Ha jól tudom, már az akadémia évei alatt érdekelt a rendezés.
Érdekelt, bár akkor még nem tartottam izgalmasabbnak, mint a színészetet, dominánsabb volt bennem az érzés, hogyan lehet egy figurát megformálni, hogy lehet olyan különleges dolgokkal kísérletezni a saját testemen, ami végül a színpadon erőteljes alakítássá válik. Tény, hogy itt kezdődött a rendezés iránti szeretetem, s az évek során át is billent a javára. Én elég keményfejű tudok lenni, és ha egy próbafolyamat alatt nem értettem egyet akár egy-egy rendezői koncepcióval, vízióval, akkor képes voltam sokat harcolni az igazamért, ezzel pedig megnehezítettem a próbafolyamatot – a magam számára mindenképp.
Most pedig itt az Uniter-díjra jelölés A tavasz ébredéséért, melyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban rendeztél meg. Akkor lehet, hogy igazad volt, amikor nem értettél egyet egy-egy rendezővel. Hogyan hat rád egy ilyen rangos jelölés?
Brutálisan nagy öröm, euforikus érzés volt, amikor megtudtam. S nemcsak a tudat miatt, hogy Romániában ez tényleg A Díj, hanem azért is, mert eszerint kíváncsiak a munkámra. Én vajdasági magyarként Romániában magyar nyelven végeztem a rendezői szakot, tehát kisebbségi létből kisebbségi létbe csöppentem, s azzal kellett találkoznom, hogy a román kultúra odafigyel egy külföldi kisebbségi művész munkájára is. Ez tényleg felemelő érzés volt.
A Frank Wedekind-darab kamaszok szexuális ébredéséről szól, te pedig idősebb színészekkel játszattad el. Meg kell adni, izgalmas és bátor ötlet.
Abban a periódusban fordult a nagymamám egészségi állapota nagyon rosszra, és a demencia különböző tudatállapotaival akkor szembesültem először. Nagyon erős tapasztalás volt, s azt éreztem, fontos lenne foglalkoznom vele. S nemcsak nekem, hanem az egész társadalmunknak. Alapvetően az idősekhez való hozzáállásunkon kéne változtatni. Sokszor látom, hogy amíg valaki a teljesítőképessége csúcsán van, addig fontosnak tartjuk, de amint túlhalad ezen az állapoton, fölösleggé, megtűrt személlyé válik. A családomban megtapasztaltam, hogy mindenkire szükség volt, mindenkinek be kellett dobnia a fölös energiáját, hogy méltóképpen tudjunk foglalkozni a nagymamámmal. Élénken élt bennem ez, amikor jött a marosvásárhelyi felkérés, és az az érzés volt meg bennem először, hogy én idősebb színészekkel szeretnék dolgozni. A témát tekintve pedig valami nagyon ellenpontozott anyagot szerettem volna, így jött képbe A tavasz ébredése, ami a szexuális életünk kinyílásáról szól, itt pedig a bezáródásáról beszéltünk. A világunk annyit változott Wedekind óta, hogy a fiatalok szexuális felvilágosítása ma már nyitott téma. Arról beszélni azonban, hogy mi az, amire nem vagyunk képesek, eléggé tabu.
Milyen volt a közös munka?
Az eddigi rendezéseim közül a legnyitottabb próbafolyamat volt. Már az első olvasópróbán, amikor megnyitottuk a témát, nagyon személyes tapasztalatok folytak be a közös alkotói tudatba, ami egész váratlanul ért, s zavarba is hozott, hogy a többiek mennyire fesztelenül állnak ehhez a témához. A munkafolyamat során megtapasztaltam a színház sűrű esszenciáját is. Amikor az ember már eléri a nyugdíjaskort, megjelenik a színészi munka kettőssége: ha túl sok a feladat, terhesnek érzi az ember, de amikor picit kevesebb, akkor megtelik a lelke játékkedvvel, kreativitással. És ezt nagyon felemelő volt látni. Ezt az energiát éreztem ebben a próbafolyamatban. Persze voltak súrlódások, küzdések, ahogyan próbáltuk egymással megértetni saját elképzeléseinket, de ez is előremutatott. Visszagondolva rájuk a mai napig tele van a lelkem, és olyanfajta boldogságot érzek, amit csak kevés színházi produkció után.
