Pipafüstbe burkolózott írók, festők, tudósok és felügyelők

Ezen a napon nem a füstölést népszerűsítjük, hiszen – számos véleménnyel ellentétben – a pipázás is ugyanolyan káros, ugyanolyan súlyos egészségügyi kockázatokat hordoz, mint a cigarettázás, annak ellenére, hogy a pipa füstjét nem kell leszívni tüdőre. Ugyanakkor ez a szenvedély a művelődéstörténet része.

Nemcsak híres nyomozók, például Georges Simenon Maigret felügyelője pipázott, hanem Sherlock Holmes, Sir Arthur Conan Doyle szintén kitalált nyomozója is. De nagy pipás volt Vincent van Gogh is, nem véletlenül festette meg úgy az önarcképét, hogy pipa lóg a szájában.

Pipával még a repülőgép-szerencsétlenség is túlélhető

J. R. R. Tolkien író is legendás pipázó hírében állt, a róla készült képeken is ott lógott a szájából a pipa. Fő művében, A Gyűrűk Urában, a pipázás a hobbitok mindennapi életének része volt, a nyugalom, a barátság és a bölcsesség rituáléja kötődött a füstöléshez. Amikor a történet elején Bilbó rátalál a Hatalom Gyűrűjére, közben rájön, hogy elveszítette a pipáját.

Albert Einstein is nagy piparajongó volt, állítása szerint füstös rituáléjából merített ihletet relativitáselméletének kidolgozásához. Szerinte „a pipázás hozzájárul az emberi ügyek valamivel nyugodtabb és objektívebb megítéléséhez”. Egy anekdota szerint egyszer kiesett egy csónakból, és amikor visszahúzták a fedélzetre, a pipáját a kezében tartotta.

Mark Twain szerint a pipázás része a kreatív folyamatnak. Magát a füstölést népszerűsíti a Tom Sawyer kalandjaiban, a Huckleberry Finn kalandjaiban és az Egy jenki Arthur király udvarában című regényében is. Utóbbiban főhősünk egy középkori páncélban meggyújtja a pipáját, és viccesen füstölni kezd a páncél feje.

A 97 évet élt, megrögzött pipás filozófus, Bertrand Russell állítása szerint csak azért élt túl egy repülőgép-szerencsétlenséget, mert ragaszkodott ahhoz, hogy a gépen a dohányzó részlegen üljön. A nemdohányzó szekcióban utazók mind meghaltak. Visszaemlékezésében leírta, hogy akkor jutott eszébe a gondolat Isten létezésének ontológiai érvéről, amikor dohányt ment vásárolni.

Orson Welles, az Aranypolgár rendezője is híresen nagy pipás volt, de szivarozott is, és akkor vált el gyönyörű feleségétől, Rita Hayworth-től, amikor az asszony bosszúból elszívta gondosan őrzött szivarját. Pipázott Gárdonyi Géza is, aki szerint „a pipázás tudomány”, de Mikszáth Kálmánt is gyakran láttuk pöfékelni, ráadásul ő sokszor egy jóféle borral ült le, hogy füstbe burkolózva elmélázzon.

Az ibafai papnak akár tajtékpipája is lehetne

A pipázás – ne kerülgessük az égő, forró dohányt – már egy ideje kiment a divatból, alig találkozunk olyanokkal, akik manapság eregetik a pipafüstöt. Ennek többek között a felgyorsult élet az oka. Ugyanis míg a pipázáshoz szükség van a pipán és a gyufán kívül tömőfára, pipaszurkálóra és pipatisztító szálra, addig a cigarettázáshoz az öngyújtón kívül semmilyen segédeszközre nincs szükség.

Sokan az első világháború végéhez  kötik a pipázás hanyatlását, az azonban biztos: a modern, felgyorsult élet velejárója volt az egyre több eldobható termék. Pont, amilyen a cigaretta is. Némi vigaszt jelenthet az, hogy már száz éve sem volt olyan népszerű a pipázás, mint az első világháború előtti évtizedekben. Gárdonyi írta: „Mert a pipa ismeretlen valami már a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.”

De miből is áll a pipa? Ez nem is olyan egyszerű kérdés. A dohányzást segítő eszköz két részből áll: az égő dohányt tartó fejből (amit kazánnak is hívnak) és a füst szívására alkalmas szárból (csutora). A fejrészét – amit művészi faragások is díszíthetnek – legtöbbször bruyergyökérből, meggyfa- vagy rózsafagyökérből, kukoricacsutkából, tajtékkőből, cserépből vagy körtefából készítik. Volt idő, amikor az elegáns pipák szárát borostyánból készítették, manapság már inkább öntik. A pipadohány általában különleges módokon kezelt keverék, ami számos ízt, illatot produkálhat. Ezek jellemzően a szárított Burley és Virginia dohányok fűszerdohányokkal aromásított keverékei.

A cseréppipát többnyire nyomóformába öntött porcelánpépből formázták, aminek nagy hátránya volt, hogy dohányzáskor felforrósodott, ugyanakkor nem képződött mellékíze. A csutkapipát szárított kukoricacsutkából alakítják ki, gipszalapú keverékbe mártják és lelakkozzák, végül fenyőből faragott szárat illesztenek a fejbe. Mark Twain és a rajzfilmfigura Popeye is ezzel füstölt.

Külön kategóriát jelentenek a közel-keleti vízipipák, amelyek víz segítségével hűtik le a füstöt. A dohány, az indián őslakosok ajándéka, a 16. században került Európába, majd gyorsan elterjedt az egész világon. Kultúrtörténet ide vagy oda, szerencsére az egészségre kimondottan veszélyes dohányzás visszaszorulóban van, arról nem beszélve, hogy felgyorsult világunkban lassan pipázni is olyan nehéz, mint amilyen nehéz kimondani a Baranya megyei zsákfaluból, Ibafából eredő nyelvtörőt, mely szerint: az ibafai papnak fapipája van.

Címlapfotó: Fotó: Horváth Lajos / Fortepan