A szokásos reggeli futás közben szembejött velem egy rendkívüli kisugárzású, fiatal nő. Kedvesen válaszolt az általa vezetett, kissé rakoncátlan, ám annál bájosabb kiskutyával kapcsolatos kérdéseimre, hagyta, hogy megsimogassam. Ismerős volt, de elsőre nem ugrott be, hogy Rudolf Szonja színművésszel találkoztam. Határozott, őszinte, céltudatos és nyitott személyiség.
Hogy telik a nyarad?
A Köszönjük, Magyarország! pályázaton több pályázóval együtt mi is nyertünk, és most Esterházy Egy nő című regényét, illetve általunk dramatizált művét próbáljuk Dino Benjamin osztálytársammal és Vadász Krisztával, aki a darab rendező-koreográfusa. Először Budapesten az Óvóhelyen fogjuk játszani, majd Debrecenben a Páholy színházban. Ezek most egyelőre csak egy-egy alkalomra szólnak.
Közel áll hozzád a mozgásszínház?
Bár nem ilyen szakra jártam, nagyon szeretem ezt a műfajt. Kiskoromban nagyon sokat táncoltam, remekül elszórakoztattam magam. Apáék (Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter – a szerk.) azt mesélik, hogy velem nem kellett különösebben foglalkozni. Persze játszottak velem és a gyerektársaságot is szerettem,
de gyakran bezárkóztam a szobámba, és a saját fantáziavilágomban éltem.
Otthon vagy utazás közben folyamatosan zenét hallgattunk, és egyszerűen elkezdtem ezekre mozogni, majd kitaláltam rájuk koreográfiákat. Volt, hogy azt játszottam, balerina vagyok. Akkor még az is szerettem volna lenni. A tánc minden műfajával próbálkoztam, például hatévesen elmentem a Budai Társastánc Iskolába órákat venni. Vicces volt, mert nem akartam, hogy anyukám ott hagyjon a gimnazista fiúkkal, így be kellett állnia a botlábú kamaszokhoz táncolni. (Elnézést, ha ezzel valakit megsértek.) Azután a hip-hop következett, a kezdő szintű ritmikus sportgimnasztika a suliban, majd a kortárstánc. Mindig új utakra keveredtem.
Minden ötleted támogatták a szüleid?
Abszolút, bár nem voltak olyan szélsőséges próbálkozásaim, amelyekre azt kellett volna mondaniuk, hogy na, ezt ne csináld. Hagyták, hogy én jöjjek rá, ha valami nem működik.
Lázadó kamasz voltál?
Nem. A sporttal mindent levezettem. Fociztam, úsztam, karatéztam. Tényleg sok mindent kipróbáltam. Nem nagyon volt mi ellen lázadnom. Legalábbis otthon nem. Máshol meg maximum az igazságtalanságok ellen lázadtam.
Fociztál?!
Egy kicsit. Ez is otthonról jött, mert apu meg a bátyám (és néha még a pulikutyánk, Bodza is) rengeteget fociztak a kertben. Ez engem is vonzott, nem szerettem volna kimaradni. Ez is hiányzik: szívesen fociznék, de mindig túl cikinek érzem, hogy egyedüli lányként beálljak. Na meg nem akarnám hátráltatni a fiúkat. Szóval a foci azért nem volt komoly. Otthon játszottam, meg egy kicsit az iskolai csapatban. Nagy Timi olimpiai győzelme után 2004-ben, tízévesen elhatároztam, hogy a vívást is kipróbálom. Szeptemberben lementem a Vasasba, aztán ott is ragadtam. Nagyon szerettem a sportot, az edzőimet és a csapattársaimat is. Biztonságos közeg vett ott körül, nyolc évig versenyszerűen csináltam. Ott tanultam meg igazán, mi az alázat. Aztán az érettséginél dönteni kellett, hova, hogyan tovább. Akkor feladtam a vívást, hogy valami másba fogjak. Azt éreztem, hogy ennek a korszaknak most le kell zárulnia. Nem tagadom, hogy eléggé hiányzik.
A család kicsi kincse vagy?
Azt nem tudom, de én vagyok a legfiatalabb. Bár mindig szerettem volna kistestvért, végül nem így alakult. Most is fájlalom, hogy hiába vagyok már 26 éves, én vagyok a legkisebb a családban, nincs kit babusgatni. De végül is vannak előnyei is, hiszen mindenkinek én maradok a „kicsi.” Amúgy is amolyan „visszamenő” ember vagyok, fontos, hogy sok időt töltsek a családdal.
