Történeti kitekintő – A Brachfeld divatárucég
„Olyan meghatározó közéleti személyek öltöztek itt, mint Andrássy Gyula gróf, Wekerle Sándor, Deák Ferenc, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán.”
Mára már valószínűleg kevesen ismerik a Brachfeld divatárucég történetét, pedig több mint százesztendős működése alatt kulcsfontosságú szerepe volt a férfiak öltöztetésében. Brachfeld Szigfrid 1856. február 17-én alapította meg a férfifehérnemű-szak meghonosítását célzó divatárucéget a pesti Nádor utcában. Hogy, hogy nem, a Brachfeld-cég már a kezdetekben is hatalmas népszerűségre tett szert, olyannyira, hogy még a szakmában domináló osztrák iparral is hamar fel tudta venni a versenyt. A vállalat üzemeltetése továbbhagyományozódott, és az alapító fia, Brachfeld Géza még jobban felvirágoztatta a céget: Bécsből hozatta a szakmunkásokat, akik mellett egy profi iparosgeneráció nőtte ki magát. Az ifjú Brachfeld folyamatosan figyelte a külföldi trendeket, ha kellett, egészen Párizsig utazott, hogy első kézből értesüljön az aktualitásokról. Ennek eredményeként a külföldi kiállításokon sorra nyerték a díjakat; 1896-tól pedig a Brachfeld elnyerte a császári és királyi udvari szállítói címet. A Brachfeldnek tehát rövid időn belül hatalmas presztízse lett, és olyan meghatározó közéleti személyek öltöztek onnan, mint Andrássy Gyula gróf, Wekerle Sándor, Deák Ferenc, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán.
Ady Endre
„És bántott egész ruházkodásának feltűnősége, rossz szabása, sárga cipőjének rikító sárgasága; olyan a lába, mint egy begyeskedő falusi gúnáré!”
Tény, hogy mindenkinek megvan a maga sajátos Ady-képe; a hozzá és a költészetéhez való viszonyulásunk is bizonyára egyénenként eltérő. Egyvalami viszont közös: az arcképét, ebből adódóan pedig a megjelenését és stílusát is, rendszerint az osztálytermekből ismert fekete-fehér Ady-portréhoz kapcsoljuk. Pedig valójában egy nagyon is „színes” egyéniség volt. Petőfihez hasonlóan ő is sokat adott a külcsínre, és bohó, csapongó életvitelét néha meglehetősen kirívó öltözködési stílussal párosította. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött mustársárga mellény és a rózsaszín-lila árnyalatú virágmintás nyakkendő is arról árulkodik, hogy a költő egyáltalán nem riadt vissza az élénk színektől, sőt kifejezetten kedvelte azokat. A ruháit ő is, mint minden magára valamit adó férfi, a Brachfeld divatárucégtől vásárolta, azaz vásároltatta, hiszen a beszerzésről többnyire fogadott fia és egyben személyi asszisztense, Steinfeld Nándor gondoskodott.
A tizennyolc évvel fiatalabb Steinfeld Nándor hosszú évekig mindenféle anyagi ellenérték nélkül intézte szeretett Bandija ügyes-bajos dolgait, köztük a Brachfeld-céggel is ő tartotta a kapcsolatot, s a költő esetleges panaszait is ő tolmácsolta a divatüzletnek: „Tegnap expresszt, ma expresszt (hajnalban ötkor!) s három Brachfeld-csomagot kaptam. A gallér alacsony és sok, a nyakkendők szépek, de szerettem volna egy zöldet, mint mondtam. No azonban a mellény!!: a varrás fonákjára szabták ki, fordítva. Teljesen elvagdosták, elrontották, s megigazíthatatlan, holott szabás, kiállítás jó. Ezt közöld velük, ilyen dolog nem járja egy előkelő cégtől. (Le kellene vonni 50 koronát!) Az ingeket holnapra várom, s – méltán - kíváncsi vagyok. Kellett volna egy vagy két pár harisnyát is venni.”
Zöld nyakkendők, zsakett- és frakkingek, A monogrammal jelzett zsebkendők, fekete ripszszalaggal díszített puhakalapok, sárga mellények és rózsaszín ingek alkották Ady ruhatárát. Kétségkívül felfigyeltek rá, bárhová is ment, ő pedig pontosan ezt akarta. Bölöni Györgyné, Ady jóbarátja így emlékezett vissza egyik találkozásukra:
„Égő, tüzesvörös nyakkendőt viselt!
Ez volt, főképpen, amit nem tudtam Ady Endrének megbocsátani. Emiatt, a külszín után ítélve, több olyan gondolatom támadt, ami felett később magam nevettem a legjobban.
Olyan, mint egy cigányprímás! – állapítottam meg bosszankodva.
És bántott egész ruházkodásának feltűnősége, rossz szabása, sárga cipőjének rikító sárgasága; olyan a lába, mint egy begyeskedő falusi gúnáré! – finnyáskodott a londoni gentlemanek diszkrét öltözködéséhez szokott szemem.
Ady mintha megsejtette volna, hogy külsejéről nem a legkedvezőbb a véleményem, megrázta gyönyörűen dús, sötétbarna üstökét, és nagyot, hangosan kacagott.
Kikacagásnak vettem, és éreztem azonnal, hogy megérdemlem."
Petőfi Sándor
„Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán megőrizte volna?”
