondjuk így – átalakítani.
Hogyan lehet hozzányúlni egy váratlan, esetleg rendkívül nehéz felvetéshez?
Azt szoktam kérni a nézőktől, hogy tízes skálán legfeljebb hármas konfliktust hozzanak, ennek ellenére néha rendkívül nehéz helyzeteket osztanak meg. Nemrég egy lány a barátnője történetét mesélte el, aki kilenc évig élt kapcsolatban valakivel, és bármennyire szerették volna, nem született gyerekük. Miután a férfi megtudta, hogy ez rajta múlt, megszakította a kapcsolatot azzal az elgondolással, hogy hagyja a barátnőjét boldognak lenni. De a lány őt szerette, esze ágában nem volt véget vetni a kapcsolatnak.
Ezt a történetet hallva felmerül a kérdés, hogy akkor mi is a kapcsolat? A kapcsolatot vagy a gyereket válasszam? Azt gondolom, hogy ha igazi szeretetkapcsolat van két ember között, akkor a kapcsolatot fogom választani, és közösen gondolkodhatunk arról, hogy milyen alternatív lehetőségeink vannak. Maga a kapcsolat is olyan, mint egy közös gyermek. Amikor Hevér Gábor és a Schell Judit vállalkozott arra, hogy egy ilyen érzelmileg nehéz helyzetet megjelenítsen, a nézőtéren vágni lehetett a csöndet. Akkor állítottam meg az improvizációt, amikor Gábor azt mondta, hogy: – „De én ezen már olyan hosszú ideje gondolkozom, és most meghoztam a döntést.” Azt mondtam, hogy ha te most eljönnél hozzám mint pszichiáterhez, és elmondanád ezt a történetet, akkor az lenne a kérdésem hozzád, hogy ha te ezen régóta gondolkozol, és benne vagy egy szeretetkapcsolatban, akkor miért nem osztottad meg a másikkal? Gábor erre hirtelen nem tudott mit felelni, viszont ebben a pillanatban felállt az egyik néző – aki nyilván érintett volt egy hasonló történetben –, és elcsukló hangon mondta, hogy: – „Azért, mert kisebbrendűségi érzése és lelkifurdalása van.” Fájdalom és őszinteség volt a szavaiban. Éreztem, hogy elkezdünk „mélyebbre” menni, és a közönséget is megérinti a dolog.
A másik szál, hogy egy éve találkoztam valakivel, aki elmesélte a bántalmazós kapcsolatát. Most mi éppen ott ülünk, ahol a terápiára érkezőkkel szoktunk beszélgetni, és az a tapasztalatom, hogy az emberek nem ismerik fel, hogy bántalmazó kapcsolatban vannak. Gyakran itt döbben rá valaki, amikor kibontjuk a különböző helyzeteket. Akit említettem, ő annyira szépen beszélt a korábbi kapcsolatáról, hogy úgy éreztem, jó lenne ezt megmutatni.
Mit jelent, hogy szépen beszélt róla?
Értette és megküzdött vele, bejárt egy utat. Egyrészt önreflektíven megnézte, mi vezetett ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatba került. Mik voltak azok a figyelmeztető jelek, amelyeket észrevehetett volna, és hogyan jöhetett ki megerősödve mindebből úgy, hogy közben közös gyerekeik is vannak. Az első alkalmon nem ő lesz az interjúalany, mert nem ért rá, hanem egy szintén mély és nehéz utat bejárt nő. Mindenesetre az ő története indította el bennem a gondolatot, hogy ezt érdemes lenne megmutatnunk az embereknek. Nagy ereje lehet annak, ha láttatjuk egy kapcsolatban a figyelmeztető jeleket. Mert amikor benne vagyunk, ezeket legtöbbször nem vesszük észre. Ezt a saját tapasztalatomból is tudom. Én kezdő pszichiáterként voltam bántalmazó kapcsolatban, és nagyon sokáig nem érzékeltem, hogy micsoda egyensúlyi felborulás van, miközben kívülről már régen látták.
Az előadáson az érintett mesélni fog majd a saját helyzetéről, és ezeket a szituációkat játsszák el a színészek többféleképpen. Miért fontos, hogy az érintett személyesen tolmácsolja a történetét?
Olyan embereket választottam és választok ki, akik rendelkeznek azzal a megküzdési eszköztárral, belső erőforrással, amellyel ki lehet tenni őket egy ilyen helyzetnek. Ha valaki a saját történetéről beszél, az mindig emberi és hiteles, de csak azt a szeletét mutatjuk meg, ami számára felvállalható. Nyitva hagyjuk a lehetőséget, hogy bizonyos kérdésekre nem válaszol.
Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás fognak improvizálni. Ilyen érzékeny témáknál a rögtönzésben nincs kockázat?