Természetszerető embernek tűnsz.
Abszolút. Ez is a gyerekkoromból jön, a 2. kerületbe születtünk, kertes házba. Az is Budapest, de mégis falusias környezet: 100 méterre volt a házunktól az ovi, a suli, a rendelő, mindenki köszönt a másiknak az utcán. Hároméves voltam, amikor elkezdtünk lejárni az Őrségbe, és ahogy cseperedtem, magával ragadott a táj, a csend, a kedves emberek. Folyton átjártam szegény Rózsika nénihez és Sanyi bácsihoz, őket boldogítottam. Hihetetlenül kedves emberek voltak. Mindig tárt karokkal vártak. Voltak náluk kutyák, macskák, tehenek, csibék, pulykák. Nagyon izgalmas volt ez egy állatszerető kicsi lány életében. Az egyik faoszlopra felakasztották később a lila cumimat. Ott lógott náluk mindig. Őrség a lényem része lett. Biztosan hülyén hangzik, de már gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne, ha eladnám a belvárosi lakásomat, és kijjebb vennék egy parasztházat.
Azt érzem, hogy én leginkább ebben a két szélsőségben szeretek lenni: vagy a pezsgő pesti forgatagban, vagy a semmi közepén, egy hatalmas réten.
Stresszes típus vagyok, magamra veszem, ami velem, körülöttem történik, és egyre csak rakódik rám. Azt érzem, hogy amikor az Őrségbe megérkezem, kinyitom az ajtót, látom a gyönyörű tájat, egyedül ott tudok levegőt venni és leengedni. Elereszteni, ami addig rám rakódott. Ott mindig megnyugszom. Azért egyre jobban azt érzem, hogy nyugdíjasként majd ez lesz az utam, nem a nyüzsgő nagyváros.
Sokat beszélsz a szüleidről. Nem lehet könnyű ismert színművész házaspár gyermekeként felnőni.
Fontosak számomra, családcentrikus vagyok. És valóban szoktam azt érezni, hogy talán kicsivel többet vagy jobban kell teljesítenem, mint másoknak, hogy azt mondják: na, ez a lány tényleg tehetséges. De gondolom, ez természetes egy ilyen közegben. Egyébként sosem tapasztaltam, sem az egyetemen, sem máshol, hogy akár pozitívan, akár negatívan különböztettek volna meg emiatt.
Sok színész gyereke követi a szüleit a pályán.
Igen, nem számítok kuriózumnak. A Színművészetin is megszokták már, hogy majdnem minden évben mennek oda „színészgyerekek” felvételizni. Ha tehetségesnek tartják őket, továbbjuttatják, ha nem, nem, mint mindenki mást. Gimnázium után elsőnek a színműt jelöltem meg, azután a Kortárstánc Főiskolát, végül az ELTE gyógypedagógiát. Nem tudtam eldönteni, pontosan mit akarok. Titokban szerettem volna színész lenni, csak nem nagyon mondogattam. Vonzott benne, hogy mennyi minden lehetek, mennyi ember bőrébe bújhatok. Rólam hajlamosak azt gondolni az emberek, hogy visszafogott, csendes lány vagyok. Van egy ilyen énem is, de nem csak ez vagyok. Rettenetesen őrült is tudok lenni, és szerettem volna ezt valahogy megmutatni. Annyi minden érdekel még a világból, és a színészet során az ember sok mindent elképzelhet, megélhet. Ez vitt oda igazából.
Most végeztél.
Igen, zoomos szakdolgozatvédésünk volt, a diplomaosztó pedig elvileg ősszel lesz. Tőlünk is elvett a koronavírus, mert lett volna még fél évünk, amikor játszhattuk volna az előadásainkat az egyetemen az osztállyal. Vannak előadásbúcsúztató szeánszok, ezeket jó lett volna megtartani, még együtt lenni kicsit, és rendesen elköszönni. Emiatt nagyon fáj a szívem.
És most mi vár rád?
