„Madarász Iván a legkülönfélébb műfajokban komponál, a szólóhangszeres daraboktól az operáig. Rendkívül sokoldalú alkotó” – írja a koncertajánló.

„Így is van, mintegy negyven évet ölelnek át az elhangzó darabok” – mondja Vajda Gergely. „A frissebb termésből való a fuvolára írt Episodi concertanti. A címadás érdekes: valójában versenymű ez, Madarász tollából a harmadik. Minden alkotónál tapasztaljuk, hogy valamilyen hangszer közel áll hozzá vagy a személyisége okán, vagy egy előadó inspirálja. Valószínűleg Mozart klarinétkvintettje és klarinétversenye sem született volna meg, ha nem találkozik Anton Stadlerrel. Az előadóval való élő kapcsolat nagyon fontos egy szólóhangszernél.”

A pályaképek általában kitérnek Madarász repetitív kompozíciós technikájára. „Repetitív vagy minimalista – ezt a jellemzést olykor fel szokták cserélni, néha elfogadhatóan, máskor helytelenül. A repetíciónál lényeges a hogyan kérdése – véli a karmester saját zeneszerzői praxisa alapján is. „Az ember egymás fölé vetít két anyagot, vagy nem szimmetrikusan használja az ismétlést. Ehhez jön még az a zenei réteg, amely engedi a hangszereseket bizonyos keretek között improvizálni, ez a technika Lutoslawskiig vezethető vissza. A repetíció, az ismétlés rögtön bekapcsolja a hallgató agyában az emlékezést és vezeti a fület, amit aztán az irányított improvizáció véletlen rétege gazdagít.”

Az est kezdőszáma a RAP-petíció című. „Idézőjeles rapzene ez, a szövegét is Madarász Iván írta. Először értelmetlen szótagok szólnak, amelyek értelmes szavakká lesznek. A szavakból értelmetlen, majd értelmes, de egymásra nem vonatkozó mondatok alakulnak.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Bennem René Magritte képeinek hangulatát idézi fel: reálisan festett tárgyak kiszakítva a megszokott környezetükből: egyfajta szürrealista rap ez” – fogalmaz Vajda Gergely.

„A RAP-petíció nagyon ritmikus darab, talán a koncert legkötöttebb, konzekvensen végigkomponált zenéje, amely jól mutatja a zeneszerző különböző műfajok és formák, változatos kompozíciós eszközök iránti nyitottságát. Örülök, hogy végül megszólal a négy évtizede keletkezett opera, a Lót. A darab ma is friss, és érzékelhetjük azt is, hogyan épült, épül fel a korántsem lezárt életmű.”

Az elmúlt évek egyik emlékezetes sikere volt a Magyar Állami Operaház Purcell-produkciója, A tündérkirálynő. Semi-operának nevezik ugyan, de valójában Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának töredékben fennmaradt kísérőzenéje, amely kiegészítésekre szorult.

Magyar Állami Operaház: A tündérkirálynő
Fotó: Nagy Attila

„A darab jeleneteit jazzkvintett fogta össze. Az Operaházban úgy gondolták, hogy az ötlet továbbfejleszthető Monteverdi Poppeája esetében. Ennek sincs eredeti verziója, a későbbi rekonstrukciók pedig nagyon különbözőek. A kérdés az, mit és hogyan lehet színpadra állítani. Monteverdi zenéje Bella Máté kortárs újrafogalmazásában hangzik majd el. A motivikus anyag eredeti, a secco recitatívók szintén eredetiek, a tradicionális csembaló-cselló kísérettel.

A hangszeres közjátékokat ismét Fekete-Kovács Kornél jazzkvintettje adja majd, ez a második zenei réteg.  Az áriák és együttesek szokatlan és izgalmas módon, csak vonósok, fuvolák, klarinétok és egy ütőst alkalmazó zenekar kíséretével szólalnak meg. Ez egy homofón, popzenés, de mint ilyen, erősen idézőjeles hangzásképet produkál. Ez a három zenei réteg akár egy percen belül is folyamatosan váltakozik.

Az Eiffel Műhelyház tere lehetővé teszi azt is, hogy az akusztikai megjelenítéssel kísérletezzünk. Tervezzük, hogy az első felvonásban a zenekar az árokban játszik, a kvintett pedig az egyik kis pódiumon, a színpad szintjén. A második felvonásban aztán egy szintbe kerül a tér, az addig rejtett zenekar pedig a nézők közelében kap helyet”

Fontos megjegyezni, mondja Vajda Gergely, hogy a Poppea kora barokk darab. Nem azért van a szöveg, hogy valamit lehessen énekelni és mutatni, hogy ki milyen virtuóz díszítésekre képes.

„Itt a pszichológia mozgatja a szereplőket, az emberek közötti viszonyból, konfliktusokból épül föl a történet, ez hívja elő a kifejező harmóniai fordulatokat is. A hangfajok tekintetében is eltér majd a barokk előadói praxistól az előadás. Nero és Ottone nem kontratenor, hanem tenor és basszus, Arnaltát pedig nő énekli, ami a mai közönséghez közelebb álló, „reálisabb” világot mutat.

Minden szereplőnek megvan a maga igazsága, mindenki eljut a történet során valamilyen A-ból valamilyen B-be, és persze a legtöbbjük nagy árat fizet érte.

A darab végén az operairodalom egyik legszebb szerelmi kettőse hangzik el. Néró és Poppea két, szimpatikusnak nehezen nevezhető figura, ám nem kétséges, hogy ott és akkor szenvedélyesen szeretik egymást. A Poppea megkoronázása valós emberi karakterek, és a szerelem véres diadalának története.”

Nyitókép: Vajda Gergely. Fotó: Oláh Gergely Máté, forrás: Nemzeti Filharmonikusok