Szentkép a fekete kendőn: Romani kris, a cigány törvény

Miközben a Kárpát-medencében éltek évszázadokon át, a többségi társadalom által készített első fotós képi emlékek leginkább a kliséket ragadták meg a cigányságról a 19-20. század fordulóján.  Zenészek, jósok, teknővájók, üstfoltozók, szénégetők, kosárfonók, vándorok vagy csak  épp a városokon kívül telepeken, putrikban lakók – nagyjából ennyiben összegezhető a többségi társadalom átlagpolgárának ismeretkincse a cigányságról ebben az időben. Ezek alapján a sztereotip elképzelések alapján mutatták be életmódjukat is az 1896-os városligeti Millenniumi Kiállításon – amelyről Klösz György tökéletes minőségű fotói tudósítanak. De komoly fegyvertény, hogy ott voltak a kiállításon, tehát a többségi társadalom elismerte: jelen vannak, helyük van az országban.

A cigányság nem volt homogén csoport. Hat nép: romungrók (két csoport: magyar cigányok és kárpáti cigányok), szintók, oláh cigányok (10-12 kulturálisan és nyelvjárás szerint is elkülönülő csoport), román cigányok, beások (árgyélánok, muncsánok, tocsánok) és a Gábor cigányok népe élt ekkoriban – és él ma is – Magyarország területén.  Mindannyian külön nyelveket beszéltek, népenként – és azon belül még népcsoportonként is – eltérő életmódot folytattak, más szokásokat tartottak – de volt bennük közös is.

A cigányok a 14. században érkeztek a Magyar Királyság területére – eleinte kisebb, keresztény vallású csoportok formájában északról. Később, a 15. században érkeztek a mohamedán vallású, nagyobb létszámú csoportok, a török csapatokat kísérve. Többségük fémműves volt:  értettek a  puskapor, puskagolyó, ágyúgolyó készítéséhez, tűzmesterként és fegyverkovácsként dolgoztak, de voltak, akik borbélyként, zenészként vagy akár hóhérként szolgálták a  török csapatokat.

A magyar földesurak próbálkoztak információt szerezni tőlük a  törökök mozgásáról, így díjazás fejében kémekké tették néhányukat. Szolgálataikért cserébe  engedélyezték, hogy az uradalomban vándorolva vállaljanak kézműves munkákat.

A romák a többségi lakosságtól  elkülönülten éltek saját vajdáik vezetése alatt. A vajda  eleinte nem választott vezető volt, hanem a földesúr „jelölte” erre a tisztségre. Mivel a  vajda volt a cigányok első bírája is, nagyjából addig maradhatott hivatalban, míg  ítéleteit közmegelégedés fogadta. Ellenkező esetben a cigányok elűzték, és új vajdát választottak – akit a földesúrnak kellett ismét jóváhagynia. A vajda intézménye ebből  a többségi társadalom és a cigányság közti közvetítői szerepből alakult ki és vált  idővel legitimmé.

A cigányság a 17. századra már az egész Kárpát-medence területén jelen volt. Egy részük letelepedett, de a többség vándorló életmódot folytatott.  A 18. században Mária Terézia és II. József az addig vándorló közösségeket hatósági intézkedésekkel végleges letelepedésre kényszerítette, és minden lehetséges eszközzel igyekeztek asszimilálni őket.

A cigányok ügyét helytartótanácsi rendeletekben szabályozták. A romák számára a falvak határában telepeket jelöltek ki. 1773-ban a magyartól eltérő nyelvek használatát is megtiltották a roma közösségekben, ahogy azt is, hogy lovat birtokoljanak, a gyerekeiket pedig parasztcsaládokhoz kellett adniuk, amelyek állami díjazásért cserébe nevelték őket a többségi életstílusnak megfelelően addig,  míg elérték a  munkaképes kort.

A letelepedési kényszer a megélhetéstől fosztotta meg a vándor kézműveseket – egy adott faluban nem volt szükség például annyi üst foltozására, mint egy korábban bejárt akár 100 kilométeres sugarú körben –, és az erőszakos asszimiláció, a gyerekek elvételével és a nyelvhasználat szabályozásával együtt olyan feszültségeket teremtett, hogy sok roma vándorolt tovább Nyugat-Európába.

A Magyar Királyság területén maradt cigányság  a letelepítések után is zárt közösségben élt, így továbbra is szükségük volt egy belső rendfenntartásra, egy fórumra, amely a viták rendezésére szolgált, és egy autoritásra, amely ítélkezésének mindenki alávetette magát. Így maradt fenn és kísérte őket a kezdetektől a romani kris.

A kris az évszázadok alatt annyira pontosan kialakult, hogy íratlan, de egészen részletes és pontos eljárásjoga van. 

A vitás kérdéseket a feleknek először egymás közt kellett megkísérelniük rendezni. Például, ha a vevő rejtett hibát tapasztalt a vásárolt áruban, kellékszavatosságot érvényesíthetett, sőt, akár el is állhatott az üzlettől rejtett hiba miatt. Vagyis visszavihette a vett dolgot (sánta ló, rossz autó) az eladóhoz, és visszakérhette a vételárat. 

Ha az eladó nem ismerte el a hiba létezését (láttad a lovat, úgy vetted, amilyen volt, az autó jó volt,  mikor eladtam neked, magam is használtam stb.), következett a peren kívüli megegyezésnek, a  békéltetésnek megfelelő fázis, a divano vagy svato. Itt a felek a bölcsek előtt informális találkozón próbálnak meg megegyezni. Ha nem sikerül, az ügy a kris elé kerül. 

