A Boney M 1976-ban alakult, nagy hirtelen. Történt ugyanis, hogy egy német szerző-előadó, bizonyos Frank Farian készített egy fekete hangzású lemezt, melyen mindent ő énekelt, s amely váratlanul nagy siker lett a rádióban. Kellett gyorsan egy feketékből álló csapat, amely teljesítheti a tévés felkéréseket - egy fehér fiú mégsem tátoghat végig minden férfi és női szólamot. Gyors toborzás, és némi kezdeti tagcserék után összeállt a híressé vált csapat: két énekesnő, Liz Mitchell és Marcia Barrett, meg két táncos, Maizie Williams és Bobby Farrell. Feszes tempójú diszkódalaikkal (Daddy Cool, Ma Baker, Belfast, Rasputin) és szexuális értelemben merész lemezborítóikkal hatalmas sikereket értek el, s akkor még senki sem tudta, hogy a négyből csak ketten énekelnek; a férfiszólamot például továbbra is a menedzser adta elő a stúdiófelvételeken. Hamarosan a bevehetetlen angol slágerlistán is elsők lettek a Rivers of Babylonnal, s az egyre több szólót éneklő, mélyen hívő Liz Mitchell kérésére ettől kezdve mindig szerepeltek vallásos témát feldolgozó számok a lemezeken. A többi tag egyre inkább háttérbe szorult, nőttek a feszültségek, előbb csak Bobby Farrell szállt ki, majd a diszkó-korszak elmúltával szép csendben kimúlt a zenekar. Jogdíjakat azonban csak a menedzser kapott, hisz az ő szüleménye volt az egész - így az előadóknak hamarosan újra elő kellett állniuk, immár nagy apparátus, reklám, élő zenekar, táncosok és egymás nélkül. Így történhetett, hogy mindannyian kerítettek maguk mellé további három "statisztát", hogy a látvány meglegyen, s azóta is járják a világot.
Liz Mitchell mellett az szól, hogy majdnem minden Boney M sláger az ő hangján szól a fülünkben, ráadásul az egykori menedzser is az ő együttesét ismeri el a Boney M utódjának. Akkor viszont adhatna egy kicsit nagyobb költségvetést. Ha ugyanis szigorúan a körítést vesszük, olyan az egész, mintha egy mezővárosi búcsúban színpadra penderülne a hip-hop versenycsapat. Először a playback sem szólalt meg, de ennek örültünk, mert legalább tíz percig tuc-tuc nélkül is hallgathattuk Liz Mitchellt - aki nagyon jó énekesnő, és kifejezetten magával ragadó előadó. Aztán gyors visszavonulás, szerelés, és megszólalhatott a Sunny. Mitchell hangja természetesen mélyült a harminc évvel ezelőtti felvételekhez képest, ezért is lenne üdvös egy élő zenekar, hogy ne a régi alapokra, a régi hangfekvésben kelljen énekelnie szegénynek. Ami a hangulatteremtést illeti, abban viszont verhetetlen. Végigénekelte az összes nagy slágert - Farian által a kilencvenes években kissé elgagyisított remix-alapokra - de arcán és hangjában ott csillogott a régi öröm és a profizmus. Egy mai, elektronizált színpaddal és hipertechnikával körbebástyázott sztárt hiába tennének ki hasonló környezetben egy szabadtéri kisszínpadra, nem tudna mit kezdeni vele. Liz Mitchell egy pillanat alatt megnyerte a közönséget. Nem az ő bűne, hogy nem méltóbb körítésben.
