A darabot egyetlen dolog élteti: a zene. (Az meg jobban szólt annak idején, amikor maguk a szerzők szólaltatták meg.)
A történet önmagában olyan, mint egy szokványos amerikai romantikus komédia szüzséje: egy görög szigeten egy lány az esküvőjére készülődik, és odahívja a három férfit, akiről gyanítható, egyikük lehet a soha nem ismert kedves papa. Az anya ennek korántsem örül, mindhárom egykori lovaggal rég leszámolt már. Aztán az "öregek" felidézik a régi dolgokat, a fiatalok meg rájönnek, dehogyis akarnak ők összeházasodni. Nagyjából ennyi, de ez is úgy van megírva, hogy minél gyorsabban és fájdalom-mentesebben átcsapjon egyik nagy sláger a másikba.
De még ezt is meg lehetett volna oldani, ha több ötlettel kezelik a számokat és funkciójukat. Valahogy úgy, ahogy a Csinibabában tették annak idején, humorral, iróniával, kicsit megcsavarva a jelentést. Itt minden dalszövegnek kínnal-keservvel kerestek valami helyet, és unalmasan reális szituációkban adják elő őket. Ki jobban, ki rosszabbul. Hogy pontosan ki hogyan, ezt azon egyszerű oknál fogva nem tudom nevesíteni, mivel sem a 2500 forintos műsorfüzetben, sem az előcsarnokban nem tüntették fel, kik is játszanak. (Manapság, amikor a filmek stáblistájára már a büfés nénit is kiírják, ez igencsak meglepő jelenség.) Mintha mindegy is lenne, ki a színész, úgyis a produktum a lényeg, a Mamma Mia termék, mely többé-kevésbé ugyanolyan a világ minden pontján, szereplői behelyettesíthetők.
A világsikert nem értem. Ha nincs a három összefüggő ABBA-slágerből álló nagy ráadás - új jelmezekkel az egész társulaton - gyanítom, kevesebb lelkesedéssel távozna a nagyérdemű. Így viszont az az utolsó benyomás: nem is volt ez olyan rossz. Ügyes.