Próbálom az elején említett darabot, és szinkronba járok, amit szintén nagyon szeretek. Két éve csinálom, kicsit kiszakít a színházi mindennapokból. Jó játék, ott is annyiféle lehet az ember. Most jól jön, hogy gyorsan olvasok, könnyen megy a blattolás. A filmezés még nem indult be, de nagyon vágyom rá.
Nem úgy tűnik, mintha tolnának a szüleid.
Nem. Ez belőlük sem jön, és én sem fogadnám el. Szeretném a saját utamat kitaposni.
Hova szerződtél ősztől, mi lesz az első munkahelyed?
A Vígszínházban voltam gyakorlaton két évig. Most leszerződtem, úgyhogy egy kis ideig még mindenképp maradok. Közben édesapám lett az igazgató, ez nem könnyű. Meglátjuk, hogy tudunk így együtt dolgozni, működik-e ez így. Ha nem, ha mind a kettőnknek túl nagy teher, akkor tovább keresem az utam.
Milyen szerepek várnak rád?
Októberben a Szerelmek városát rendezi ifjabb Vidnyánszky Attila, abban Nathalie leszek. Utána három szereposztásban visszahozzuk az Ózt, Márkus Luca és Szilágyi Csenge mellett én is Dorothy lehetek. Végül Béres Attila rendezi a Kabarét, abban vár rám majd egy kisebb szerep. Mindegyiket nagyon várom.
Ezek szerint tudsz énekelni.
Nagyon örültem, amikor tudomást szereztem ezekről a szerepekről, mert nagy vágyam, hogy színpadon énekeljek, de meg is rémültem, mert régóta nem foglalkoztam hangképzéssel, és eddig nem is voltak nagyon zenés munkáim. Nagy feladatok ezek, úgyhogy rá kell feküdnöm az éneklésre, ez is a nyaram része most.
Mit csinálsz szívesen a színházon kívül?
Nem vagyok partizós alkat, ritkán jön rám a „bulizhatnék”. Akkor is inkább csak beülök pár baráttal egy kerthelyiségbe, vagy kávézunk. Nem bírom annyira a tömeget.
Nekem az a lazítás, ha a családdal vagyok, vagy a barátaimmal beszélgetek, együtt vacsorázunk vagy otthon olvasok, filmet nézek, kutyát sétáltatunk, kirándulunk.
Filmek és könyvek terén elég mindenevő vagyok, most egyszerre két könyvet olvasok. Paul Austernek az 4,3,2,1 című regényébe még a karantén alatt vágtam bele. Végigkövethetjük benne egy Amerikában élő fiú életét és azt, hogy mennyi úton indulhatott volna el. A fejezetek párhuzamos életek, lehetőségek. Ha véletlenek, találkozások másképp alakulnak, akkor mennyire más lett volna az élete. A másik Sally Rooney: Baráti beszégetések. De nagy kedvencem Salinger, Remarque, Merle, Émile Ajar és a svéd krimiket is kedvelem.
Vonzanak a párhuzamos dimenziók?
Igen, szoktam rajta agyalni. Például, hogy mi lennék, ha nem színész. Azt hiszem, állatokkal foglalkoznék, vagy emberekkel. A gyógypedagógia még mindig érdekel, de szívesen nyitnék egy kávézót, esetleg táncot tanítanék. Ha növény lennék, akkor platánfa volnék. Hatalmas törzse van, árnyékot ad. Mindig megnyugtat. Ha pedig állat, akkor csimpánz, vagy valamilyen vadmacska. Szeretek utazni. India és Skandinávia nagyon vonz. Amerikába is szeretnék eljutni: New York, San Francisco csodás lehet. Sokat voltam Olaszországban, kedves a szívemnek. Szeretem azt a mentalitást. Utazgatni jó dolog, sajnálom, hogy nem nagyon tehetem, mert a színházi lét egyfajta börtön is. Szabaddá tenni egy nyarat, ez ritkán tud összejönni. Amikor általános iskolás voltam, arra gondoltam, hogy mielőtt egyetemre megyek, felfedezem a világot. De ez csak álom maradt, és sajnálom, hogy nem léptem meg.
Milyen álmaid vannak?
Nagyon egyszerűek. Szeretném megtalálni azt az embert, akivel leélem az életem, lehetőleg harmóniában, családot alapítani. Ez az első. Felfedezni a világot. A színházban pedig kapjak olyan feladatokat, amelyek boldoggá tesznek.
Nyitókép: Kleb Attila