Az improvizáció mindig kiszámíthatatlan, ugyanakkor van benne spontaneitás és nyitottság. Arra gondoltam, hogy elfogadom, bármi is történik majd, szembenézünk vele. Ahogyan a Szeretetkert-előadásokon is előfordul, hogy megállítom a színházi jeleneteket, itt is ügyelni fogok rá, hogy biztonságos közeget teremtsünk.
Ezeknek az alkalmaknak aktív részese a közönség. Egy ilyen est tőlük is empatikus figyelmet kíván?
Igen. Szerintem ez fontos, és azt hiszem, szükség lehet rá, hogy én a tolmács szerepét töltsem be a nézők és az érintett közt. Hiszen aki elhozza a történetét, az felfedi a sebezhetőségét. Itt is bevonjuk a nézőket, de inkább kézfeltétellel fejezhetik ki a véleményüket, jelezhetik érintettségüket – biztosan lesznek sokak számára ismerős jelenetek –, nem annyira hozzászólásokkal vagy kérdésekkel, bár az este alakulásától függően erre is lehet mód. Ami még fontos, hogy nem szeretném oda kifuttatni ezt az egészet, hogy kezdjük el együtt gyűlölni a bántalmazót. Minden bántalmazó valamikor áldozat volt. Hoz egy mintát, hozza a saját sérülését a kapcsolatba. De ez most nem az ő története.
A színészek hétköznapi szituációkat fognak megmutatni?
Javarészt igen. Az észrevétlen jeleket keressük.
Mondana példát?
Most csak szélsőséges példa jutott eszembe, de ez csak kívülről nézve ennyire egyértelmű – amikor az érintett benne volt, számára természetesnek tűnt. Egy nő ült nálam és mesélte, hogy a párjával a szerelem kellős közepén összeköltöztek, viszonylag gyorsan jött az első gyerkőc, és a terhesség alatt kialakultak a férfi-női szerepek, ő javarészt a házimunkát végezte. A férfi azonban minden egyes momentumba beleszólt, például előre kiadagolta, hogy egy-egy mosáshoz mennyi mosószert használhat. Ez a kontroll kiterjesztése, ám ezzel az irányítással átlépem a másik határait és korlátozom a szabadságát. A nő akkor úgy élte meg, hogy mennyire gondoskodó a társa, mennyi támogatást és figyelmet ad. Most már nagyon máshogy éli meg, mert aztán ebből egy rendkívül szélsőséges kontrollkiterjesztés lett. Ezt az első jelet ő másként kódolta. Ez azért fordulhat elő, mert természetes, már ismerős számára. Mondjuk az eredeti családomban is erősen kontrolláltak, irányítottak, beszámolási kötelezettségem volt egy csomó dologról például az apámnak, ezért később egy hasonló szituáció föl sem tűnik.
Azt mondta, többféleképpen játsszák el a helyzeteket. Mutatnak opciókat arra, hogy miként lehet ezeket „jól kezelni”?
Igen, meg fogjuk nézni az előadás második felében, hogy vajon egy másfajta reakcióval alakítható-e máshogy az adott szituáció. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy aki áldozati szerepkörbe kerül, az hibázik. Azt szeretném megmutatni, hogy miként tudjuk meghúzni a határainkat, és a beszélgetőtársam a mai énjével mit csinálna másképp. Egy nagyon hosszú folyamat pici szeletét fogjuk látni.
Mit gondol, a közönségre milyen hatással lehet ez a másfél óra?
Azt tapasztalom, hogy átélik a szereplők helyzetét, gyakran azonosulnak velük. Hozzám most több olyan pár jár terápiára, amelynek egyik tagja felismerte, hogy ha nem tudja kontrollálni az indulatait, el fogja veszíteni a párját, és mielőtt ez bekövetkezne, inkább segítséget kér. A kapcsolatokban nagyon sokan küzdenek az egyensúly megteremtésével, ez sokak számára okoz nehézséget, ezért bizonyára lesznek ismerős helyzetek.
Ez az alá-fölérendeltség már csak azért is nehéz, mert van két alapszükségletünk: az egyik, hogy megéljük az autentikus én-részünket, azok lehessünk, akik vagyunk. A másik pedig, hogy kapcsolódjunk. Ez a kettő néha már gyerekkorban, a szüleinkkel való kapcsolódásban is konfliktusba kerül egymással, mert én játszani akarok és flowban vagyok, de egyszer csak jön a szülő, hogy: – Moss fogat gyorsan, el kell indulnunk az iskolába… És akkor gyerekként – még ha ellenállunk is – mégiscsak a kapcsolatot választjuk, mert az az élet forrása. Ilyenkor egy kicsit el kell engednünk az autentikus részünket. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szülő milyen eszközökkel próbálja érvényesíteni az akaratát, és mennyire kerül elnyomásba ez a belső, szabad gyermeki állapotunk. Tehát mindannyian hozzuk otthonról is saját mintáinkat, ráadásul az is számít, a szülök közt milyen volt az egyensúly. Az embernek minden kapcsolatában meg kell birkóznia azzal, hogy egyszerre szeretne önmaga lenni és közben – mivel szereti a másikat – igyekszik neki is megfelelni.