Nemzeti költőnk öltözködési stílusáról már többször is szó esett – a lila és a sötétzöld frakk, a kancamente, a darutollas kucsma vagy a kihajtott fehér inggallér mára már egyet jelent Petőfi nevével. Korának legnagyobb közszereplője volt, s mint ilyen, az aznapi viseletét sem csak találomra húzta ki a szekrényből. A tanácsadója – akit ma menedzserként neveznénk –, Vahot Imre magyar népviseletet varratott neki, hogy a megjelenése kellőképpen illeszkedjen a verseiben leírtakhoz.
Az öltözködésnek, a ruháknak nála ereje volt, néhol még varázsereje is, legalábbis erről számol be a költő barátja, Jókai Mór A varázs-ing című szövegében. Jókai ebben elmeséli, hogy a költő dunavecsei tartózkodása alatt a helybéli hölgyek egy saját készítésű inggel ajándékozták meg a költőt, melynek gallérját nefelejcsekkel és szegfűkkel díszítették: „A hány szál volt a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; a hány virág, annyi hű gondolat.” Petőfinek nagyon megtetszett a hímzett inggallér, olyannyira, hogy Szűcs János, az ingvarró lányok egyikének bátyja a következő sorokat jegyezte le Petőfitől: „Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha hallanám, hogy azt mondják: »Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó verseket is!« akkor visszajönnék és tovább folytatnám, ahol elhagytam.” Jókai szerint Petőfi mindig ezt az inget viselte a nehéz időkben:
„Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a nehéz időket? Ebben temessenek el! Azt mondá. S voltak napok, amelyekben azt hihettük, hogy amikor hajnalra harangoznak, temetésünkre harangoznak. Ilyen napokon láttam a hímzett inggallért Petőfi nyakán kihajtva.
Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán megőrizte volna?
Most hallhatja, hogy mondják: »Kár volt Petőfinek meghalni, irt az jó verseket is!« De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy folytassa, ahol elhagyta…”
Szőcs Géza
„Géza mindig elegáns volt, és minden típusú ruha jól állt neki.”
A jellegzetes öltözködés nemcsak a régi korok szerzőinek sajátja, a 2020-ban elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas költő, Szőcs Géza a hétköznapi viselet mellett szintén kedvelte a különleges darabokat.
A balatonfüredi Szőcs Géza Irodalmi Szalon kiállítóterében a költő néhány személyes tárgya mellett ott díszeleg az a bizonyos piros mellény is, melynek történetéről Farkas Wellmann Endre, a költő egykori tanítványa és barátja mesélt:
„Géza mindig elegáns volt, és minden típusú ruha jól állt neki. Szerette a szmokingot is, de ugyanúgy a hétköznapibb használatra készült bársonyruhákat, az inget, a zakót. Pólót vagy hasonló ruhadarabokat sosem hordott, ahogy szabadidőruhákat sem. A jó minőségű sportcipőket viszont szerette, ezekben kényelmesebben tudott autót vezetni, de az ilyen alkalmakkor is mindig ott volt a csomagtartóban az aznapi szettjéhez tartozó cipő, amit vezetés után átcserélt.
Az ikonikus piros mellények Kínában készültek, a legelső például úgy – a sárkányos mellény –, hogy este elment hozzá a szabó, méreteket vett, és reggel kopogtatott az ajtaján a frissen elkészült, vállfára akasztott mellénnyel.”
Zalán Tibor
„Ha nincs a nyakamban, védtelennek érzem magam, olyannyira, hogy inkább lekésem a programot, ha útközben veszem észre, hogy nincs a nyakamban, s fordulok vissza érte…”
Ami Adynak a kalap, Petőfinek a virágmintás varázsing, Szőcs Gézának pedig a piros sárkánymintás mellény, az Zalán Tibornak a nyakában lógó tau-kereszt. S ugyan a költő számára már nem hordoz szakrális jelentést, az évek során mégis eggyé vált személyiségével. Történetéről maga a kereszt viselője számol be:
„Az első tau-kereszt Assisiben, talán a Szent Ferenc-bazilika közelében akadt a kezembe – vagy inkább talált rám, talán a hetvenes évek végén. Értem ezen, illett a magamról elképzelt figurához. Megvetette magát, és a nyakamba akasztottam. Azóta hordom. Egy ideig, mert túl életrutintalan voltam hozzá, a kiválasztottak, az igaz emberek jeleként viseltem, a Bibliához visszahátrálva. Ma már közelebb áll hozzám az a verzió, miszerint az ábrázolásokban a latrok megkülönböztető keresztje – Krisztus latin keresztjével szemben. Az a verzió sem idegen tőlem, hogy olykor amulettként használták a népek. Ezt a használati sort hátrafelé bontom le: ha nincs a nyakamban, védtelennek érzem magam, olyannyira, hogy inkább lekésem a programot, ha útközben veszem észre, hogy nincs a nyakamban, s fordulok vissza érte – ez nyilván babona; ha már megváltó nem lehetek, legalább legyek lator – döntöttem megvilágosodásaim és megkeseredéseim idején. Fiatalon még szerettem volna igaz ember lenni, rá kellett jöjjek azonban, igaz ember csak egyetlen Valaki lehet az emberiség történetében – nem sikerülhetett a terv.
Mióta megbonyolódott a kapcsolatom Istennel, így háttal állok neki, kihalt a keresztemből mindenfajta szakralitás. Maradt lehetőségként a babona, ami miatt több mint egyszerű kiegészítő vagy ruhadíszítő eszköz. Talán még valami olyasmi funkciót is hordoz az életemben, mint amit régen betöltött másokéban: (irat)hitelesítő eszköz. ZT-hitelesítő lett belőle. Vagy csak a vezetéknevemből, amelyet sokan már keresztnévként használnak, ha megszólítanak, az első betű.”