„A törvénykezés mindig nyilvános, és folyhat szabad ég alatt (például udvaron, vásárban) vagy zárt helyiségben (házban, kocsmában). A bírósági tagok körben ülnek a földön vagy az asztal mellett.  A törvény »csinálása« (cigányul súvasz krisz vagy sineli kríszi) csendben és méltóságteljesen történik. A felperes leterít a földre egy fekete kendőt, és ráhelyez egy szentképet. (Általában minden cigány férfi hord magánál szentképet, melyet búcsújáró helyeken, például Csatkán vásárol. A képek leginkább Szűz Máriát ábrázolják.) Aztán letérdelve a fekete kendő elé, bal kezének két ujját a szívére, jobb kezének két ujját a képre téve megesküszik. Van, ahol még két égő gyertyát is állítanak a fekete kendő széléhez, máshol egy vödör vizet és egy vasláncot is tesznek a fekete kendőre, miközben ezeket mondják: „Úgy hűljön ki a lelkem, mint ez a vödör víz”  illetve „Ilyen nehéz láncban legyek egész életemben, ha nem az igazat mondom” vagy „Olyan fekete gyász jöjjön rám, mint ez a kendő, ha nem a valóságot mondanám” – írja le az eljárás szertartásos nyitányát Tárkány-Szűcs Ernő.

A felek esküjének (solax) a része az is, hogy a résztvevők – a felek és a bírói testület tagjai is – megfogadják: mindaddig együtt maradnak és nem vesznek magukhoz ételt és italt, amíg a  kris nem ítél. Így az eljárások elhúzódásának erős és természetes gátja van. (Gondoljunk csak egy pillanatig ezzel szemben az évekig elhúzódó modern peres eljárásokra...)

A napjainkban is tartott kriseken kifejezetten drasztikus esküket is feljegyeztek néprajztudósok és jogász-kutatók Békés vármegyében, mint például „Haljon meg mindkét fiam és az egész családom, ha nem mondok igazat!” vagy „Dögöljön meg a legjobb lovam még aznap éjszaka, ha nem mondok igazat!”

Az eljárás nyilvános és szóbeli meghallgatáson alapul. Az első kérdést – ami mindig ugyanaz – a legidősebb bíró teszi fel: „Mondjátok el, testvéreim, hogyan történt az eset!” 

Ekkor időbeli korlát nélkül mindkét fél elmondja a történteket a maga szemszögéből – és tanúk állítására is van lehetőség. Írásos bizonyítékokat ritkán használnak – de például egy elhullott ló esetén az állatorvos szakvéleménye vagy egy rossz autónál az autószerelő számlája lehet bizonyíték.  Az eljárás közvetlen és személyes, a képviselet (harmadik fél igénybevétele, ügyvéd) kizárt. Miután mindkét felet meghallgatták, a bíráknak van lehetőségük kérdéseket feltenni, hogy az ügyet tisztán lássák.

Bírát a köztiszteletben álló közösségi tagok közül választ magának a sikertelen divanót követően minden fél – meghívhat egy-egy saját bírót a krisre. A testület elnöke a vajda.  A döntést a bírák testülete közösen hozza, és a legfőbb bíró hirdeti ki a felek meghallgatása után. Megfigyelhető, hogy a visszaesőket – akik többedszer kerülnek a kris elé – ha büntetőügyről van szó, súlyosabban büntetik (ha valaki megszöktette a másik feleségét, vagy lopott, az büntetőügy volt, míg, ha például nem értenek egyet a felek egy adásvétellel kapcsolatban, az polgári per lenne az állami eljárásrend szerint – de a cigányságnál mindkettőben ugyanazon rendtartást követve a kris hoz ítéletet). 

A büntetések közt ma már kártérítéseket találunk, de korábban a testi fenyítések, verés, sőt csonkítás, akár halálbüntetés is szerepelt a kris által kiszabható szankciók körében. Még a nyolcvanas években is alkalmazott büntetési nem volt a férjét megcsaló nő hajának levágása – ami emlékeztet a középkori talio elvre (szemet szemért, fogat fogért) – mint figyelmeztető mementó. 

A kris ítélethozatalát követően a felek kezet ráznak, és újabb esküt tesznek a döntés elfogadására, megfogadják, hogy többet fel nem emlegetik és jóbarátok, az üzletben pedig partnerek maradnak. Köszönetet mondanak a bíráknak, majd együtt ünnepséget tartanak, lakomát ülnek az ítélet tiszteletére – melyet a vesztes fél köteles fizetni.

A kris működését tanulmányozó kutatók munkáját nehezíti, hogy nincsen írásos ítéletgyűjtemény, a visszaemlékezések alapján pedig kijelenthető, hogy a kris nem működik precedensalapon – vagyis lehet, hogy egy ügyben egy korábbi, hasonló ügyhöz képest ellentétes ítélet születik. Minden az eseti mérlegelésen múlik. 

A jogszokás különlegessége még, hogy sosem tartanak krist olyan ügyben, amelyben az állami hatóságok már eljártak – vagyis követik a „ne bis in idem” – sosem kétszer ugyanazért – büntetőjogi alapelvét büntetőügyekben, illetve elismerik a „res iduicata”, azaz ítélt dolog, vagyis a jogerő fogalmát is. 

A kris évszázadokon át működött és egyben tartotta a cigány közösségeket úgy, hogy valójában olyan bírói hatalomról van szó, amely mellé nem társul végrehajtó hatalom – vagyis nincs és nem is volt soha roma rendőrség vagy büntetés-végrehajtás, sem pedig végrehajtói kar, és így az ítéletek a szó mai értelmében nem kikényszeríthetőek. Mégis a közösség ereje betartatta azokat – megóvva így a cigány közösségeket a többségi társadalom által a kezdetekben rájuk rótt törvényen kívüli létben is az anarchiától, káosztól, önbíráskodástól és erőszaktól. 

Maronics Annamária teljes cikke itt olvasható.