Bereczki Csaba alkotása - műfaját tekintve úgynevezett kreatív dokumentumfilm, amely elvileg a játékfilm és a dokumentum között helyezkedik el, mégis inkább az utóbbihoz van csak köze - nem bízik eléggé a valóságban. Ezért aztán meg akarja rendezni. Ami fikciót belevisz, kevés és szegényes, inkább ront a valóságon, semmint segítené megmutatkozni.
Pedig elgondolása, szándéka nemes, a megragadott anyag is fényesen ragyoghatna. Filmje három nyelven szólal meg, minthogy Erdély magyar, román, cigány zenészeit gyűjti egybe, életükről, múltjukról, a hagyományról faggatja őket, szóra és elsősorban hangra bírva zenészeit.
Csodás alak az istenfélő Jámbor István prímás, akit csak Kicsi Dumnyezó néven ismernek - románul ez a Dumnezeu, amit magyarosan ejtenek, istent jelent. Személyisége, szókincse, egész világa egyedülállóan gazdag ennek a magyar cigány embernek. Filozofál az emberi gyengeségről - az ember gyenge, mint a levél, állítja. Meg, hogy belebútt az ördög a fenekibe, amikor megcsalta az asszont. Nem csak tündöklő népi zenész, de népi gondolkodó is. Elhallgatnám még ezt a Kicsi Dumnyezót, akár beszél, akár zenél. (Hogy dadog és milyen szegényes hozzá képest a "művelt" táncházas!) Szennyes a keze, mutatja Dumnyezó a céklaszedéstől piros kezét.
Csakhogy Dumnyezó inget, zakót visel e jelenetben. Mert filmeznek, hát szépen felöltözött. Dokumentumnak, ugye, érezzük, ez hamis. Parasztember nem szedi fehér ingben a céklát meg a murkot. Fehér inget vasárnap vesz a templomban, meg amikor temetni megy s keresztelni.
Mintha a rendezőnek nem lenne türelme kivárni, amíg mindaz, amit filmre vinne - videóra, pontosabb - megtörténik, ehelyett kikényszeríti a történést: megrendezi. A zenészek pedig természetellenes környezetben zenélnek, ok nélkül. Kiválóan, persze. Kalotaszegit, csángót, cigányzenét, románt, mezőségit, siratót, pattogósat, mi szem-fülnek ingere. De mégiscsak egy mesterséges helyzetben vannak. Ez hát a rendezettség, a dramaturgia. A rossz dramaturgia. Mint amikor valaha a néprajzos gyűjtő letette a magnót a néni elé. Nem a mai figyelő tekintetű, türelmes antropológus kutatása ez, aki a háttérbe húzódva szemlél, várakozik, kivár, követ, hanem a valóságba beavatkozó gyűtjtő-rendezőé, aki önmagát tolja előtérbe, és folyton azt hajtogatja, hogy "én ezt akarom, így akarom, most zenéljetek, ide álljatok". A rendező egyik szereplője, Kelemen László valóban gyűjtő is, a budapesti Fonóban zajló Az utolsó óra néprajzi program vezetője. Szerepe a filmben tisztázatlan, hol külső szem, kérdező, hol maga is zenész, bár nem tudunk meg róla semmit, hol meg tanárosan kioktat, inkább szájba rágja azt, amit a film rest elmondani: hogy a szóbeli hagyomány, a zenészmesterség átadása hogyan is történik és milyen gazdagságot jelent az írásbeli oktatáshoz képest. Mindenesetre együtt iszik a zenészekkel.
Aztán a film eltéved, be az érdektelen táncházmozgalomba, megfeledkezve csodás hőseiről, a tanultak pedig a tánc szerepéről beszélnek és efféle buta kérdésekre válaszolnak: Mit jelent neked a tánc? Meg a romániai cigánysággal kapcsolatos előítéletekről fecsegnek, felületesen, feleslegesen, mint sörözés közben szokás. Végül felpakolják az összes muzsikust és kiviszik Párizsba egy koncertre, s a kamerás ember hirtelen producerré változik. (Buena Vista - juthat eszébe valakinek. A zene méltó e hasonlathoz, a film nem.) Pedig a Sármáson született román zenésznek, aki elhagyta a családját - negyvenhárom éves és hatvannak néz ki -, a nőkről elmélkedő, kacsintó, tetovált karú öregnek, a vak hegedűsnek és félvak feleségének, aki gardonon játszik mellette hatvan éve s akivel együtt szidják a "mocskos diszkót", ami tönkretette a zenélést, csupán figyelő, türelmes, kíváncsi kamerára lenne szüksége.