Marosvásárhely az egyetem miatt is fontos számodra, itt végezted a rendezői szakot. Miért érezted, hogy tovább kell tanulnod, s miért éppen itt kötöttél ki? Gondolom, Bocsárdi László rendező, osztályvezető személye sokat nyomott a latban.
Jól érzed. Valószínűleg mindennek a katalizátora az volt, hogy láttam a sepsiszentgyörgyi társulat vendégjátékát Újvidéken, ahol az Alice című előadást mutatták be, amit Bocsárdi László rendezett. Igazi színházi élmény volt számomra. Valami furcsa izgalmat éreztem utána, azt, hogy én is ilyen színházat szeretnék csinálni. Annyira újszerűen hatott, olyan mély volt, hogy csillapíthatatlan vágyat éreztem minél többet megtudni az alkotókról. Korábban sajnos nem ismertem a társulatot, mondhatni ez volt az, ami a figyelmemet először a romániai színházra s főleg Bocsárdi színházára irányította. Megtudtam, hogy rendezői osztály nyílik az ő vezetésével, s ez volt a döntő érv. Aztán kellett még rengeteg biztatás, hogy meghozzam a döntést, s sokáig távol legyek a családomtól s a barátnőmtől, de megérte. Nagyon jó találkozás volt ez Bocsárdival és az ottani közösséggel. Jó barátságok kötődtek.
Rendezőként mit mozdított rajtad az ott töltött idő?
Teljesen másfajta tudatossággal állok hozzá egy-egy produkcióhoz. Bocsárdi a magas szintű igényességével valahogy kiszűri a léhaságot, trehányságot. Minden egy hihetetlenül tiszta gondolatiságnak van alárendelve, s ez nagyon fontos a rendezésben. Az, hogy nagyon egyértelműek, konkrétak tudjunk lenni, de ne a felszínen mozogjunk, hanem valami mélyebb problémával foglalkozzunk. Nagyon inspiratív volt számomra az a fajta színházi gondolkodás, amit ő képvisel. Volt, hogy egy rendezés kapcsán beszélgettünk, s két-három mondattal kinyitotta előttem a világot. Ez fantasztikus érzés. Kár, hogy nem tartott hosszabb ideig az iskola.
A commedia dell’arte műfaja közel áll a szívedhez. Szerinted miért működik ma is?
A játékosságot szeretem benne a legjobban. Nézünk valamit, és tudatában vagyunk, hogy átvernek minket. Ez egyrészt kinyit olyan asszociációs, kreatív mezőket, amelyek más színházi formáknál kevésbé tetten érhetők, másrészt a nyitást és a fantáziadússágot nagyon szigorú keretekhez és technikákhoz köti. Benne van az a fajta színészi virtuozitás, ami miatt nézőként pontosan érzed, hogy aki fönt van a színpadon, képes valamire, amire én nem biztos. Vagy hogy nagyon sok munkát tett bele. A virtuozitás és a játékosság a két kulcsérzet bennem a commedia dell’artéval kapcsolatban. Én szeretem a teátrális megoldásokat. A színház azért van, hogy ilyen teátrális elemekkel éljen, s ez a formanyelv könnyen magába fogadja ezeket a rendezői, technikai megoldásokat.
Legfrissebb rendezésed ismét egy Molière-darab. Most a Szabadkai Népszínház magyar társulatának rendezted meg a Tartuffe-öt, pár éve pedig a Tanyaszínházban a Scapin furfangjait. Ennyire szereted Molière-t?
Ez nem konkrétan Molière-nek szól, hanem a témának. Szembejött velem a szöveg, s úgy éreztem, van benne valami. A kétpólusossága érdekelt. A Tartuffe története őrület. Molière-nek nagyon jó humorérzéke van, pontosan megírja a jeleneteket, s azzal egyidejűleg, hogy erőteljesen hat az ember rekeszizmára, mentálisan ott van ennek az ellentéte, hisz nagyon mélyre is tud menni. Ez a kettősség ebben a szövegben nagyon intenzíven találkozik, és ez izgatott. Hogy hogyan tud az emberben ilyen energiákat generálni egyidejűleg.
Néhány nagyon mai fogalom is belekerült a szövegbe, például a lépésszámláló.