Mindenki magán és a saját történetén dolgozik, de gyakran előfordul, hogy amikor valaki elkezd terápiára járni, az alapvetően rendezi át például a szüleivel való kapcsolatát. Le lehet tenni ezeket a terheket? Mert akadnak végletes megoldások: a környezetemben is előfordult, hogy valaki megszakította a kapcsolatot a szüleivel.
Amikor az ember felismeri, hogy nem azt kapta gyermekként, amire vágyott volna, és az anyukája vagy az apukája nem az a szülő volt, aki mellett ki tudott volna teljesedni és szárnyalni, az olyan, mint egy gyászidőszak. El kell engedni a meg nem élt életet, a meg nem élt gyerekkort. Ehhez pedig óhatatlanul kapcsolódik düh, méreg, indulat. Viszont ha valaki ebbe teljesen beleragad, és egy életen át cipeli ezt a dühödt indulatot, az nagyon megkeseríti az életét. Érdemes látni, hogy a szüleink is jöttek valahonnan, és a transzgenerációs csomagjukat adták tovább valamilyen módon. Talán már egy kicsit tudtak rajta változtatni, de nem tudták teljesen átformálni. Ha megérzzük, hogy nekik milyen szükségletük hiányzott, akkor talán más érzésekkel tudunk feléjük fordulni, és vissza tudunk térni egy alapvető szeretetállapotba. Az én hitem szerint mindennel dolgunk van, ami kimozdít bennünket a szeretetállapotunkból. Így talán tudok egyfajta megbocsátással fordulni a szülők felé.
Ma már sokkal több lehetősége van valakinek önismereti utat bejárni, mint mondjuk a korábbi generációknak. Látok sok olyan családot is, ahol pontosan ugyanott tart a szülő, mint mondjuk tartott 20 évvel ezelőtt. Valószínűleg már nem képes arra, hogy szembenézzen azzal a fájdalommal, hogy nem azt adta, amire a gyereke vágyott volna, nem volt elég jó anya. Mondok egy általános példát. Amikor megszülettek az Y generációs lányaim, akkor nekem még azt sugallták, hogy nem szabad fölvenni a csecsemőt, ha sír. Hála istennek, nekem zsigeri tiltakozásom volt ez ellen a felfogás ellen, de emiatt a családdal és a párommal kerültem összetűzésbe. Ha a párom mellettem volt, akkor azt csináltam, ami az elvárás volt, és emiatt a mai napig lelkiismeret-furdalásom van. Szerencsére sokat voltam magam a gyerekekkel, és akkor mindent az intuícióim és ösztöneim szerint csináltam. De egy generáció nőtt fel ebben a feladatorientált, érzelemmentes üzemmódban. És sokan nem akarnak mondjuk 70 évesen szembenézni azzal, hogy elrontották, nem akarnak ehhez a fájdalomhoz kapcsolódni. Inkább benne maradnak abban, hogy márpedig ez úgy volt jó, amit most csinálnak, azzal elrontják a gyerekeket, elkényeztetik… Amikor valaki ugyanazt adja tovább, amit ő maga kapott, és nem képes ezt áttranszformálni, azt úgy szoktam megfogalmazni, hogy nem képes teremtményből teremtővé válni. Az óriási fájdalom, hogy ha pusztán azt adom tovább, amit én kaptam, mert akkor mit hoztam ebbe a világba én magam?!
Két önálló kötete jelent meg az elmúlt években: a Szeretetkert és a Szeretetkertben önmagunkkal. Azt kedvelem ezekben az írásokban, hogy rendkívül érthetően, egyszerűen beszélnek fontos, mély kérdésekről. Ha az ember otthon olvasgat efféle könyveket, attól milyen változást, segítséget remélhet?
Sokan jeleznek vissza, és a legtöbben azt írják, hogy fontos felismeréseket hozott számukra ez a két könyv. A kötet ereje talán abban rejlik, hogy én is őszinte vagyok és nem félek beszélni a saját sebezhetőségemről. A könyvben hétköznapi helyzetekről is esik szó, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Mit kezdjek mondjuk a fájdalommal? Milyen erőforrásaim vannak? Vagy hogyan reagálok konfliktushelyzetben? Ezek mind segíthetnek az önismeretünk mélyítésében, mert nincs olyan, hogy valaki ezekben nem érintett.