Egy kicsit alakítottunk rajta Oláh Tamás dramaturggal, de csak három tőmondatot írtunk hozzá. Nem szeretek garázda módon hozzányúlni a szövegtestekhez. Több fordításból dolgoztunk, ebből hoztuk össze a saját változatunkat. A nagyon mai megoldásoknak nem az volt az elsődleges céljuk, hogy közelebb hozzam a darabot egy mai generációhoz, csak azt éreztem, ezek az eszközök élesebbé teszik a helyzetet. Például a rendőrtiszt nálunk nem egy színész, hanem egy drón képében jelenik meg. Ezáltal kicsit megfoghatatlanná, költőivé, mégis súlyosabbá válik. Vagy ilyen a LED-paneles mici, amin feliratok és emojik futnak. Ha belegondolunk, egy-egy emojival néha radikálisabban, igazabbul tudjuk kifejezni magunkat, mint a szavak által, melyek rengeteg emberi viszonytól terheltek. Őszintébben tudunk megszólalni egy technikai eszköz által, mint a saját szájunkkal. Egy-egy szituációt, problematikát próbáltak ezek a megoldások behozni az előadásba, ami csakugyan élesítette a szituációkat.
Elégedett szoktál lenni a bemutatóid után, vagy azt érzed, csiszolgatnád a végtelenségig?
A premier után próbálok visszavenni az ötletelésből (nevet). Ha valami nagyon belém szorult, azt nyilván megosztom a színészekkel, de a bemutató után már nem szoktam instruálni. Szívem szerint persze dolgoznék még, de el kell fogadnom, hogy az alkotófolyamat keretek közé van szorítva, nem élhetek vissza a próbafolyamat után a színészek idejével, munkájával, amit beleraktak. Eleinte képtelen voltam visszafogni magam, sokszor nem is tudtam nézni a nézőtérről az előadásaimat. Tehetetlenül ülsz a székben, s ha valami nem jól megy, csak látványosan bosszankodsz. Ebből a hibámból tanultam, mostanság már inkább a balkonról vagy a műszaki pultból nézem az előadásaimat, hogy a rám törő érzelmi hullámok ne zavarják a színészeket (nevet).
A Szabadkai Népszínház társulatának vagy a tagja. Luxus lett szabadúszóként létezni?
Mindenképp kényelmesebb egy társulatban létezni, de mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai is. A szabadúszásban azt szerettem, hogy ilyenkor én határozom meg a beosztásomat, én döntöm el, miben szeretnék részt venni, ami hihetetlen nagy szabadság. De hiányzott valami állandóság és a közösségben létezés érzése. Kezdett terhessé válni számomra, hogy állandóan új emberek vannak körülöttem, s mindig egy új közegben kell feltalálnom magam. Én a hétköznapi beszélgetések során nyitott ember vagyok, könnyen tudok barátságot kialakítani, de az alkotás során nagyon szégyenlős vagyok, hosszabb időnek kell eltelnie, hogy megnyíljak, s olyan mélységekben tudjunk dolgozni, ahol már nem gáz, hogy mit vállalok a másik előtt, és mit nem. Valahogy ennek a problémának az állandó harca kezdett terhessé válni, azt éreztem, jó lenne egy társulathoz tartozni. Hernyák György volt az újvidéki osztályvezetőm, ő mondogatta mindig, hogy az akadémia elvégzése után nincs vége az akadémiának. A színész 0–24 órában színész, a tanulásnak sosincs vége, s a Népszínház társulatában nagyon sok olyan tapasztalt idősebb színész van, akinek a munkamódszerét, gondolkodását fejtegetve pályakezdőként sokat tudok tanulni.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban látunk majd újra színészként a Népszínház színpadán. Gondolom, ez most jól fog esni.
Igen is, meg nem is. Rendezőként pontosan tudom, hogy X idő múlva én is a túloldalon fogok állni, úgyhogy azt a türelmet, amit színészként elvárok a rendezőktől, rendezőként próbálom megadni. De azt érzem, rozsdásabb vagyok színészként, mint rendezőként, hisz többet rendeztem az utóbbi időszakban. De színészként is jólesik létezni, ezt is nagyon szeretem.
Fotók: Szerda Zsófia / Kultúra.hu
